Nagyapám emlékére
Mezei István

    Szerencséje volt a nagyszüleimnek a téeszszervezéskor 61-ben, mert a három és fél holdas, kis hegyi birtokuk tagosíthatatlan volt. Megmaradt az öreglaki hegyen a szőlő, a kukoricás, gyümölcsös, meg egy kis rész a gabonának, rét a jószágnak. Igaz tíz holdjukat a közösbe csapták. Még jó, hogy a másik tíz holdat a négy közül legkedvesebb gyerekük, a Feri bátyám még katonatiszt korában elmúlatott, elcigányozott, állítólag még Karádi Katival is táncolt. Drága csárdás lehetett. –Nagyon szépen tud mulatni a Feri,- szokta a nagyanyám áhítattal mondani.

  A nagyapám élete azonban nem volt mulatság, szívós, béketűrő természetének köszönhette, hogy megérte a nyolcvanhat évet. A rendszerváltás tájékán Fonyódon beállított hozzám egy nyolcvan éves, idős ember, a Gazdag Pista bácsi kisgazdapárt nevében, és felkért, hogy induljak a polgármesteri címért. Kétkedve és elhárítóan néztem, és rákérdeztem, mire alapozza ezt, mikor csak látásból ismert. – Tudja, akinek olyan nagyapja volt, mint a magáé, az csak rendes ember lehet, Béresgyerekként szolgáltam Kölked-pusztán, ahol a nagyapja volt a gazda. Ott nem éhezett senki még a legnehezebb időkben sem, és mindenki viskójának javítgatásához jutott deszka vagy tégla. Van a somogyvári Széchényi grófnak elég birkája, pénze, meg szíve is, mondogatta a gazda úr. – Meghatódva hallgattam szavait. Nem örököltem én semmit, Pista bácsi a nagyapámtól csak a botját,- a konyhasarokra mutattam. –Nem úgy van az, - vágott a szavamba az öreg. Nem vállaltam közéleti szereplést, nem akartam semmit, már látszottak a magyar rendszerváltás gyilkos buktatói, de elgondolkodtattak a szavai. Mit is kaptam én a nagyapámtól, akit huszonkét évig ismertem, míg ő hetvenöt éve van velem. Velem van talán a tudatalattimban megbújva, onnan kinyúlva nehéz éveimben, mélypontjaimon kapát, fejszét, talicskát nyom a kezembe, kiküld a kertbe, és visszahív az életbe. Minél öregebb leszek, annál többször szól hozzám.  Mert mindig van tovább. 

   A nagyapám nyolcvanöt éves, a nagyanyám nyolcvanegy éves. Mélyen alszanak a vastag dunnák alatt egy januári éjszakán. A nagy ingaóra éjjel kettőt ütött, amit hatalmas csattanás kísért az alsó udvarból. Megroppan a vastag hó alatt az istálló egyik szúvas gerendája, és beszakadt az épület. – Jaj, Feri rohanjunk, mentsük az állatokat. Mi akarsz menteni, Nanica. Tehenünk már rég nincs, amelyik tyúk elpusztult, azon nem tudsz segíteni, amelyik él, az reggel előkerül, amikor megéhezik. Fordulj a másik oldaladra, aludj tovább.

 Így is történt, mindig hajnali hatkor kelt, pirított kenyeret, bort forralt reggelire, napközben csak hidegen ívott, majd egy hokedlin ülve fát aprított a tűzhelybe, és rakta őrizte a tüzet, míg nagyanyám a kármentéssel bajlódott. Majd naponta többször elcsoszogott a pincébe borköves korsójával, mely családi ereklyének számított, hogy megtöltse. Ez volt az Ő narkotikuma, sosem bántott senkit, nem volt házsártos, csak mosolygott, és nevetett. Néha valamilyen képzeletbeli bivalyokkal viaskodott delíriumában, egy fiatalkori kaland miatt zuhant vissza az időben ilyenkor. Nem dohányzott sosem, ötven éves koráig nem ívott, mikor szőlősgazda lett, borívó lett, de nagyon. A nyolc akó oportó, elvíra nyárra mindig elfogyott, szívesen kínált minden vendéget, látogatót. Ha elfogyott a sajátja, a boltból, kocsmából vittünk neki itókát, azt mondta ez pancs, hozzatok az öreg Elektől, annak még valamilyen a bora. Ha kórházba került, a főorvos két pinttel rendelt az ágya mellé. - Orvosság ez magának. -

   Mikor ellátogattam a hegyre, tulipános kert, a kiskonyhából áradó csodás krumplileves illata fogadott, melyből még Kádár János is szívesen mert volna. Az öreg, lompos Szultán kutya, a frissen felsikált földes, fagerendás nagykonyha, a kőttes kalács tál és nagyapám mosolyogva az asztal mellett várt. Nagyanyám épp a piacon volt, vagy a kertben kapált, mindig dolgozott. Tisztaság, egyszerűség és nyugalom, szorgalom volt az életelemük. Szinte teljesen önellátó életet éltek, mint akkor mindenki, csak sóért, élesztőért, petróleumért, gyufáért kellett a boltba menni. Apámmal poharazgattak, beszélgettek a világ dolgairól, a bor nemes, rubintos csillogását mustrálgatták a lámpa cilinderének fényében. Nem értettem, miről beszélnek, de élveztem a dörmögő zsongást, és bortócsákat vezetgettem az újammal közben a viaszosvásznas asztalon, csodálatos estéim voltak ezek.

   Nagyon szerette a fát, a famunkát volt egy asztalos szérűje, maga javította szekerét, nagy talpas szánját, nekem és a barátaimnak fatőrt, faragott, facsutkából hegedűt eszkábált. Amíg tudott járni, felment kis birtoka legmagasabb pontjára, a nagy cseresznyefához, és figyelte az eget. Az időjárás mindig fontos volt számára, hisz cselédkorában a holdvilágnál indultak dolgozni, és sokszor holdvilágnál tértek haza. –Ha alacsonyan szállnak a fecskék, ha csíkosra simulnak a bárányfelhők, ha felhős a naplemente, ha fehérre csücsörödik az akác levele a déli széltől, ha megindulnak a hangyák, ha méregzöld az idelátszó Balaton víztükre, ha tisztán látni a Badacsonyt…., akkor eső lesz, - mesélte, mikor csontos térdén lovagoltatott. Erről a pontról nézte át, gondolta végig sorsa életterét. Utolsó évtizedeiben már nem, lépett ki a kapun, de ismerte, látta Pamukot, Mári-pusztát, Vidámházat, Kölked-pusztát, Csiszta-pusztát.., ahol a gazdaként szolgált a Széchényi és a Jankovits  grófok alatt. Gr, Széchényi Imrével jó barátságban állt, ő lett a keresztapja, névadója az édesapámnak, első gyermekének. A grófot fiatalon a spanyol vitte el. Nagyanyámnak nyolc gyerekük született, de csak négy élte túl a torokgyíkot és a mostoha háborús körülményeket.

Hatalmas, kérges markával megszorította a kezemet, meg az ujjaim is összeragadtak.  –Ezzel a kézzel még a Ferenc József is leparolázott a 13-as nagy bakonyi hadgyakorlaton, akkor ő már tudta, háború lesz,- mondta elgondolkodva,

    Kilenc évig volt katona, négy év békeidő, négy év háború, egy év bizonytalan hánykolódás. A Ludovikán először tisztiszolgaként szolgált, ahol többször virtusos verekedésekbe keveredett. A tisztek azzal szórakoztak, hogy összeuszították a legényeiket, alakulataikat, a trént, a tüzérséget és a huszárokat, és fogadást kötöttek. –Akkora verekedések voltak, hogy az Üllei úton még a villanyosok is megálltak, még emberhalál is volt-, szokta mesélni. Aztán jött a front, gyönyörű gyöngybetűkkel írt, cselédember létére ezredírnok lett. A K.U.K szolgált, mert a német vezényleti nyelvet is ismerte. Ez volt a szerencséje, csak egyszer sebesült meg könnyebben. A nagyanyám többször is felszállt a vonatra Pamukon, hogy Klagenfurtig vonatozzon a hazaival és szerelmével. Mikor néha hazaengedték szabadságra, és a dédapám elpanaszolta a sérelmeit, elindult a kocsma felé. - Ilyenkor még a harangot is félreverték Pamukon, mert tudták, mi következik,- nézett rám büszkén.   

  Miután Linder, Bála Károlyi hadügyminisztere szétzavarta a magyar hadsereget, nagyapám felfordult állapotok közé került vissza. Kevesen tudják, hogy Somogyváron jött létre az első téesz 19 tavaszán. Erről még Móricz Zsigmond is írt egy bizakodó riportot, amit én egy iskolai olvasókönyvben olvashattam. A cselédek, parasztok kezdték széthordani az uradalom jószágait, gépeit és a terményt. – Mit tesztek emberek, mit szól a gróf úr, ha visszatér,- próbálta leállítani őket a nagyapám. Latinka Kaposvárott meghallatta, hogy akadt egy bajkeverő, és leküldött Mári-pusztára egy Lenin fiút. –Hagyjon fenn az agitációval, maga mocskos reakciós,- ordította a bőrkabátos. Reakció ám .. az anyád, és az akkora pofont kapott, hogy ájultan esett vissza a hintóba, ami a somogyvári vasútállomásig meg sem állt. A következmények elől arra a nyárra a szávicai cigányoknál talált menedékre. A nagyanyám most oda hordta az élelmet és a tiszta ruhát. Nagyapám november közepéig, Horthy Miklós Pesti bevonulásáig nem merészkedett ki a somogyi vadonból. Sosem szívlelte a komministákat, ahogy ő mondta, ezután meg irtózott tőlük.

   Amikor már megengedhették maguknak, hívtak a házhoz egy vándorfestőt, aki nagyapámat katonaruhában, nagyanyámat ünneplőben feltűzött konttyal örökítette meg. A nagyapám a saját képén még pár sárga csíkot pingált a vállapjára. Ezt a képet még láttam én is, de a másikat nem. – Magukkal vitték öreganyádét azok a hülye oroszok, azt hitték, ikon, most egy muszka falu imádkozik alatta,- nevetett a papa. Ennél nagyobb fájdalmat okozott neki, hogy az oroszok megtalálták a trágyadomb alá ásott boroshordóit, és nagyon megverték a rejtegetésért, és a vasúti sínekre dobták. A hegyiek mentették haza, egy hónapig nyomta az ágyat.  

Nem akarom idealizálni a személyét, hisz tele volt hibákkal, vétkekkel, de ez még emberibbé tette. Egy szívtelen világban és környezetben szíve volt. Fiatal korában voltak menyecske ügyei, ezt nagyanyám már idősebben számtalanszor a szemére vetette, és sokat veszekedett vele, amire ő csak legyintett. Egy ilyen perpatvarnak a tanúja voltam úgy négy évesen, mikor a nagyapám magához intett. - Te, Isti hozd ide a kenyérlapátot, betesszük ezt a vén sárkányt a kemencébe, és megsütjük. -Örültem az ötletnek, játszunk egy kis Jancsi és Juliskást, meg haragudtam, is a mamára, mert eldugta előlem a kacsamájat. Tíz perc múlva megtaláltam a lapátot, de mire visszatértem a konyhába, már helyreállt a béke. Elsápadtak, mikor megláttak a lisztes lapáttal a kezemben, majd mindketten nagyot nevettek a naivitásomon, én meg megszégyenülten elsomfordáltam. Az egyik régi szüretnél haszontalan játék közben kihúztam a nagy szőlőskádból a dugófát, és nagy sugárban locsogott az édes must, a drága nedű az agyagos földre. A pánik miatt nem tudtam visszadugni a fát, mindenki fazekakért, lábosokért szaladt, én meg ijedtemben megszégyenülve árkon, bokron át hazafutottam.

Hónapokig nem mertem kienni a hegyre, a nagy kár elhárult, majd üzent a nagyapám, hogy menjek, mert megbocsátott. Mert ő mindenkinek megbocsátott, csak azoknak nem, aki az övéit bántották. Aki családi okból, vagy a politikai szeszélyei miatt menedékre szorult, az nála mindig befogadásra talált az almaillatú első, tisztaszobában. Ha disznót vágtunk, ő adta a bort, mert a hentes azt szerette. Apám hivatalsegédje aznap csak borért járt, de mindig csak egy demizsonnal ment, hogy többször fordulhasson. Minden fordulónál iszogattak, az utolsóról sokszor vissza sem tért. –Na, a ma éjszakát kinn tölti a Józsi a hegyen, biztos berúgatta az öreg,- dörmögte mérgesen a hentes, a Trierer Feri bácsi.   Az őseink két századdal korábban Erdélyből, Agyagfalváról keveredtek erre a s somogyi tájra. Az itteni grófoknak birkatenyésztéshez értő cselédekre volt szüksége. A szabad székelyek az éhínség elől menekülve somogyi cselédek lettek. Még apám is tartott birkákat tisztviselő létére. Több kárt okoztak, mit hasznot, mégis.

  A tavasz kiviszi a faluból az öregeket a temetőbe, egy ilyen út várt Örá is 68 áprilisában. Amikor a halálos ágyát körbe álltuk mi, unokák, nem szólt semmit, némán köszönt el nagy kék, könnyező szemekkel. Nem érhette meg, hogy az istállója teljesen összeomoljon, kivesszen a szőlője, gyümölcsfáit derékban fűrészeljék el, és birtoka holdbéli tájjá kopárosodjon, mély, édesvizű kútja kiszáradjon. Mesébe illő portáján cigánycsaládok élnek, szemetelnek, mint ahogy az enyémen is pár évtized múlva egy nigériai vagy szomáliai törzs járja majd harci táncát.

  Azon a havas, januári éjszakán a nagyapám valami lényeges dolgot mondott ki. Birodalmak, világrendszerek, istállók roppanhatnak össze, melyek ellen az egyén nem tehet semmit, csak azt, hogy túlélje. Aki nem pusztul bele, az előkerül, ha megéhezik. Mert mindig van tovább, amíg élünk, talán még utána is.

2021. 04. 08.