IX. ének

Megfogyva és törve tovább mentek szótlan.
Fojtó sírcsend honolt a díszes hintóban.
Nem mindennap van, hogy halál ráktekintsen,
S tán az árnyékától megnémultak minden.

Baizáth, aki eddig el volt rejtve mélyen,
Azt sem tudta meddig, és hogy miért éljen.
Furcsa gondolattal ült most lova hátán,
S merengett az élet furfangos talányán.

Elmúlt élete már mit sem érdekelte.
Nem gondolt a múltra, mint ócska teherre.
Eltűnt nagy szívéből, mintha nem lett volna:
A nagyvilág egyre, s bájjal csábította…

Néma merengését hirtelen feledve,
Két szemét egy angyal termetére tette.
Na, most feledte csak az eltűnt világot,
Két szemének tükre olyan csodát látott.

Nagyuram, irgalmazz! – gondolta magába’. –
Mégis csak jutottam mennyek országába?
– Két lába remegőn, nem bírt volna járni. –
Irgalmazz, Nagyuram! Angyalt vélek látni…

Ki volt ez az angyal nem nagy a talánya:
Az udvaron tett-vett a fogadós lánya.
Kuncogott magában a huncut vén Bence,
Hiszen nem a sorsnak volt ez furcsa kegye.

A legény s a leány csupán egymást látták.
Tűz lobbantotta fel szemük pillantását,
Úgy, hogy e tűz perzselt, aki látta éppen.
Végh Mihály, Bencéhez: „na, hát most már értem!”

Rohant is a gazda, kívül a fogadón,
De a sietségben kiesett az ajtón.
S mire már Végh látta ott feküdt a porban.
„Ne hajlongj előttem, a múltkor már mondtam!”

Ez az apró tréfa törte meg a csendet.
Hangos nevetéssel mindnyájan bementek,
S az asztalhoz ültek. – „Ételt, italt lányom!
Nehogy már a vendég bármi hiányt lásson!”

S ha már a fogadós jogot vett beszéden,
És hogy lecsituljon az előbbi szégyen,
Nagy hirtelen kérdést terített ott rájuk:
„E pocsék időben, nem esett-e káruk?”

Vendégei kurtán röpke szót ragadtak:
„Nem esett-e kárunk… öten ott maradtak…”
Újra csend lett, nem szólt senki egyre s másra…
Nem hallott, csak Miklós szíve dobbanása.

A fogadós lánya ételt, italt hozott.
Az asztal, súlyától épp össze nem rogyott.
Katalin felállott s fogott segítséghez.
Nem úgy szólt a lányhoz, mint holmi cselédhez:

„Hadd segítsek lelkem, édes ”tünde” lányom!
Nem szoktam én hozzá, bárki hogy szolgáljon.
S bárha urak vére csörgedez eremben,
Emberségem tiltja azt, hogy szolgálj engem.

Ne tévesszen össze úri finomságom.
A szem csak azért van, hogy az ember lásson.
De igazán látni nem lehet csak szívvel.
Nem a valót látjuk buta szemeinkkel.

Téged is szemeim vélhetnek cselédnek.
De egy tündért látok, hogyha szívvel nézlek.
Mi a neved lányom, áruld hát el nyomba’?”
Szégyellősen a lány: „az előbb már mondta…”

A fogadós erre, akár legszebb szálfa,
Kirántotta magát s büszkén reávágta:
„Tünde az én lányom, tudják meg naccságék!”
Miklós halkan rászólt: „hogy hívhatnák másképp…”

Ránézett a leány, arca vérszín bársony.
Remegett kezétől, mi csak volt a tálon.
Katalin elvette: „az asztalra rakom.”
„Nem megmondtam? Ugye!” – Bence így szólt vakon.

„Fogadós, jó uram, Sebestényi Károly!
Az Istennek kegye, ím, most kendhez pártol!
Nem kértem én a szót, nem is adta senki,
Mégis úgy fogok én, ahogy kell felelni.

– Ugrott fel Végh Mihály, nem kérve a szókat,
Rakva reák aztán, ím, ez utolsókat:
Nem kell itt beszélni, aki nem vak látja,
Eltalálta őket a szívnek ármánya.

Ennek a legénynek nincs más a szívébe’,
Csupán jóság, s nem volt soha eddig vétke.
Adja hozzá lányát, s áldásával hintse,
A boldog Istennel híven dicsőítse!

Magam leszek násznagy, s nem, mint méla dőre,
Visszajövök érte fertály esztendőre!
Elviszem magammal, s nem holmi legényhez!
Akkor már, ígérem, legdicsőbb vitézhez!”

Eztán pohár lendült, ittak egészségre,
Ittak szerelemre, bátor vitézségre.
Háromszor is ittak igaz boldogságra,
Mind e földön lakó’ mennybéli csodákra.

Közben már a nap is mélyen fejet hajtott.
Bence könnyes szemmel boldogat sóhajtott.
Víg mulatság támadt, s bornak legyen hála,
Lett ott minden élő egymásnak pajtása.

Mulatni a házban csak kettő nem maradt:
Kint ültek a fénylő csillagos ég alatt.
S úgy ültek egymással összeölelkezve,
Mint hogyha a világ… de hát ez a rendje.

Rácz Endre ©
2018. 02. 18. Szerep