Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Az utolsó Barát

Rácz Endre
Rácz Endre képe
V.
 
   Ma borongós napra ébredtek. Az ég furcsa szürke színben borult föléjük. Nem volt semmi más különös e reggelen, minden úgy történt, mint más napokon.
   A reggeli megszokott dolgok után Janócius elindult a rétbe, amely a monostor után második otthona volt. Nem volt nyugodt, ha nem látta, ha nem győződött meg róla, hogy minden kis védence jól van és minden az Isten által rendelt útján halad. Övéinek érezte e vidék minden élőlényét, mint jó pap a reábízott híveket. Ezt az évek múlása nem törölhette ki jóságos szívéből.
   Vendelius is már korán elindult a nád sűrűjétől alig látható kis ösvényen, ami az egyetlen járható út volt a monostor és a falu között. Vasárnap volt, a pihenés és az Isten dicsőítésének napja. A faluban, templom híján, egy náddal fedett, oldalatlan építményben hirdette az igét, mondván: „A Jóisten nem azt nézi, hogy miben laksz, vagy milyen ruhát öltesz magadra, csupán azt, ami a szívedben lakozik. S ha ott jót lát, akkor szeret. És te sem szeretheted őt jobban egy díszes palotában, mint egy nádszélű kunyhóban. A szeretet az szeretet, legyen bárhol is.”
   Odaérve nagy perpatvar hangjai ütötték meg a fülét. A vasárnap templomként szolgáló építmény már telve volt emberekkel. A szószékként szolgáló készség (amely téli hónapokon a jószágnak jászolként szolgált) mögött Madar Sándor pusztabíró állt. Igen, ez a nádból tákolt hodály volt egyben a bíróság épülete is. Az öreg páter jöttét mégis elcsendesülve fogadták. Tudták, hogy nem szereti az istentelen lármát, nem szereti, ha egyszerre egynél több ember beszél. „Az Isten azért adott nekünk, embereknek az értelmet, hogy használjuk! – Mondta sokszor. – És ha valakiről mégis elfeledkezett volna, hát az menjen ki a rétbe és pereljen a vadrucával…”
Belépve, kezét összekulcsolta maga előtt, köszöntve az egybegyűlteket:
— A Jóisten áldását hozva köszöntelek benneteket, kérve a Mindenhatót, aki az Egek országából tekint le ránk, hogy áldja meg hűséges szolgálóit az Ő végtelen bölcsességében!
—Köszönve az áldást, dicsérve az Istent és tisztelve az embert köszöntjük mi is, Vendelius páter! – fogadta a pusztabíró a vén csuhást.
— Na – kíváncsiskodott a páter –, hát mi volt ez a nagy lárma az imént?
— Á, peres ügyünk akadt, ami nem tűrt halasztást!
— No, csak tán nem komoly?
— Hát, annyira nem… – mosolygott a bíró –, de azért mégis a végére kell járni. Az igazságnak minden időben helyet kell adni!
— Amint azt a Jóisten is megkívánja. – vágta rá Vendelius. – Na, hát akkor, hadd halljam én is azt az ügyet, hátha tudok rá gyógyulást.
— Itt van ez a két ember… – kezdte a bíró – meg ez a liba…
— No, csak tán nem ő a vádlott? – kérdezte a páter, amely szavakra az egybegyűltek hangosan kezdtek el nevetni.
— Nem… ő az áldozat…
— Értem…
— De van itt egy másik liba is.
— Ő is áldozat? – kérdezte Vendelius, miközben már ő is kezdett mosolyogni.
— Nem. Ő rosszkor volt rossz helyen.
— Az Úr akarata szerint!
— Persze! Csakis úgy! – helyeselt a bíró.
— Na, de mi történt? Már azon felül, hogy van egy áldozat, meg egy, aki rosszkor volt rossz helyen. Csak nem ő a tettes?
— Az ügy nem ilyen egyszerű! – tette helyére a dolgokat a bíró, miközben Vendeliusra kacsintott. – Itt van még ez a két ember…
— Majd elfeledtem…
— Szóval! Az ügyben érintett két fél elmondása szerint, az eset ma hajnaltájban történt.
— Helyszín?
— Isten ege alatt.
— És az Ő akarata szerint!
— Persze! Csak is úgy!
— Konkrétan?
— Keményszigettől déli irányban, útban a Vargapál felé, a nagy fűzfától harminc-negyven csákjatolásnyi távolságban.
— Még jó, hogy én nem jártam arra! Jókor voltam jó helyen…
— Szóval! – folytatta a bíró az ügy összegzését. – Ez a két ember, akik pákászok, kimentek libát fogni a jelzett helyre. A tiszta rész két oldalán, az egyik jobbról, a másik balról, elbújtak a nád között, várva a libák jöttét.
— Amiről, gondolom, a libákat senki sem értesítette.
— Talán csak a mi Urunk.
— Hiszen minden az Ő akarata szerint történik e földön.
— Persze! Csakis úgy!
— Aztán?
— Aztán! Mikor a libák krnyújtásnyi távolságra kerültek, az itt megjelent egyének kiugrottak a nádasból, rávetették magukat a libára. Szerencsétlenségükre, mindketten ugyanarra. – S rámutatott a földön élettelenűn heverő állatra.
— Tehát az áldozatra. – pontosított Vendelius.
— Arra!
— Aztán?
— Aztán! Az egyik megfogta a nyakát, a másik a lábát. Elkezdték cibálni, mivel mindkettő a magáénak vallotta a zsákmányt. Addig-addig, hogy a szegény jószág nyakát törték.
— Így lett áldozat.
— Így!
— Aztán?
— Aztán! Mivel mindkettő tartotta jogát a jusshoz, hajbakaptak. Szó szót követett, ami aztán tettlegességig fajult. Civakodás közben az egyik letépte a másik kabátját, amit aztán mérgesen a feje fölött messzire elhajított. Hát mit ad a Jóisten…
— Akinek a nevét mindennap imával dícsérjük! – vágott közbe a páter.
— …Persze! Csakis úgy! – helyeselt a bíró, majd folytatta. – Hát az az átkozott kabát nem ráesett egy másik libára!
— Ő az, aki rosszkor volt rossz helyen?
— Ő! – mondta a bíró, miközben rámutatott a másik libára, aki egy vesszőből font kasba volt bezárva az eljárás alatt.
— Aztán?
— Aztán! Mivel az egyik kabátja volt az, ami foglyul ejtette ezt az ártatlant, ám a másik dobta rá, újra csak mindkettő a magáénak vallotta zsákmányt.
— Értem! – mondta a páter, majd egy pillanatra elmélyült gondolataiban.
Röpke merengését az egyik sértett szava törte meg:
— Igazságot kérünk páter! Semmi többet…
— Igazságot csak a Jóistentől nyerhetünk, fiam! És mivel az elhamarkodott döntés csak a buták kiváltsága, én azt mondom, először forduljuk a mi Urunkhoz, dicsérjük az Ő nagyságát és végtelen türelmét, amit reánk, bolondos földi szolgáira pazarol. Hirdessünk igét az Ő tiszteletére, s csak aztán ítéletet.
— Úgy legyen! – tette rá a pusztabíró.
   Vendelius mielőtt nekilátott volna az ő mindenható Urának dicséretéhez, valamit súgott a bíró fülébe. A bíró ezt széles mosollyal vette tudomásul, majd feleségéhaz lépett, akinek ős is a fülébe súgott valamit. Az asszony felvette a földön heverő libát és elindult vele hazafelé. Vendelius ma igen hosszúra nyújtotta az igehirdetést, hiszen mikor befejezte már harangszó hallott a monostor felől. Janócius húzta, jelezve a delet. A hosszúra nyúlt beszéd meglepett mindenkit. A vén páterre nem volt jellemző a sok beszéd. S ahogy élete fölött az évek egyre suhantak, még inkább nem. A harangszóra csöndes, mély imába kezdett, majd karjait fölemelve adott áldást a reábízott nyájra. A vasárnap és a mi Urunk tiszteletére az Istentisztelet után a bíró látta vendégül az egybegyűlteket. Héjában sült krumpli várt az asztalon mindenkit, mellé finom búzakenyér, és amit e táj bőséggel nyújtott számukra, tojás és madárhús.
— Libasült! – örvendezett Vendelius. – Szeretem!
— És tettem Janóciusnak is, mert tudom, hogy szereti. – nyújtott egy kosarat a bíró felesége.
— Isten fizesse meg a jóságát! Biztos örülni fog neki. Jóétvágyban nem szűkölködik ifjú barátom. De hát teszi is a dolgát, amit a mi Urunk szabott rá, lélekben készülve ama küldetésre, amelyet én hagyok majd örökül számára, a Jóisten akarata szerint.
   Ebéd után eljött a várva-várt pillanat, ítéletet hirdettek. A bíró hosszas bevezető után kétségeit fejezte ki, miszerint az ügy kimenetlét tekintve fontos lenne tudni, hogy a liba tud-e repülni vagy sem.
— De hát ez mit számít? – kérdezte mindkét pákász egyszerre.
— Nagyon is sokat számít! Én ugyanis úgy vélem, hogy ez a liba nem is tud repülni.
— Hiszen azért madár, hogy repüljön! – ugrott fel az egyik pákász, akit azon nyomban követett a másik is. – Majd mindjárt meglátja bíró uram!
— Hiszem, ha látom!
— Na, akkor figyeljen! – és a kasból kiengedve, feldobta az ég felé, ahol a liba, örülve a szabadságnak, boldogan suhogtatva szárnyait elrepült. – Na, ugye megmondtam!
— És tényleg tud! Nem hazudtál! – nyugtázta a bíró.
— Isten akarata szerint! – tette rá újra Vendelius.
– Persze! Csakis úgy! – helyeselt a bíró, hozzátéve: Hát akkor az ügy ezen része meg is oldódott!
— És most már jókor van jó helyen… – mosolygott az öreg páter.
— De mi legyen a másikkal? – sürgette a pákász az ítéletet, miután rájött, hogy a bíró és a páter a bolondját járatta vele.
— Abból mindenki csak annyit vihet, amennyi tényleg az övé!
— Na de bíró uram, hát mégis mennyi az enyém, és mennyi a másé?
— Amennyit megettél te bolond! Hát még mindig nem érted? S ha nem tetszik az ítélet, hát menjetek ki a rétbe és pereljetek a vadrucával!
— Isten akarata szerint! – mondta a bölcs Vendelius újra, de most már hangosan nevetve. Amire a bíró:
— Persze! Csakis úgy…
Rovatok: 
Irodalom