Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Az én 56-om!

Julika
Julika képe

  60 Év távlatába tekintek vissza.  Szinte előttem folynak az események… Múlt évben, 8.-ban március 15-én egyedül én tűztem fel a nemzeti kokárdát, s úgy mentem iskolába. Az osztálytársaim nevetve kuncogtak. - te ünnepre készültél? - kérdi a legkotnyelesebb közülünk - .Ti nem gondoljátok, hogy gondoljátok meg kellene emlékezni 1848-ról? Hisz a legnagyobb nemzeti ünnepünk! - Szerinted kinek jut eszébe? Kérdi Kati, - az osztályfőnök lánya. - Nektek semmit nem jelent- ? - Kérdezem én. - Hol vagyunk mi már attól? - Mikor szoktunk mi  magyar Himnuszt énekelni, vagy szavalni a Talpra magyart? - Te mindig különleges vagy a magyar és történelem órákon. Hol élsz? Nem vitatkozom tovább, hisz kinevetnek. Szünetben odalép hozzám az osztályfőnökünk: Szedd le azt a kokárdát! Ne magyarkodj itt egyedül. Más, ha könyveket olvasol, itt az iskolából ne lógj ki, mert neked lesz rossz, ha tovább akarsz tanulni! Csendesen mondta, nem durván. Őt szerettem legjobban a tanárok közül, és éreztem, hogy ez nem az ő kívánsága.

  Már elsős gimnazista vagyok, és érzem, hogy van valami feszültség a levegőben. Mire hazamegyek, mindig többen vannak nálunk, és apuékkal hallgatják Szabad Európa Rádióját.  - Nebeszélj erről senkinek – szól apukám. Csak kevés családban van ilyen rádió, és nem kell vele dicsekedni senkinek. Ez így megy mostanában esténként, és látom a lelkesedést a barátokon. Engem is érdekelni kezd a téma. A lelkesedés teljesen elkapott engem is. De jó lenne osztálytársaknak elmondani! Miért nem szabad?
   Meg fog változni körülöttünk az egész ország Most érzem igazán, hogy becsaptak bennünket az úttörős-éggel, és a KISZ-szel. Milyen lelkesen mentünk az énekkarral, csasztuskákkal TSZ-elnököket köszönteni, mint vezéreket, kiváló embereket, akikről példát kell venni. Jártunk a nov.7.-i díjkiosztásokat üdvözölni a gyárba él-munkásokat köszönteni, és az énekkar után én szavaltam. Ünnepség előtt tapsoltunk lelkesen: Éljen Rákosi elvtárs! Felnéztünk ezekre a munkásokra mindannyian. Főleg az MNDSZ-es nőkre, akik agitálni jártak a kommunista nőszövetségbe. Szüleink nagyon megvetették őket, hogy inkább nevelnék a gyermekeiket! Ismertünk olyat, aki öt gyermekét adta Inézetbe a Pártért, hogy legyen ideje agitálni.

   Asszonynak szülni kötelesség, lánynak dicsőség! - olvastuk a kitűzött plakátokról. A mi szüleink semmit nem csináltak, csak nevelték a gyerekeket? Elég gyakran láttuk iskolába menet a félelmetes fekete kocsit, ami megállt egy-egy ház előtt, és rossz arcú marcona emberek szálltak ki belőle, és hazafelé menet láttuk kiírva a kerítésekre: NÉPNYÚZÓ KULÁK és hallottuk a házból a zokogást.
   Így volt ez néhány házzal odébb is, egy osztálytársam kapuján is. Mi nagyon rendes embereknek ismertük őket. Marikát másnap reggel az utolsó padba ültették, és nem volt szabad beszélgetni vele.
   Láttuk, hogy ki volt sírva a szeme, de nem kérdezhettük meg, mi baj van otthon? A szomszédok azt beszélték, hogy kilépett az apja a TSZ-ből, hogy egyedül gazdálkodjon, és összerugdosták ezek a fekete emberek; lekotorták az egész padlást, és minden élelmiszert elvittek. Estére felakasztotta magát a padlásra az apukája. Még együtt sem mehettünk vele haza az utcán. Ezt nem bírtam megérteni. Olyan szomorú volt és olyan jó tanuló. Mi bűne lehet neki? Aztán már megszokottak voltak ezek a látványok.
   Biztosan nem lesz így ezután. A rádióban otthon beszéltek ezekről a gonosz emberekről is, akik ezt tették. Arról is hallottam, hogy a párt-agitátorok zöme Szálasi katonája volt, és kegyetlenül üldözték ezek a zsidókat, amikor internálták őket. Most a parasztok lábát rugdosták olyan kegyetlenül, és kotorták a padlásokat ott is, ahol sok gyerek volt. Azért is elvittek valakit, aki disznót ölt titokban, és a rokona feljelentette. 5 év börtönt kapott, és mire elengedték , a gyermekeit Intézetbe adták.
  Kicsit elkanyarodtam a gondolataimmal, de vissza kellett emlékeznem, mennyi aljasságot nem vettünk észre gyerek fejjel, és erről a szüleink sem beszélhettek nekünk. Apukám megmagyarázta, hogy aki elszólja magát, feljegyzi valaki, és elviszik. Már sokat értek a rádióból is…
   Éreztük, hogy a levegőben, az utcán járókban mennyire más lett mindenki… Ismertem nagy pártembereket, akikről már otthon is beszéltek, mennyire megváltoztak mindenkivel. Szinte lapítanak, félnek. Találkoztam másokkal, akikről virít a remény, boldogok; mosoly az arcokon, mintha gondtalanok lennének. Megváltozott az egész világ? Eddig nemigen láttunk csoportosuló embereket az utcán. Most örömmel kezet ráznak, barátkoznak. A gimnáziumban is figyeltem az arcokat. Lazábbak, kedvesebbek mindenkihez. Már nem követelik, hogy Tanár elvtársnak szólítsuk őket , mereven, hivatalosan... Már nem lehetett elhallgatni egymástól a pesti híreket, a diákság összefogását sem, amikor arra lettem figyelmes, hogy ismerősöket is felsoroltak a Vasfüggöny mögül, s intették őket, hogy eljön az igazság napja. Egyre többet hallottam Vörös Szabolcsot emlegetni - .Már csak itt nem reagálnak a forradalmi hangulatra, ami mindenütt összefogta az embereket, és mindenki érezte a levegőben az összefogás erejét; nyitottak lettek egymás felé, már félelem nélkül, és nem számított, hogy mindenütt akadnak emberek, akik egy noteszbe írogatnak. Figyelni kezdtem az emberek arcát, szemét, hogy mit olvasok ki belőle. Kiolvastam a hazug hízelgést olyan arcokról, amiből eddig csak kemény büszkeséget láttam; mások szeméből a szabadság reményét, még ha meg sem szólalt. A tanárok arcáról megéreztem, ki hova tartozik. Versre ihlettek a hírek, és leültem írni az érzéseimet, szégyennel emlegetve Vörös Szabolcsot, ahol nem akarnak megmozdulni, nem mernek még egymással beszélgetni, s még véleményt sem fejeznek ki, inkább csak félelmet, hogy felfordult a világ. A versemet kitettem a faliújságra, és szinte mindenki elolvasta - a tanárok is. Nem mertek véleményt mondani, de érezni lehetett, hogy kinek tetszik. Senki nem mondta, hogy vegyem le. Az osztálytársaim közül majdnem mindenki lemásolta, csak az igazgató unokaöccse mondta: ebből még sok bajod lesz! A tanárok szelídek voltak hozzánk, senki nem volt szigorú akkoriban. Otthon eldicsekedtem vele, és apukám, aki közöttünk nagyon lelkes volt, felíratta velem, kinek adtam oda.
   Ezt te még nem értheted, mert nagyon tiszta a lelked… Bárcsak hihetnénk Amerika lelkesítésében. Én félek, hogy cserben hagyják a sok feltüzelt embert, a hőssé vált nemzetet.
   Már hallottunk lövöldözésekről több helyen, a pesti fiatalokról is, megtorlásokról is, de Amerika biztatása nem hagyta, hogy letörjön az ifjúság és a szabadságvágy. Apukám azt mondta, hogy ma inkább nem leckézel, de felkeressük kerékpárral azokat, akiknek verset adtál. Mindet össze kell tépned, hogy nyoma ne maradjon, mert abból nagy baj lehet! Anyukám is velem együtt bizakodott, és aput gyávának nevezte. Naplót írtunk anyukával ketten, de azt is összetépette velünk, és eltüzelte. Nem értettük, miért félt, ahelyett, hogy biztatna bennünket, mint eddig, lelkesedve. A faliújságról hallgattam. Egész estig kerékpároztunk, míg összeszedtük a versemet.
Apukám én szégyellem visszakérni  - mondtam sírva. Mindenki lelkesedett tőle.
- Ti még lelkes fiatalok vagytok, bár  csak ilyen lenne az egész ország…
 Amerika nem fog segíteni. Soha nem segített, csak tüzelte az embereket.
- Az lehetetlen, hisz a Vasfüggönyön túl mindenről tudnak-- -feleltem értetlenül.
- Akkor már ne is reménykedjünk?
- Mindig reménykedni kell kislányom, de józanul.
- Higgy nekem, én már sokat megértem!
- Meglátod, hogy a szülők is velem értenek egyet.
   Éjjel pokoli robogásra ébredtünk. Rohantunk a tornácra, és tankok robogtak el az utcánkon, megszámlálhatatlanul. Még reggel is jöttek.
- Ezek szovjet tankok – mondta apukám. Kádár hívta be őket.
- Saját népe ellen? Hatalomban akar maradni. Nagy Imrével végezni fognak – fejezte be apuka.
Reggel minden osztályba bejött egy tanárunk: aki tud egyenruhát felvenni, és otthon elengedik,gyülekezzünk! Kivonulunk szép csendben a térre, a Kossuth-szoborhoz. Nem fogunk beszédet tartani, csak vállalkozzon  maguk közül valaki, hogy feláll a lépcsőre, és elszavalja a Szózatot.
   Egyedül én tudtam, de nem az iskolában tanultam. Anyuka mondta, amikor Vörösmartyról tanultunk, hogy azt minden magyar embernek tudni kell! Csodálkoztunk, hogy éppen ? Marofka tanár elvtárs vezet bennünket akit orosz származásúnak ismertünk, hisz Kárpátaljáról jött, és többek közt oroszt tanított, és irodalmi előadásokat tartott az új realista szocialista irodalomról több helyen. Szerényebb, jóindulatúbb tanárt nem ismertünk. Anyukám természetesnek vette, hogy a diákság kivonul, bár egyedül tanár elvtárs jött velünk. Ami feltűnt nekem az iskolában, a folyosón félelem látszott több tanár arcán, és alkalmat sem adtak megszólításra. Mentünk büszkén és komolyan, nem volt kötelező, és nem volt bennünk félelem, hiszen ez egy ünnepélyes felvonulás. Talán ötvenen lehettünk, mert ránk volt bízva. Fiúk nem is voltak. Amikor a szoborhoz értünk, éppen egy részeg asztalos segéd botorkált fel a lépcsőre, és a Szózatot szavalta el csuklások között. Tanár elvtárs mondta, hogy ezután ne elvtársnak szólítsuk őket, csak simán tanár úrnak.
- Maga már ne álljon oda szavalni, mert az ezután már a Szózat megcsúfolása lenne itt.
- Szépen elvonulunk, ahogy jöttünk. A park körül volt véve tankokkal.  Fiatal, szinte siheder katonák léptek ki, a legnagyobb tisztelettel néztek bennünket.
   Mielőtt elvonultunk, odajött hozzánk egy adóvégrehajtó, akit jól ismertem, hisz nálunk is járt. Kérdezgette a nevünket, s kinek a kislánya vagyunk. Egy notesz volt a kezében, és mindenkit beleírt. Kérdezte tőlünk a tanár nevét is. Én azt hittem, meg akarja örökíteni az eseményeket.- Délután is jönnek a Sztálin szobor ledöntéséhez?  Mi erről nem tudunk - , mondtam neki. A katonák tisztelettel néztek utánunk.  Délután hatalmas zaj hallatszott a térről, a szobordöntés alatt. Mi nem mehettünk ki.
   Ennek következményei lesznek – mondta apukám. A bátyám kiszökött, és örömmel mutatta, hogy hozott egy darabot a szoborból. Elmesélte, hogy Gerő bácsi mindenkit felírt egy noteszbe, és figyelte, hogy kik visznek emléket a szoborból. Apukám azonnal kidobatta vele. Szerinte még ezért fel is akaszthatnak, ha megtalálják itt. A tankból kilépő katonák semmit nem tettek, de hallottuk, hogy néhány emberrel elbeszélgettek oroszul. Szerintem, - utólag átgondolva, nem is sejtették, miért vannak itt. - Talán hogy megőrizzék a népet az imperialistáktól, akik állítólag szervezték ellenünk a forradalmat, hogy az urak visszatérhessenek.
- Ezt mondta Kádár elvtárs.
   Az egyik tanár olvasta a faliújságot óra közben, és azt mondta, ennek a versnek már letelt az ideje, vegyem le. Nem fűzött hozzá véleményt. A tankokról sem beszéltek, mintha semmi nem történt volna.
   Otthon ebéd sem volt, a rádiót hallgatták egész nap. Hallgattam én is, mi történt több nagy városban. Hallgattuk Nagy Imre beszédét is, majd a többit. Hallottuk, hogy az ifjúság Molotov-koktélokkal támadja a tankokat, és mindent, ami zajlott az országban.
    Másnap rendőrök jöttek a gimnáziumba, és betoloncolták Marofka tanár urat egy fekete autóba. Mi tudtuk, hogy akit ez az autó elvisz, azt nem fogjuk többet látni. Talán egy év is eltelt, vagy több is, megjött tanár úr, de nem a régi már. Egy összetört, lesoványodott, szinte mulya embert láttunk, aki hasonlított rá.  Egyetlen tanár sem beszélgetett vele, csak leadta az óráját, és kijött a szünetekben, de senki nem ment oda hozzá, hogy rákérdezzen valamire. Egy tanítványa gondozta, a takarítónő lánya, aki feleségül is ment hozzá.  Annyira összetörték vallatás közben a veséjét is, hogy állandó gondozó kellett hozzá – hallottuk. Ki is maradt az iskolából.
   Nem akarok részletesen írni arról, mi volt az országban, mert nem tudtam, mi a teljes igazság. Amerika valóban nem jött, de hősnek mondták a népet. Akikről hallottunk, azokról nem volt szabad beszélni. Azt tudtuk a rádióból, hogy vérfürdő lett az ország. A fiúkat a pesti térről börtönbe zárták, vagy kivégezték. A bátyám nov. 6.-án kidisszidált, illetve csak azt tudtuk, hogy eltűnt. 10 nap múlva üzent lágerből a rádión keresztül. Apu már mindenütt megnézte a halottak jegyzékét,, mert nem gondolhattunk másra, mint elesett valahol. Hallottuk egy közös ismerőstől, hogy egy osztálytársa, aki Pesten tanult, ott volt a téren, és mindkét szemét kilőtték. A szülei soha nem látogathatták a börtönben – mert minden  fiút, a 12 éveseket is bebörtönöztek. Aki tudott valamit, nem beszélhetett.
   A diáktárs szülei soha nem mentek ki az utcára, hogy ne kérdezzék őket, mert tiltva van, hogy válaszoljanak. 16 éves volt, mint a bátyám. Már tudjuk, hogy jól van, kiviszik Amerikába. Többen hallották az üzenetet a rádióban, és örömmel jöttek a barátok, szólni, de mi is éppen akkor kapcsoltuk be az üzeneteket. Apu mosolygott, hogy már tudunk róla annyit, hogy él, és Amerikába megy. Anyukának ez volt az első nyugodt éjszakája. Biztosan elővették volna, ha itthon marad, mert akit noteszbe írtak, házkutatást tartottak, és elvitték, ha találtak a Sztálin szoborból. Őt is vallatták volna, mert ott volt. Egy elrejtett naplót találtunk, hogy a forradalom bukása után csak ez volt a terve, és nem akart elköszönni.
   Megünnepeltük márc. 15.- ét, most először az iskolában, és én szavaltam a Szózatot. Minden érzés felgyűlt bennem, hogy a bátyám elhagyta az országot. „Itt élned, s halnod kell!” Anyuka nem lehetett már a régi, annyit aggódott érte, mert nem kaptuk meg a leveleket.
 -Közben megtudtuk, hogy megvárták, hogy a pesti térről a fiuk betöltsék a nagykorúságot, és kivégezték őket. A vérbírók koholt vádak alapján kényszerítették aláírni a jegyzőkönyvet. Nem voltak ők jogászok, csak kegyetlenek közül választották őket. A szülő még holtan sem láthatta fiát, csak közölték, hogy betegségben meghalt. Eljött a halottak napja. Több ezer embert, fiatalt súlyos vádakkal a kormány megdöntése szándékával, aki még csak annyit tudtak, amikor a térre mentek, hogy a szabadság nevében  az idegen tankokra benzines üvegeket dobnak. Kiskorúak voltak akkor többen. Van anya, aki elhiszi, hogy meg akarta dönteni egy 12 éves gyerek a kommunizmust, aki arra volt nevelve? Csak a bátyjuk után mentek ők is, hogy a hazát védeni kell! Nagykorúság után zárt börtönből akasztás volt a vég.
  Apukámnak szólt egy tanár, hogy vigyen át más gimnáziumba, mert itt politikailag megbízhatatlanként sehova nem vesznek fel. Tanári pályára ne is jelentkezzek, mert nem küldik tovább sehonnan a jelentkezési lapot. Így hagytam ott kedves osztályomat 16 évesen. Senki nem tudhatta, miért mentem el. Oda is utánam jött a káder.
   Ennyi volt az én 1956-om, 15 évesen. Amiről sokat olvastam, mert az akták felszínre kerültek, arról már sok író írt. 

Nyírbogdány, 2016. október 23.

Rovatok: 
Irodalom