Életem a munkában

      Hitem soha nem hagyott el! Ha munkámra gondolok, bizton tudom: mindenem amim van, az égből érkezett.

      Eseti munkákból egészítettem ki István keresetét, persze a két gyermek mellett leginkább csak takarítást, gyermekfelügyeletet tudtam vállalni. Viszont amint Zsuzsika is kicsit nagyobb lett, már komolyan foglakoztatott a főállású munkahely keresése. Ilonka néni vállalta, hogy vigyáz a gyerekekre, ha találok igazi munkát. Több munkahelyet megnéztem, sikertelenül.
      Megpályáztam egy hirdetésben foglalt álláslehetőséget a MOTOROLA gyárban. Hat ember felvételét hirdették meg, amire harminc jelentkező volt. Köztük én is. Ügyességi teszttel próbálták ki tehetségünket. Őszintén mondom: azt sem értettem, mi az amit kérdeznek tőlünk, csak figyeltem, mit csinálnak a nyelvet beszélő emberek, s azt csináltam én is. Mint minden csodát, ezt sem akartam elhinni, de a második interjú után már biztos lehettem: megkapom az állást. Pár nap múlva értesítettek: felvettek. Madarat lehetett velem fogatni örömömben. Délutáni munkára jelentkeztem a gyerekek miatt. István reggeltől dolgozott s amíg haza nem jött,a gyerekek Ilonka néninél voltak felügyeleten. Ez volt az első rendes , igazi munkahelyem Amerikában. Rádió adó-vevő készülékeket gyártottak abban az üzemrészben, ahova bekerültem. Olyan jól értettem az összeszerelést, azonnal tanfolyamra küldtek, amit sikeresen el is végeztem. A tanfolyam után áttettek mint a készülékekbe használatos chipek ismerőjét, a chipek beszerelő üzemébe. Szerettem itt dolgozni, azonnal láttam, van lehetőségem fejlődésre.

      Mint említettem 1963 nyarán elmentünk Kaliforniába meglátogatni magyar barátainkat. Az ország klímája, hegy-völgyes domborzata, a házak ablakaiban muskátli virágok!, azonnal a szívünkbe férkőzött! István rögtön munkát kapott, s úgy jött haza Gyuszival, - aki reggel magával vitte, nézze meg hol dolgozik: - Anyuka én itt maradok, holnaptól már igazán munkába is állok, már ma is dolgoztam kicsinykét.
      - Mit szólsz?
A lehetőség nagyon tetszett! Az újonnan választott hazánk Amerikában, leginkább hasonlított szülőföldünkre. A még hátralévő szabadságom ideje alatt, körbejártunk vendéglátónk Simon Marika segítségével házat nézni, árak után érdeklődni. Mennyit kapunk Phoenixi házunkért, s annak értékéért itt milyen házat vásárolhatunk. Az amerikai emberek simán bankkölcsönből vásároltak mindent, nem úgy én. Az otthoni félelem soha nem múlt ki agyamból! Csak azt szabad megvenni, amiért már megdolgoztál, mert legfeljebb elveszted a munkád gyümölcsét, de adósságot nem teszel hozzá.

      No így adódott, hogy István megtelefonálta, megvan a ház, de abból a pénzből amit a Phoenixben meglévőért kapunk, itt csak egy kétszobás házra telik. Nem baj, mondtam, majd idővel veszünk nagyobbat, hogy a gyerekeknek külön szobájuk legyen, s legyen vendégszoba is, hátha egyszer az életben lesz arra lehetőség, hogy szüleinket kihozathatjuk Amerikába. Annyira hiányoznak édesanyámék, elmondani sem tudom. Minden nap gondolok rájuk, és minden nap sírva fakadok hiányuk miatt.
Folyamatosan bennem a vágy: szeretném megmutatni mire vittem, szeretném ha látnák, milyen az életünk Amerikában.
Most viszont fel kell számolnom az életemből majdnem hét évet, amit már Amerikában töltöttem. Eladtam a házat, összecsomagoltam, már november volt, amikor István és Gyuszi értünk jött.

A Szlicium völgyben Mountein View kertvárosában vettünk egy kisebb házat, István Palo Alto központjában dolgozott, engem pedig felvettek a Fairchild gyárba gyakorló munkatársnak, és rögtön iskolára is tettek. Ebben a gyárban alapoztam meg képességem tudását, egy nyolc tagú mérnökcsoport segítségével. Hagyták megmutatni mire vagyok képes. Ma is hálával gondolok rájuk.

Először tecnhikus lettem, majd a tanfolyam elvégzése után vezető technikusnak tettek, tudom jogosan, mert oly mértékben értettem a chipek világát, a bennük rejlő hibákat megkeresni és javítani szinte tökélyre vittem, ma sem tudom honnan ez a képességem, de az biztos, otthon is képes vagyok bármilyen elektromos kütyüben beálló hibát megtalálni, esetleg javítani. És... azt láttam, egyre komolyabb munkával bíznak meg.

      Szóval, mint vezető technikus ott dolgoztam a mérnök urakkal, -mert persze mind férfi volt -, míg egy napon eléjük álltam óhajommal:

- Mérnök akarok lenni, mint ők! Biztosan tudom, a munkám ér annyit, mint az övék. A főnök azt mondta: Barbara elismerjük a tudásodat, de te nem lehetsz mérnök.
- És miért nem? kérdeztem.
- Először is, mert nő vagy
- Másodszor, mert nem vagy amerikai
- Harmadszor, mert nagyon kicsi vagy ( magasságom épp csak 150 centi )
- Negyedszer, mert nincs iskolád, diplomád
Dúlva-fúlva méltatlankodtam otthon Istvánnak, aki higgadtan mondta: Anyuka nézzük meg a négy kifogást, hátha megvalósíthatjuk.
- Mit? Apuka! Mit?
1. Nőiségemen nem tudok változtatni, ezért ezt a kifogást nem fogadjuk el.
2. Hazámat soha nem fogom megtagadni, ezért ezt a kifogást sem fogadjuk el.
3. Szélesedni talán igen, de nőni már biztosan nem fogok, ezért ezt a kifogást sem fogadjuk el.
4. Megmaradt az egyetlen változtatható pont: tanulás!
És itt megakadt a gondolatom: mert azt nem mondta a főnök, hogy nem vagyok képes mérnöki munkát végezni.
István vállalta, többet lesz a gyerekekkel, így esti egyetemre mentem. Olyan jól ment a tanulás, két év után kézhez kaptam a diplomám. Az üzemben egy öt tagú főmérnökség előtt kellett megfelelni a tesztkérdésekre. Pár nap múlva közölték: megfeleltem és megkaptam a munkát! Mérnök lettem.

Iszonyúan boldog voltam, szerettem volna a világba kiáltani, hogy mindenki meghallja:
       A Bakonycsernyei bányászlányból Amerikában mérnök lett.

Ebben az időben a Szilicum völgyben óriási volt a fejlődés a chipek területén. A CD lemez nagyságú chipek egyre kisebbedtek, és én a microchipek specialistája lettem.

      Tizenhárom év múlva a vezető mérnök címet is megkaptam. Az egész világban értékesítettük alkalmazott chipjeinket, általuk eljutottam Amerika összes államába , Ausztráliába, Kínába, Ázsiába, Angliába, Európa sok országába. Itt jegyzem meg, ha Európába repültem, mindig kaptam egy-hétnyi időt, hogy hazarepüljek Magyar hazámba is. A rövid ideig való tartózkodás alatt a magyar hatóság keze nem ért utol, nem vegzáltak. Talán azt sem fogták fel, amerikai állampolgárságú útlevelem mögött valójában egy magyar ember van.
      
      Egy Sztahanovista bányászlány ... Bakonycsernyéről