A tó elcsendesedett, tükre már nem hullámzik, nem felesel a széllel, megkövült ezüstté vált, egy óriási, mozdulatlan ékszerré, amely a föld szívén pihen.
   Ahogy rálépek jegére, a kristályos páncél halkan megreccsen, ez a tó mélyről jövő, álmos dörmögés, olyan, mint egy befagyott óriás sóhaja. Felettem a nap nem éget, inkább csak simogat, s folyékony aranyként ömlik szét a jégen, milliónyi apró gyémántot gyújtva meg lábam alatt. A fény és a fagy találkájából született ez a csillogás, ahol minden porszem egy apró csillaggá lényegül át.
   Aztán a semmiből, ott, ahol a nádas bugáinak fagyott ujjai a tiszta ég felé mutatnak, megpillantottam őt.
   Nem a szél hozta, és nem a jég szülte, mégis látom mindkettő benne lakozik. A tavi Fagytündér alakja egybefolyik a téli párával. Ruhája vakítóan fehér, mégis áttetsző, mint a jégcsapok hegye. Szemei, mint két mélykék lék a tó jegén, melyekben ott tükröződik annak mélysége, összes titka és a tavasz ígérete.
   Nem beszél, hiszen a jég birodalmában a csend a legszebb ének. Ahogy felém nyújtja ujjait, a levegő megfagyott zenévé válik körülöttünk. Ő a tó lelke, a néma víztömeg látható álma, aki őrzi az alvó halak nyugalmát és a vízililiomok jövőbeli ébredését. Ebben a pillanatban megszűnik az idő, csak a napfény van, a jég törhetetlennek hitt páncélja, és a varázslat, amely emlékeztet, hogy a leghidegebb tél szívében is ott lüktet az élet.
   Ahogy a tündér megmozdult, minden lépte nyomán a jég felszínén ezüstös repedések indultak útnak, mintha villámok cikáztak volna egy megfagyott égbolton. Nem közeledett teljesen hozzám, mégis éreztem közelségét, olyan volt, mint a zúzmarás reggelek illata, tiszta, metsző és élettel teli.
   Felemelte kezét, és tenyeréből apró, hűvös fények kezdtek szivárogni. Nem szavakat formált, a hangja inkább a jégcsapok koccanásához vagy egy távoli harangszóhoz hasonlított, mely átvibrál a fagyos levegőn.
   A jég nem börtön, suttogta tekintete, hanem egy átlátszó csodás emlékkönyv. Minden benne van, ami nyáron történt, csak most mozdulatlanságba öltözött.
   Ahogy egymással szemben álltunk a tó közepén, lábaim alatt a jég hirtelen ablakká változott. A napfény, akár egy égi fényszóró, mélyen a felszín alá hatolt. Láttam az alvó hínárokat, amint barna selyemként lebegnek a lassú áramlatban, és a halakat, amelyek pikkelyes árnyékként, néma torpedókként pihennek a mélyebb, sötétebb rétegekben.
   A tündér ekkor elmosolyodott, és a mosolya olyan volt, mint amikor a tavasz első sugara megrepeszti a jégpáncélt.
   Mozdulata kecses volt, mint a jégen táncoló szél.
   Tekintete megnyugtató, mint a kandalló tüze egy hosszú út után.
   Szemeiben láttam az ígéretet, hogy a tél nem a vég, csak egy hosszú lélegzetvétel a következő virágzás előtt.
   Hirtelen egy erősebb fuvallat söpört végig a tavon, felkavarva a porhavat, amely fehér fátylat font köré. Mire a kristályos köd elült, a helyén már csak szikrázó üresség maradt, eltűnt, mint ahogy érkezett. Egyetlen apró jel emlékeztetett rá. A jégen, pontosan ott, ahol állt, egy jégbe fagyott vörös rózsa szirma derengett, mintha a nyár egy darabkája tévedt volna a tél fogságába.
   Én csak álltam, körbenéztem, s a napsütésben láttam a jég felett lassan, mosolyogva távolodni a telet.

TM