Néhai Édesapám Csorba Imre 1932. november 4-én született Kiskunhalason.

Gyermekéveit egy harkakötönyi tanyán élte, öt évesen félárván maradt hét testvérével és kisbirtokos földműves apjával. Már ebben az életkorban kemény munkához szokott – hat lánytestvére és polgáriba íratott bátyja helyett is szántott, vetett, gondozta az állatokat.

Elemi iskoláit többnyire kitűnő eredménnyel végezte, majd 1946-ban Jánoshalmára került ipari tanulónak és kovácsinasnak Tóth András kovácsmester mellé. Mesteréről mindig tisztelettel és szeretettel beszélt.

Inasévei leteltével a kiskunhalasi SERNEVÁL-nál (Sertéstenyésztő és Hizlaló Vállalat) vállalt munkát, végzettségének megfelelően.

1956. december 1-én vette feleségül Édesanyámat, Kovács Annát, aki szintén félárván nőtt fel a Halasi Tanyák vidékén.

Már születésem után (1958) költöztek-költöztünk Szankra, ahol kezdetben több helyen is albérletben laktunk és itt kezdte meg önálló kisiparosi tevékenységét a bérelt Droszt-féle kovácsműhelyben, ami a Majsa felől érkezőt elsőként fogadta Szankon – különállóan, mert nádfedeles és így tűzveszélyes volt. Laktunk mi a Szék Alj soron egy tanyában, aztán a Juhász cipész házában a Hunyadi utcában, majd a Droszt-házban a Béke utcán.

A jelenlegi Halasi utca 15. sz. alatti lakóépületet és műhelyt 1961-ben újították fel, ill. építették – itt nőttünk fel Imre öcsémmel, itt vettük ki részünket mi is mindabból a tevékenységből, melyet szüleink végeztek a megélhetés alapjaként, de szolgálva a falu és a környékbeli tanyák földműves lakóit.

Édesapám kovácsmesteri kreativitásának köszönhetően hamar ismertté vált Szankon és környékén.

Pedig félve költözött oda: „Szankra ne menj, Szankon nincs kenyér” – ezt harangozta a katolikus templom harangja, melyet még Bodogláron is hallani lehetett. Aztán lett kenyér.

Szinte minden olyan eszközt, szerszámot elkészített, javított, ami az akkori falusi-tanyasi gazdálkodáshoz kellett és vasból készült: kaszát, kapát élezett, ekekapát, ekét javított és gyártott. Az akkor beindult lakóház építkezésekhez vasalatokat készített: sárgerenda lekötő csavart, ácskapcsot, kapupántot, ajtópipát. Egyre többen vitték hozzá szekereiket javításra: tengőnádalás, ráfhúzás miatt. A helyi bognárral összedolgoztak, így új kerekeket készítettek a lőcsös kocsikhoz, de pántolt hordót, kádat egyaránt. Amikor igény mutatkozott gumiskocsira a módosabb gazdák részéről, úgy komplett kocsigyártásba kezdett.

Ő körmölte, patkolta a környékbeli lovakat. Ha kellett, helyszínre ment a patkoló-körmölő eszközeivel, tábori kohójával. Marhát is körmölt, bikát is karikázott! Kalodát készített a műhely előtti területen, ahol veszélyes viselkedésű lovakat patkolt. Kezdetben még eret is vágott, ha arra kérte a tulajdonos, vagy fogat reszelt a lovaknál (ráspolyt rágatott).

Hosszú ideig ő patkolta, körmölte a bugaci csikósok lovait. Volt olyan, nap, hogy nyolc gyönyörű állatot hoztak a pusztákon át hozzá – és mindet ellátta.

Dicsőség is érte: ő patkolta azt a négy almásderes lovat, melyek egy négyesfogatban Abonyi Imre hajtó révén végigmentek Londonban a Victoria Stree-en az akkori fogathajtó világbajnokság keretében – büszkén néztük a korabeli híradóban és hallgattuk a patkók kopogását a londoni utcán…

Haladt a korral, a technikával: karbidos hegesztőt, majd villanyhegesztőt állított be (ez utóbbihoz a dinamót a majsai orosz katonáktól vette, akik azt egy harckocsiból szerelték ki). Nagy teljesítményű elektromos fúrógépet, majd esztergapadot állított be.

Az összes szanki tsz-nek dolgozott: javította a gépeiket, eszközeiket – cséplőgépet, DUTRA traktorra akasztott ekéket. Ő készítette el a még ma is meglévő állatátvevőhöz a karám vaskerítéseit.

Amikor az olajipar révén a házi barkácseszközök elterjedésével megcsappant a megrendelése, terménydarálót állított be – még ma is megvannak a kalapácsos darálók, a ciklon, a padozatba süllyesztett „mázsa”. A darálásért vámot szedtünk, amiből disznókat hizlaltunk. Górét épített csöveskukorica tárolására.

Édesanyánk halála után (2012) lassan felhagyott a mesterséggel. Nekem még egyszer megélezte, megedzette baltáimat, fejszéimet – éppen most lenne itt az ideje, hogy ezt újból megtegye…

87 évesen, rövid szenvedés után 2019. február 15-én valaha bölény erejű testén erőt vett a halál.

A halasi római katolikus temetőben alussza örök álmát felesége mellett, apja és nagyapja sírjai közelében.

Nagy ember ment el és csupa törpét hagyott maga után…

Csorba Tibor