Tavasz van. Minden mi életnek mondható elindul egynyári útján, hogy aztán újra nyugovóra térjen egy hófödte álomban. Tavasz, a mindenség reggele, egyetlen szó csupán, mégis mindent rejt, ami csoda: ébredés, születés, élet. Az ember szeme szinte, mint varázson olvad el, s mire észbe kap, bár pillanatnak tűnik e nyártól kísért röpke életút, már vége is. Ősz kíséri, az elmúlás alkonya, mi csupán átlép a szíveken, nem szólva, de megfosztva mindentől, mi szép.
   És máris a télben állok. Szemem előtt még káprázik a tavasz fénye, e tündöklő világ, mit a másik percben már vágyok előretekintve. Ez élteti az embert, a folyton újjászületés vágya.
Csengőket hallok. A távolban lovas szán suhan, rajta vidám népség zavarja a mélyen szendergő tájat. Majd lépteket hallok, léptek sercegését a hóban. Egy fiú fenyőfát cipel kipirult arccal. Párja nagy izgalommal várja, kaput nyit előtte, majd a fenyőfa tartóra mutat, mely már ott várt az ajtó előtt:
— Megtöröltem, míg oda voltál, már teljesen belepte a por. Ki tudja mióta volt már a padláson, ahol találtuk.
    A fiú fűrészt és szekercét hozott a kamrából, majd gondosan, mintha minden boldogság azon múlna, a fát a tartóba illesztette. Oly gyönyörűséggel nézték, mintha az maga a tündérország legközepén álló varázslatos fa volna, melyet, ha a tündérek körbe állnak és mágikus táncukkal bűvölik, gyémánt eső hullik alá a mennyből.
— Gyönyörű – szólt a lány, megsimítva a fiú hideg, de még mindig kipirult arcát. A fiú elindult az ajtó fele:
— Nem jössz?
— Hova?
— Helyet kell csinálni a szobában, az ablak előtt, ahogy megbeszéltük.
— Már kész van – mosolygott a lány, s bár próbálta leplezni izgatottságát, de gesztusai elárulták.
— Értem – szólt a fiú és megpuszilta a még szinte gyermeki arcot. A fát, a már tényleg gondosan előkészített helyére tették, de a mennyezet gorombán útját állta.
— Nem fér el, túl magas – állapította meg a fiú, a már amúgy is tényszerű dolgot.
— Most mi lesz?
— Le kell vágni belőle.
— De olyan szép.
— Akkor is.
— Hát, jó – szólt a lány beletörődve –, de akkor a feleslegből kidíszítjük az ajtót is.
Újra kivitték az udvarra, ahol a fiú rövid megfontolás után elkezdte fűrészelni. A lány felsikoltott:
— Jaj!
— Mi a baj? – kérdezte a fiú ijedten.
— Fáj.
— Mi fáj?
— A fa.
— A fa?
— Igen, mert olyan szép volt és most le kell vágni.
— Te bolond – szólt a fiú nevetve –, már teljesen megijesztettél.
— Akkor is szép volt.
— De nem fért el.
— Kicsi a ház.
— Nagy a fa.
És ekkor, nevetve, hosszas hó-csatába kezdtek, mint két gyerek. Majd hótól ázottan, kipirult arccal folytatták a munkát.  Mikor a fa végső helyére került, megelégedetten nyugtázták:
— Gyönyörű.
— Igen, tényleg az.
És a kábulattól bénán álltak, a fenyőillattal átitatott kis szobában. Első karácsonyuk volt ez, amit közösen, nem a régi, megszokott családi környezetben töltöttek.
— Feldíszítsük? – kérdezte a fiú, szavaival ébresztve a lányt kábulatából.
— Igen! – kiáltotta párja, majd hevesen kiborított egy kosár karácsonyfadíszt a földre, amit nemrég kaptak a családtól és a szomszédoktól. Már korábban ezt is gondosan előkészítette.
— Hát ennyi – szólt, míg a fél szobában elterülő csodákra nézett.
Volt ott minden: angyalka, csillag, színes gömb, kis szánkó, hópehely, cukorka. Most a másik kosárban lévő díszekre vetették pillantásukat, amit ők készítettek még előző nap. Ebben fonalra fűzött pattogatott kukorica, szárított gyümölcskarikák, papírból hajtogatott bibliai figurák várták, hogy méltó helyükre kerüljenek és részesei legyenek a karácsony szentségének.
— Ez már rá sem fér – sóhajtott a fiú, miközben úgy érezte, hiábavaló munka volt.
— De rá fér – mondta a lány, folytatva huncut mosolygással. – És ami nem, azzal majd feldíszítjük a bejáratot, a szekrényt, a függönyt, az ablakot…
— Meg a fülem tövét… – vágott közbe a fiú, amin jót nevettek.
   Csöndben folyt a munka, melyből csak néha, az utcáról beszűrődő zajok, gyerek zsivaj, lovak prüszkölése, csengőjük dallama zavarta fel őket. Ilyenkor kinéztek az ablakon, de nem törődtek a kinti világgal, édesebb volt nekik a saját meseviláguk, melyből, remélték soha nem kell majd kilépniük.
    Nagy este lett mire végeztek, csöndes lett az utca is, csupán a kályha mormolása hallott, s a benne pattogó tűz szava, amint élet-halál harcot vívott a fával. Mikor mindennel végeztek, szép, ünnepi ruhába öltözött mindkettő, csöndes imával köszöntötték az Úr- Jézus születését, majd keresztet vetettek és mély főhajtás után így szólt a lány:
— Elmondhatok egy verset?
— Igen – válaszolt a fiú, de szemét még most sem tudta levenni az áhítattal körbeszőtt gyertyák lángjáró. A lány, csilingelő hangon, mintha angyal szólna, kezdett szavalni:

— Karácsonynak szent estéje:
Legyen minden házban béke,
Ne légyen a szívben harag,
Csak a jó, mi bennünk marad.

Áhítattal nézek körbe,
Fel az égre, le a földre,
S néma hitem könnyű szárnyán,
Ámulok nagy boldogságán.

Uram- Jézus, légy te áldott.
Nézz a földre, mennyi áll ott
Könyörögve, mind a jóért,
Vagy csupán egy kedves szóért.

Boldog legyen minden ember,
Telve szíve szeretettel.
Legjobban, kit én szeretek,
Hiszen ő a legkedvesebb.

Kívánom, hogy éjszakára,
Ne maradjon senki fázva,
Ünnepelni tudjon békén,
A mi Urunk szent estéjén.

    A fiúnak könny gördült a szeméből, miközben átölelte a lányt oly forrón, oly hevesen, hogy az levegőt is alig kapott.
— Megfojtasz, hé! – de nemhogy eltolta volna magától a fiút, inkább még szorosabban átölelte.
— De annyira szeretlek – válaszolta a fiú, miközben a két test szinte eggyé olvadt az ölelésben.
— Jaj! Az ajándékod! Majdnem elfelejtettem oda adni. – és elindult a szekrény fele, ahol elrejtette. Ám a fiú ekkor megragadta kezét és visszahúzta:
— Ajándék? – kérdezte, miközben átfogta karcsú derekát a lánynak, fölemelte és forgatta, hogy a lány szinte beleszédült. – Milyen ajándék? – kérdezte még egyszer – Hiszen már itt van, itt tartom a karjaimban…
 Majd leengedte és megcsókolta a lány szerelemtől izzó ajkát. Aztán úgy álltak ott összeölelkezve, mintha modellt akarnának állni, az örök szerelem szobrát épp megformázni készülő alkotó, a nagy természet előtt.

Rácz Endre ©
2015 12. 19. Szerep