Ez a történet akkor kezdődött, ( a hetvenes évek vége felé) amikor már tudtuk, hogy látássérült maradok, és fehér bottal kell járnom. Úgy engedtek ki a kórházból, hogy örüljek amíg látom a fényt és az alakokat. Nincs szörnyűbb, mint átélni a vakságtól való félelmet, amikor már bekövetkezik, könnyebb elfogadni. Akkor azt mondtam, - bár lakásra vártunk, - hogy nem élhetek dimbes-dombos kis falumban. Feleségem és kislányom segített, hogy túléljem a krízist! Sajnos nem tudtam megtanulni bot nélkül közlekedni.  Istenem, pedig hányszor próbáltam, de nem ment. Bukdácsoltam, mint aki többet ivott a kelleténél. Akkor azt hittem, hogy nekem már barátaim sem lesznek!
   Szerencsére találtam olyan munkahelyet, ahol telefonkezelőnek tudtak alkalmazni. Tavasszal kezdtem el dolgozni az új munkahelyemen.  
  Az első nap amikor mentem ebédelni, mint új ember mindenkinek kívántam természetesen jó étvágyat. Egy kivétellel  mindenki viszont kívánt, az asztaltársamtól megkérdeztem, hogy ki az az ember, aki ott a sarokban ül? Erre a legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy: hát az nem igen válaszol, ugyanis az a Lenin szobor!
   Elszégyelltem egy kicsit magam, de meg kell jegyezni, hogy nem égett a villany az étteremben. (Borús időben most sem látok, ha nem ég a villany, a farkasvakságom miatt!)  
   Elmúlt a nyár és jöttek a késő őszi, téli napok.  A hét éves kislányom kísért, mindennap jött értem az iskola után. A következőket az mesélte el, aki a nagyon jó barátom lett. (Sajnos pár hónapja meghalt).
- Láttuk, hogy nagyon nehezen tudsz közlekedni és hogy a pici lányod jön érted, megbeszéltük azokkal, akik közel laknak hozzátok, hogy délután busszal mennek, kísérjenek, vagy vigyenek haza kocsival. Hiszen a főmérnökünk és a pénztárosunk is közel lakik.
   De nemcsak azok vittek haza, hanem akinek kocsija volt segített, volt amikor ketten, vagy hárman is kérdezték, hogy velem jössz, vagy már van „sofőröd”?
 Így aztán ősztöl-tavaszig minden reggel és délután nem kellett egyedül hazabotorkálnom.
  Nagyon sokat segítettek, bármilyen problémám volt. Igen, ilyen az igaz barátság, ha jóban-rosszban segítünk a másikon.
  Így tudtam jobban belenyugodni, hogy már nem hiányzik a szűkebb hazám, mert barátokra találtam. Ez a barátság akkora erőt adott nekem, hogy már csak látogatóba vágytam vissza.
   A vakok szövetségében is barátokra találtam. Hiszen sorstársak voltunk. Az akkor megismert legjobb barátom a közösségben,  hetente meglátogatott és így a nyíregyházi barátaimtól sem szakadtam el. Sajnos ő már nyolc éve meghalt.
   Amikor kiköltöztünk a városból egy csendes kis faluba, a barátomat megkértem, hogy a költözésnél ha ráérnek segítsenek.
   Olyan sokan jöttek a volt munkatársaim, hogy nem jutott mindenkinek bútor, vagy egyéb, amit vinni kell! Nagyon boldogok voltunk, hogy ennyire szeretnek bennünket!
   Itt is találtam barátokat, és jó érzés, hogy tudunk segíteni egymáson. Közös hobbink van, az irodalom szeretete és baráti kört is alapítottunk.
  Egyszer egy délutáni napon csörgött a telefon, és azt mondja valaki, hogy  „Madarast Párizsba akarták küldeni, de nem volt kész az ünneplő csizmája!” Azonnal válaszoltam, - bevallom könnyek között, - hogy „Te csak hallgass, neked még csizmád sem volt!”
   Harminc év elmúltával azonnal tudtam a választ! Ugyanis még otthon a  dunántúli kis falumban játszottuk a Szerelem ne siess című darabot és ez a párbeszéd hangzott el többek között a jelenetben!
   Tehát harminc év után megkerestek az ottani barátaim, akikkel még a mai napig is tartom a kapcsolatot. Az egyikkel napi kapcsolatban vagyunk e-mailen, - ő a falu polgármestere - a másikkal telefonon keresztül és ő évenként többször ellátogat hozzánk. Amikor 30 év után a feleségemmel elmentünk a falunapra, az elszármazottak találkozójára, leszálltunk a buszról és két polgárőr leállította a forgalmat, mintha a falu díszpolgára lettem volna! Egy egész fogadó bizottság jött elénk – Írsz még Proksa Jancsi? - szólított meg az egyik hölgy, aki akkoriban, amikor még ott éltem, alig múlt 10 éves. Még a feleségem is könnyezett attól a szeretetteljes fogadtatástól az ifjúkori szűkebb hazámban. Feledhetetlen érzés és élmény volt!
   Hármunk közül már ketten elmúltunk hetven évesek, a harmadik is közel van. Még így idősebb fejjel, szívvel felvillanyoz bennünket, hogy mi hárman még most is egy csapat vagyunk. Volt már olyan, hogy előbb tudtam, hogy mi van a faluban, mint az ottaniak. Azt is tudom, hogy milyen az idő Somban. Azt is tudom, hogy mikor kirándulnak és hol, képeket kapok a társaságról, mintha naponta köztük lennék. Ez nekünk egy életre szóló barátság! Nem választ el a távolság bennünket.
   Még muszáj megemlíteni a szülővárosomban, Tabon élő barátomat is, akit születése óta ismerek és ha találkozunk felidézzük a sok-sok gyermekkori élményt, emléket. Persze onnan is tudom az eseményeket, változásokat. Ővele is gyakran beszélünk telefonon és évenként meglátogatjuk egymást.
   Az igaz barátság az olyan, hogy nehezen lehet nélküle élni, az ember társas lény és kellenek a barátok! Persze nagyon meg kell választani, bízni kell, hogy  a barátság végig kitartson, csalódás mentesen! Elfogadni egymást hibáinkkal együtt, együtt átélni a gyászt és az örömet, az unokák születését…
   Ha egy igaz barátja van az embernek, az is elég lehet, már nincs egyedül a gondjaival örömeivel, bánatával. Fontosabb, mint egy rokon, hiszen a rokont, nem mi választjuk meg! Bármilyen távol él is tőlünk az a barát, az érzések áthidalják a távolságot. Akinek egyetlen barátja sincs, az nagyon magányos az életben.  

Nyírbogdány, 2016. július 27.