Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Bohóc rapszódia 1. rész

Eternity
Eternity képe

A kis város állomásának a legszélső vágányára húzott lassan a lakókocsikkal, bódékkal megrakott szerelvény. Csikorogva lassított, s állt meg a rámpánál, melynek a magassága egy szintbe volt a vagonok szintjével. A személyszállító kocsikból kiszálló férfiak megkezdték a vastag drótokkal spannolt, rögzített, rakomány kiszabadítását. A hosszú szárú erőkarokkal megtoldott vágókkal, egymás után pattintották el a vagon oldalánál, ahová befűzve voltak. Elsőnek a teherautók, traktorok, gördültek le a vagonokról, s vontatni kezdték, ami a vonaton volt. Felsorakoztatva, elkülönítve egymástól a különböző fajtájú kocsikat, ahogy majd elhúzni fogják a parkban arra a helyre, ahol a vándorcirkusz sátrát felállítják. Az igazgató figyelmesen körbejárva ellenőrizte, meg van-e minden.

– Gyorsan,  gyorsan, emberek!  A mozdony már tolná ki a szerelvényt.  Szaporán-szaporán! Elsőnek azt vigyétek, amiben a sátor, és tartozékai vannak.  Ha odaértetek kezdjétek meg felállítani azt! Jól nézzétek meg, hová! 
Felbőgött a teherautó motorja, lassan, komótosan nekirugaszkodott, a széles, hosszú, ponyvával letakart, körbekötözött pótkocsival. Az igazgató most az állatokat szállító nagy ablakos bódékhoz lépett.  Lovak voltak benne, a szeme fényei. Nagyon szerette a lovait.
– Enni - inni adtatok nekik remélem! - kérdezte.
– Igen, Igazgató úr,  természetesen,  az volt az első! - válaszolta a gondozó.  - S utána tiszta almot is kaptak. - folytatta.
– Jóóó, rendben van! - mosolyodott el megkönnyebbülve, elégedetten. Megveregetve a vállát az öreg állatgondozónak. Két három órába tellett, amikor az utolsó bódék is eltűntek a rámpától. Kiürült és elcsendesedett az imént még emberektől, és járművektől, nyüzsgő rakodó tér.

A belvárosi parkban a fák közt már állt a sátor. Szabályosan nagy oszlopokkal, keresztbe álló acél gerendákkal megtámasztva, kipányvázva. Messziről látni lehetett. Mint egy nagy szürkés barna kupola. Körülötte számtalan sárgás barna kocsi, színes forgatag. A lakókocsik ajtójához kis lépcsők támasztva, kordonokkal elválasztva. A sátor bejárata két nagy oszlophoz kötözve, mint rövid folyosó kiemelve. Kényelmesen be lehetett rajta járni. Ajtóként lógott rajta és takarta földig, egy nagy bordó függöny. A vándorcirkusz olyan volt, mint egy önálló kis település. Színes ruhákban fel alá járkálva tette a dolgát mindenki. A reggeli napsütésben az élénk, zöld fűben, a tábor szélén, kis karámban legelésztek az álatok. A fák lombja eltakarta a tűző, nyári naptól őket. Az igazgató arra járva, megállt kis időre. Végignézte a kis falkát. Majd a lovait felfedezve, elmosolyodott. Elindult, és a legközelebbi lakókocsihoz érve. Bekopogtatott az ajtón.
– Igen! Tessék! - hallatszott bentről egy női hang. Belépett.
– Szép jó reggelt! - köszönt. 
– Jó reggelt önnek is, Igazgató úr! - fogadták a köszönést mindketten.
– Remélem, lesz! Ebben a városban most játszunk először. Csak azért jöttem, érdeklődni szeretnék. Alfréd, t
udom nem könnyű most nektek. Hogy van a kislány?
– Sajnos nem sok jót tudok mondani.  Az állapota nem változott. - lassan és tagoltan beszélt Alfréd. Hosszan maga elé nézve, lesütött tekintettel. A felesége folytatta: 
– Csak fekszik egész nap mozdulatlanul szinte. Nem reagál semmire, alig eszik, inni is keveset. Az orvos már többször volt nála. Ő is csak széttárja a karjait, fejét csóválva.  "Higgyék el, megteszem, amit tudok  de Isten kezében van sorsa!  Bármi megtörténhet, sajnálom.  Hazudnék, ha bármivel biztatnám önöket."  
Hosszan elkomorulva nézett maga elé az Igazgató. 
– Alfréd, Helén, tudom  ennek a kis társaságnak nagy értékei vagytok mindketten. Szinte nem létezik ez a cirkusz nélkületek.  Az emberek szórakozni, kikapcsolódni jönnek ide.  Óriási szükségem van mindkettőtökre.  Te Helén, mint kötéltáncos és akrobata, kellemes jelenség vagy a puszta megjelenéseddel is,  drágaköve ennek a kis ékszerdoboznak.  Ha a cirkuszt annak nevezem.  S te Freddi, tegezte le mint régi barátját, meleg mosollyal ránézve.  Ebben a szakmában, zenés táncos bohócban, nem láttam még hozzád hasonlót! 
– Pedig van, Igazgató úr, van! - nézett Alfréd az ágy fölött függő képre, szomorú fájdalmas mosollyal. Ami teljesen lehetetlen volt, talán még jobban elkomorulva. Az igazgató hosszan elmerengve lesütötte szemét.
– Alfréd, meg kell értenetek. Nem várhatom el, hogy ilyen lelki teherrel játszani tudjatok, sem te, sem Helén. Elmentem ameddig lehetett, pihentettelek benneteket. A gázsitokat sem vettem el, nem is csökkentettem, mert szükségetek van rá. Meg kell értenetek, a műsoridőnek meg kell lenni. Nem kockáztathatok, valami megoldást igyekszem találni, de jelenleg nem látok mást, le kell, hogy vegyelek benneteket. Annak ellenére, hogy sajnos nem tudok hozzátok hasonló produkciót tálalni a közönségnek.
– Igazgató úr! - szólt Alfréd. 
-  Kérem, adjon egy lehetőséget még, hogy ma este felléphessek! Én megpróbálom összeszedni magamat, legalább az orvost még most ki tudjuk fizetni. Kérem!
– Alfréd. Tudod, ebben a szakmában mivel jár egy bukás?! - tette fel a kérdést az igazgató. 
– Tudom. - sóhajtott Alfréd, -  tudom!  
Most az Igazgatón volt a sor, kivárt. Majd hosszasan kifújva a levegőt inkább sóhajtotta.
– Jóóóó,  legyen!
 Ennyi kockázatot vállalok még.
Elköszönt, majd az ajtón kívül megcsóválta a fejét.

– Őrültség! Tiszta őrült vagyok én is már!  Olyat fogunk bukni, hogy kezünk, lábunk kitörjük,  de mi mást tehetnék? Ez van!

Közben bent Helén szipogva sírt:
– De te legalább fellépsz drágám! Bízom benned. Sikerülnie kell!  
Alfréd lassan emelte tekintetét. Helénre nézett. Tompán üresen fénylő tekintetében egy pillanatra kiengedett lelkét vasmarokkal szorító félelem, keserűség. Lágyan elmosolyodott, majd tovább emelve fejét, az ágy fölött lévő képet nézte. A képen két bohóc volt látható. Kockás hosszú kabátban, nagy kacsa orrú bakancsban kifestve, vörös és zöld hajjal, magas kopasz homlokkal. Köztük egy szép testhez simuló rózsaszín ruhát viselő táncosnő állt, fehér harisnyanadrágban, arcán tündöklő mosollyal. Nézte egy kis ideig, majd lassan arcát két tenyerébe eresztve tűnődött tovább, mintha már nem ebben a világban élne.   

folyt. köv.

 

Rovatok: 
Irodalom