Este volt. Az alkonyat messze elbújt már a távoli erdők mögött, s talán, hogy az égbolt mégse maradjon üres és fénytelen, rajta a Mindenható Isten, millió csillagot gyújtott. Olyanok voltak ők, mint megannyi gyermek, ha szabadjára engedik őket a végtelen határban. Ám egy vigyázó szem mindig figyel rájuk, mint most a csillagokra. Ő a hold. Nagy szemmel tekintett végig ezen az éjszakán is a koromszín égbolton ragyogó kis pajkosokra. Nem szólt semmit. Talán az épp alatta sétáló pusztai vándort nézte, s merengett ott fent, hogy merre viheti az útja e nyugalmas órán.
    A vándor, nagyot sóhajtva messze tekintett maga elé. Vajon honnan jöhet, és vajon merre viheti az út vagy a végzet… talán ő maga sem tudta, csak ment előre. Egy sűrű, bokros erdő mellett elhaladva, hangos kutyaugatásra lett figyelmes. Tanya. – gondolta magában, mikor a bokrok takarásából előbújva, halványan pislákoló fényt vélt felfedezni fáradt szeme. Tényleg egy tanya volt.
Közelebb érve a kutyák mérgesen támadva fogadták a hívatlan éji vendéget.
— No, hát meg ne egyetek már! – mondta nekik halkan. – Nem vagyok én olyan rossz ember, akit mindjárt darabokra kéne tépnetek.
Ekkorra a nyitott nagykapu vonalához ért, ahol megállt. Tudta, ha kívül marad, a kutyák nem bántják. Okos jószág a kutya – elmélkedett így magában –, tudja az, hogy meddig az övé a dicsőség és meddig a másé. Így is volt. Az éber házőrzők bár ugatták hangosan, de nem bántották. A vándor a kapun kívül, a kutyák meg belül álltak, mint ha egy vonal lett volna húzva közéjük, amelyen az egyik ki, a másik pedig be nem léphetett. A hangos ugatásra a gazda kinézett, s mert semmit sem látott, kérdőn kiáltott a hang felé:
— Ki az?
— Jó estét kívánok, kérve az Úr áldását e ház lakóira! – köszönt a vándor illendően. – Egyszerű vándor vagyok, bolondos deák, a Teremtő védtelen és szerencsétlen alkotása.
— Mit akarsz? – kérdezte durván, vagy csak bizalmatlanul a gazda.
— Éjjeli szállást kérnék, ha kaphatok. Nincsenek nagy igényeim, bármi jó lesz, amivel gazd’uram megtiszteli alázatos személyem.
— No, csak kerülj beljebb! — invitálta, majd hangosan csitított a kutyákon, akik még mindig őrt álltak a kapuban: - Csihadj, te!
A házba érve levette kalapját, s mélyen meghajolva köszönt:
— Adjon az Isten szerencsés jó estét a ház minden lakójának, s kívánom, hogy a baj mindig elkerülje ez egyszerű, de jósággal bőven megrakott ház népét.
— Szerencse? – kérdezte a gazda, miközben végignézett temérdek gyerekén, akiket a vendég bár próbált, de nem tudott megszámolni, mert le- s föl rohangáltak a kis házban. Szeme mire a ház egyik sarkából a másikba ért, már ismerős arcot vélt felfedezni, akit az előbb még a másik részen látott.  S ha mégis ismeretlen arc tárult a szeme elé, mire a harmadik sarokra vetődött pillantása, ott már mint régi ismerős tűnt újra fel előtte. – Hát a szerencse az már megvolt – folytatta a ház ura, s leült az asztal végére.
   A házban a még fogatlan csecsemőtől, a már rég kihullott fogú vénasszonyig, szinte minden nemzedék megtalálható volt. A vendég hirtelen pillantásokkal nézett körül, miután mindig lesütötte szemét, nehogy megróják a házinépek kíváncsisága miatt. Csöppnyi tűnődés után a gazda újabb kérdést intézett ifjú vendégéhez:
— No, hát öcsém, mondd csak, ki vagy és mi járatban erre, ezen a késői órán?
— Jánossy Mátyás a becsületes nevem, és Salánki illetőségű vagyok.
— Salánki? – kérdezte meglepődve a gazda. – Csak tán nem a Jánossy Andor fia vagy?
— Á nem, nem az övé, hanem a ”szatócs” Jánossyé, Jánossy Miklósé. Ő az édesapám.
— Tudom – hagyta jóvá a gazda, miután elkezdte magázni a vendéget. – Hiszen akkor kend nem akárki fia. És mi járatban erre? – kíváncsiskodott tovább.
— Iskola. A magam kárán, a magam dicsőségére – válaszolta szerény bölcsességgel.
— Az szép, nagyon szép dolog.
— Kend ismerős mifelénk? – vette most a bátorságot a deák, hogy ő is kérdezzen.
— Az... – mondta sóhajtva a gazda. – Onnan hoztam az asszonyt. De azzal még nem is lett volna baj, de ezt a vénasszonyt is rám sózták stafírung gyanánt. Aztán ez még nem volt elég, közben összeállt ezzel a vén bolonddal – mutatott a kemence előtt harmónikázó öregre.
— Szépen játszik.
— Szépen… Szerencsére nem vette észre, hogy már vagy öt éve kivettem az összes sípot a hangszerből. Ugyanis teljesen süket.
— Így már értem, hogy miért nyúzza azt a szerencsétlen készséget, miközben az meg se nyikkan.
— No – csapott most az asztalra a gazda –, asszony! Enni, inni hozz a vendégnek! Hát azt akarod, hogy rossz hírét vigye Partos Józsefnek, akinél még vendég nem maradt éhen, szomjan! Kenyeret, szalonnát, bort!
— Gazd’uram, ha meg nem sértem jó szándékában, én nemigen iszok bort.
— Hanem?
— Hanem inkább vizet.
— Vizet? – csattant fel nagyra nyílt szemekkel József gazda. – Hiszen rendes magyar ember még fürödni is undorral szokott benne, nemhogy meginni! Hát mit gondol kend deák uram, hogy mifelénk a tehenet miért hívják marhának? Hát pont azért, mert vizet iszik!
— Hát, ha lehet, én mégis csak azt innék.
— No, hát, ha azt, akkor azt – mondta fintorogva. – De üljék már kend ide az asztalhoz, nehogy ott az ajtó mögött bujkálva egyen. Vizet… na hiszen… – motyogta tovább magában, miközben az asszony illendőn megterítve rakott ételt a vendég elé. A vizet – amelyre a gazda továbbra is undorral nézet –, egy ócska bádogcsuporban tette elé. A vendég jóízűen falatozott, miközben a gyereksereg a házat kifordította mind a négy sarkából, a vénasszony egyre bámulta az ifjú vendéget és az öreg ”muzsikus” újabb és újabb fülbemászó melódiát játszott néma hangszerén, s néha felnézett, hogy felmérje a hallgatóság tetszését. Ilyenkor mindenki elégedetten bólogatott felé, s ő tovább játszott boldogan, s hitte, hogy valami csodát adott e zordon világnak…
   A deák miután elfogyasztotta vacsoráját, ami már ráfért a hosszú vándorlás után, felvette az asztalon lévő ütött-kopott csuprot. Ránézésre, nagyjából annyi idős lehetett, mint a házban lévők összesen. A máz még imitt-amott látszott rajta, kívül rozsdás, belül zsíros volt. Most már ő is undorral kezdett nézni az innivalóra, de hát nem sérthette meg a gazdát, hogy mégsem issza meg, így egy tisztább helyet kezdett keresni rajta.
— Na, ugye, hát nem megmondtam, hogy undorító dolog az a víz! – mondta a gazda, mikor látta, hogy a vendég habozni kezdett az előbb még sziklaszilárd hitében.
   A deák hosszas vizsgálódás után úgy gondolta, hogy talán a bögre fülénél – ahol általában senki nem szokott inni –, még nem olyan mocskos, így szájához emelve jóízűn kortyolta a benne lévő szomjoltót. E pillanatban – talán a kemence tetejéről, vagy a padlásról, de az is lehet, hogy a pince rejtekéből, netán az asztal alól –, egy gyerek ugrott elő, aki hangos nevetés közepette kiáltotta:
— Nézze, édesapám! A bácsi épp onnan iszik a vén girhes macska csuporából, ahol nagyanyám szokta ölni a tetveket, amit a koloncos hajából szed ki minden reggel!
A deák hófehér arccal, fuldokolva szaladt ki a házból. E dolgot, Partos József, a ház mindenható ura, nagy nyugalommal és mérhetetlen bölcsességgel foglalta össze, miközben egy határozott kézmozdulattal pödört egyet jó félarasznyi bajuszán:
— No, hát nem megmondtam, hogy undorító dolog az a víz…

Rácz Endre ©
2017 06. 22. Szerep