1965 március elején ezt írta Édesanyám:

Nálunk járt egy férfi, és irántatok érdeklődött. Hol éltek, hogyan éltek, hány gyermeketek van? Megkérdezte, ha a magyar hatóság engedélyezné nekem a látogatást hozzátok, vissza jövök e hazámba? Itthon ki, vagy kik várnak rám? Elhagynám e börtönös apádat? Hozzátéve: aki eddig csak szégyent hozott a családra, és az országra is.
( Amikor már itt volt a mama, elmondta azokat a dolgokat is, amiket leírni, levélben papírra rögzíteni nem mert. Pontosan figyeljem meg milyen az élet, hogyan élnek a disszidenseink, és mit beszélnek amerikában a magyar emberek. Ezekről a dolgokról a hatóságoknak tudnia kell. Csak úgy engednek ki. )
Ha visszajöttem, ismét felkeresnek majd. Mindent vállaltam, hogy jöhessek hozzád leányom, és talán ezek nem nagyon bántó dolgok, még ha félünk is. Már javult valamit a helyzetünk.

A látogatás után, három hét múlva kaptam értesítést, hogy befogadták útlevél kérelmemet, küldhetitek a repülőjegyet, és intézzétek amit kell ilyenkor intézni.

Egy hónap múlva: ma megkaptam az útlevelet, és az amerikai beutazási engedélyt. A nászasszonyom minden nap jön, bíztat, bátorít,- mondja,- csak menjél, majd meglátod micsoda világ van ott! És láthatod az unokáidat! És ne menjél ráncos szoknyában, mert ott senki sem jár olyanban.

Egy hónap múlva: ma megjött a Malévtól a levél, benne a repülőjegy. Most már biztos, hogy repülőre szállok. A jegy San Franciscóba szól. Budapesten a repülőtérre eljutni majd Kati ángyi lánya Marika - aki Pesten lakik - segít eligazodni. Aztán azokon a repülőkön majd csak odajutok hozzátok. Kedves leányom, várjatok hát, hogy biztosan ne kerüljük el egymást. Találkozásig Isten veletek. Csókol szerető Édesanyád és Édesapád. Ui: Évikémék is jól vannak, Unokáink szépen nőnek,a Misike nagyon aranyos.

1965.október 17. Mindnyájan kint vagyunk a repülőtéren San Franciscóban. De nemcsak a család, hanem Ron és Iris is, akik a legjobb szomszédaink itt az új otthonunkban. Mert mire a Mamám érkezett, megvettük az új, három hálószobás, vendégházas lakásunkat a kertvárosban, s az új szomszédokkal nagyon jó barátságba lettünk. Ők is osztozni akartak örömünkben.

Az Európából érkező repülőgépek soha nem a megadott időpontban érkeznek, de pár óra késéssel mégiscsak landolnak. Az utasok már mind elhagyták a várót, csak Édesanyám nincs sehol. Az idegeim tönkre mentek! Hátha mégsem engedték, mégsem jöhetett. Ron azt mondta, elmegy az információs poszthoz, hogy megkérdezze mi történt. Ekkor kinyílt egy ajtó egy férfi anyám nevét mondja, - olyan rossz angollal ejtve, hogy azt csak mi érthettük - s kérdezi: várja őt valaki? Ha igen az menjen be a szobába fordítani. Mindenki be akart menni, még Ron is, hogy engem óvjanak! De én ordítani, sikítani kezdtem:
- Az én édesanyám, én megyek be!
Az üres szobában édesanyámat és egy férfit láttam. Anyámhoz rohantam, és csak öleltem, csókoltam őt, miközben úgy sírtam, mint egy süket, artikulált hangon,. Percekig nem tudtam megszólalni. Csak a Mamát szorítottam eszelősen. Ölelése szívbemarkoló fájdalom volt, ő az akiért mindennap könnyeztem, végre újra érinthetem.
Amikor picit már tudtam figyelni a történésre, láttam, hogy az a férfi aki itt van a szobában, könnyes szemmel nézi találkozásunkat. Meghatódott ekkora öröm láttán.
Már autóba tettük a mamát, amikor észrevettem a ruháját. Nem volt rajta a ráncos szoknya. Én őt mindig csak olyanban láttam. Ezen is külön sírtam egyet, miközben néztem gyermekeimet, akik apjukkal ugrándoztak: itt van a nagymama, ez nagyon jó dolog, de akkor mégis miért sír a mamy?
- Édesanyám, hol van a ráncos szoknya?
- Rábeszéltek leányom, hogy ne abban jőjjek, mert Amerikában senki sem jár ráncos szoknyában.
És Édesanya csak ámult. Amit a Vágó mama mesélt otthon az itt látottakról, nem hitte el. Egyre csak azt hajtogatta, az a vámos nem akarta őt sehogyan sem megérteni. Pedig ő már tótul is beszélt hozzá! (Bakonycsernye felvidéki tótul beszélő magyarokból népesedett be, szüleim ezt a nyelvet még perfekt beszélték). Nem értett az semmit! Itt vagyok a nagy Amerikában, és senki nem ért meg! folyt.köv.