Big-Trees... kettétört az alagút fa

Nagy fák erdejében Calaverasban. Az alagútfa kevéssel látogatásunk előtt ketté tört. A fa átmérője 319 centiméter. A törzsben alagút vezetett át. Most megpihenni lehet előtte. Azt mondta Boriska, ez a fa jól mutatja kettétört életüket. Óriásra nőtt a sok év alatt, s már nem bírta tovább. Megadta magát, s ők is arra készülnek. Nyolcvanhárom évesek, amiből hatvanat, immáron hatvanegyet a nagy Amerikában éltek le. Ahogy közeleg végnapjaik száma, úgy érzik - egyre pontosabban - hazájukat, benne szeretteiket, elvette egy átkos rendszer, melyből ilyen messzire futottak.

Ha az ember menekül valami elől, s talál egy helyet, ahol úgy érzi befogadják, ha magyar, kényszeresen, de leginkább becsületből bizonyítani akar. Amerikában kedvelik a magyarokat. Eszesek, dolgosak, törekvőek, azt tartják rólunk. Hat és fél évig volt első hazánk Arizóna. Itt született két gyermekünk, Stivike és Zsuzsika. Itt volt az első saját házunk, az első autónk. Sőt! Amikor hallottuk, hogy Magyarországon teljes körű amnesztiát hirdettek 1963-ban a disszidenseket is beleértve, úgy döntöttünk a  Vágó fiúk édesanyját, - gyermekeink nagymamáját - kihozatjuk látogatóba, s meglátjuk mi fog történni. Az én szüleimről még szó sem lehetett, hiszen mint írtam, a disszidálásunk oka elsődlegesen az volt, hogy Apámat öt évre lecsukták a kommunisták. És a forradalom elbukása után, rám újra a bánya mélye várt, igaz a férfiakra is, de ők mégiscsak férfiak! Én viszont, mivel apám nem kapott munkát, továbbra is kenyérkeresőnek minősültem, s csak a bánya volt, ahol pénzt lehetett keresni. Féltünk. A disszidensek a magyar törvények szerint, rendszer elleni izgatás miatt hagyták el az országot, s ezért hazájukban börtönbüntetés járt!

Vajon hogyan értelmezik? hogyan tartják be az amnesztiát? Nos az anyósomat, meghívólevéllel, a repülőút megfizetése ellenében 1963 őszén tényleg kiengedte a magyar hatóság. Ebben az időben mi épp átköltöztünk Kaliforniába. A Vágó mama Imrééknél, István bátyjánál lett elszállásolva . Nagyon nagy izgalommal mentünk a Phoenixi repülőtérre várni a mamát. Az Európából érkező gép sokat késett. Nem emlékszem akkora izgalomra, a hullámok hullámoztak arcomon, sírógörcsöt kaptam, édesanyámra gondoltam, alig bírtak vigasztalni a várakozó családtagok. A teljes csernyei rokonság, és ismerősök, barátok, kikkel együtt szöktünk, kint volt velünk a mamát várni.

Végül négy és fél órai várakozás után megérkezett a gép, s vele a mama. Összerogytam kínomban. Én aki mindig erős, mindig határozott voltam, most aléltan rogytam össze. Egyre Édesanyám, Édesapám, a testvérem Évike képe volt előttem. Testemet valami olyan fájdalom járta át, ami összetörte a lelkemet, s úgy éreztem, fizikailag teljesen megsemmisültem. Napokig tartott, míg kimúlt belőlem a kín, a honvágy szeretteim iránt, s igazán akkor nyugodtam meg, mikor a mama átjött velünk Kaliforniába, és a karácsonyt már velünk töltötte.

Március elején szállt fel a hazafelé tartó repülőre, ez már San Franciskóban volt. Közel három hónapot töltött velünk, és ez alatt sok mindent megtudtunk az otthoni helyzetről. Valamelyest enyhült a kommunisták dühe, büntetési hajlama, de még nem igazán tiszta a helyzet.
folyt.köv.