Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Az irigy macska

Adalberto
Adalberto képe

    A szomszéd bácsinak volt kettő vörös macskája, Mózsi és Józsi. Nagyon szerettek elkóricálni, meglátogatni a környező házakat. Ahol csak tehették élelmet kunyeráltak a háziaktól. Egyik nap hozzánk is beállított a két jómadár. Eleinte félve lestek a kertben lévő bokrok alól. Hiába szólongattam őket, mindig elszaladtak, ha közeledtem feléjük. Főleg Józsi volt félénk. Elég volt csak feléje néznem, és mint a pinty már el is iszkolt. Eltűnt a bokor alatt.
Tudom onnét leste, mi történik a háznál, mikor rakunk ki a élelmet a macskák tányérjába.
Majdnem elfelejtettem mondani, nekünk is volt egy szürke macskánk, aki, mint egy kezes bárány úgy viselkedett. Amikor megjelent Mózsi és Józsi nem nagyon örült nekik. Ellenségesen fogadta a látogatóba jött szomszédokat, de azok ne nagyon foglalkoztak vele. Úgy tettek, mintha ott sem lett volna.
Mózsi volt a bátrabb macska. Nem sok kérlelés után oda is jött hozzám, és hagyta, hogy megsimogassam.
Természetesen ezt nem ingyen tette. Le kellett kenyereznem némi ennivalóval. Eleinte néhány, apró szalámi darabkát adtam őkelmének, és ezzel magamhoz szoktattam.
Józsi nehezebb dió volt. Ha dobtam is neki valamit, Józsi rettegve elszaladt. Lehetséges, ha követ dobok feléje, akkor sem ijedt volt annyira, mint amikor egy kenyérgalacsin véletlenül fejbe találta.
Egy idő után fel is adtam a megszelídítésével, inkább Mózsi felé fordultam, és vele kokettáltam. Nem kellett sokáig kérlelnem, tíz perc elteltével már kérte, hogy dobjak neki szalámit, de akkor még meg sem említettem, mindenhová követett. Vékony cicahangján jelezte, hogy éhes.
Igazából sohasem tudtam jóllakatni. Akármennyit is adtam neki, mindig tudott enni. Egy valóságos zabagép volt. Ritkán engedte meg, hogy Józsi is egyen a kapott ennivalóból.
Ha élelmet raktam ki a macskatálba, mindenegyes esetben Mózsi érkezett elsőnek, és mohón nekiesett, hogy villámgyorsan elpusztítsa a tálban lévő finomságokat.  
Ez még talán megbocsátható is lett volna, de Mózsi nagyon irigy cica volt. Nem állta meg, ha a testvére is enni próbált a tányérból. Mérgesen ráförmedt, mintha csak azt mondta volna: „Takarodj innen, ez az én tányérom!”
Szegény Józsi meglepődve hőkölt vissza. Nem értette, testvére, miért ilyen undok vele. Hiszen még ne is olyan rég anyjuk közös emlőjét szívták, és együtt hancúroztak a nagy ruháskosárban. Úgy látszik oda a sok, szép közös játékkal teli nap, Mózsi megváltozott, irigy lett. Elkergeti a tányértól édestestvérét, és mindent maga akar befalni.
Ez nagyon bántotta Józsit. Könnyes szemekkel nézte, ahogy Mózsi mohón habzsolja az ételt, és közben még morog is hozzá, jelezve, ide senki ne merjen közeledni, mert éles karmaimmal fájdalmat okozok neki.
Annyira irigy volt, hogy miután leraktam az ennivalót, és meg akartam simogatni, rám is morgott, sőt még fújt is, mint egy kis tigris. Talán még meg is karmolt volna, ha nem húzom vissza a kezemet.
„Várj csak Mózsi, túljárok az eszeden! Józsi cica sem marad éhen” – mondtam magamban és bementem a konyhába. Gyorsan kerestem egy kis szalámivéget Józsi cica részére is. – „Majd jóllakatom ezt a szegény macskát. Nem kell a te könyörületed.”
Kivittem a szalámivéget az udvarra, és egy kicsit távolabb a tányértól, leraktam a földre, és odahívtam Józsit. Jött is vidáman, élelmet szimatolva. Macska szemeivel hálálkodva nézett rám. Nem igaz, hogy az állatoknak nincs érzésvilága. Lehet, hogy fejlettebb, mint nekünk, embereknek.
A tekintetét rólam villámgyorsan elvonta a szalámivég. Boldogan rágcsálni kezdte az elébe rakott ennivalót.
Egy percig úgy tűnt, megoldódott a két cica élelmezése, és szent a béke. Már magukra akartam hagyni a két állatott, amikor azt vettem észre, hogy Mózsi felemelte a fejét, pedig a tányérban még bőven volt, mit enni, és árgus szemekkel nézte testvérét. Nem sokáig bírta, hogy csak nézze. Egy nagyot ugrott és már Józsi cicánál is volt. Valósággal fellökte. Morgott, vicsorgatott, még a farkát is maga alá húzta. Az egész testtartásából látszott az irigység az önzés. Nem tudta elviselni, hogy testvére is kapott ennivalót. Mindet ő akarta. Ha lett volna ott száz tányér, talán azok felett is ő akart volna uralkodni. Lehet, hogy már nem is kívánta az ételt, de csak azért is tömte magába a szalámivéget.
Józsi cica megint hoppon maradt. Szomorúan nézte a testvérét. Talán még sírt is, ha a macskák tudnak sírni.
Ez már nekem is sok volt. Mindenki tudja rólam, hogy szeretem a macskákat. Éreztem, ha most azonnal nem teszek igazságot, akkor talán még a világ is össze fog dőlni.
Egy határozott mozdulattal megfogtam Mózsi grabancát és felvettem a kezembe. Egészen addig ott kapálózott, amíg Józsi meg nem ette a szalámivéget, de még hagytam neki enni a tányérból is.
Láttam, ez Mózsi őkelmének nem tetszett. Mérges szemekkel hol rám, hol a testvérére nézett. Még azzal is próbálkozott, hogy a kezembe harapjon, azt remélve, így meg tud lógni. De ügyesebb voltan nála, és olyan erősen fogtam, hogy nem tudott megharapni.
Gondolom ez nagy trauma lehetett számára. De lehet, hogy tanult is belőle. Ki tudja? Nem láttam bele a fejébe. Csak abban reménykedhettem, hogy talán legközelebb gondol a testvérére is.
Sajnos tévednem kellett, mert legközelebb ugyanígy viselkedett. Ment előre, mint egy kis tank, és mindent magának akart.
Vajon, mi emberek nem ilyenek vagyunk? Köztünk is vannak olyanok, akik nem tőrödnek a másikkal, letiporva embertársaikat, mindent maguknak akarnak megszerezni. 
Jól van ez így?

Rovatok: 
Mese