A remény nem tartott sokáig.  A forradalom végetért, és nekünk vissza kellett menni a bányába. Istvánnal eldöntöttük, nem maradunk otthon. Nekivágunk a nagyvilágnak. Persze nem egyedül indultunk, velünk tartottak István bátyja Imre és felesége Ilonka - ő akkor már várandós volt - és egy unokatestvérem Julcsi a férjével Jóskával. A faluból többen is útra keltek a határ felé, de csak mi hatan maradtunk együtt .
      Keserves időszak volt, amíg eljutottunk Amerikába. Ekkora már a határ le volt zárva, de a határőrök segítettek bennünket átjutni osztrák földre. Ausztriában lágerben éltünk, alig volt élelmünk. Megengedték, hogy a környező földeken betakarítatlan - a hideg idő miatt már rothadásnak indult - káposztát begyűjtsük, és abból levest főzzünk. Hosszú idő óta először mondhattuk: ilyen jó káposztalevest még nem ettünk. Állandóan esett az eső, mindenütt sár, a sátor hideg. Ilonka lábán gumicsizma volt, amibe teljesen bedagadt a lába, de nem mertük lehúzni , mert féltünk, hogy másnap nem tudjuk visszahúzni a lábára. Esténként lába helyett a csizmát mostuk le a sártól.
       Egy hónap után autobusszal elvittek bennünket Németországba egy katonai barakkba Haide nevű településre. Itt dőlt el , hogy hova kerülhetünk. Ugyanis a lágerben elmondták, Amerika már megtelt, oda nem mehetünk. Őszintén mondom, olyan kétségbeesés gyötört, amiért máshova mehetünk csak, hogy napokon át sírtam. Valami kevéske fogalmam, miért Amerikába akarok menni, azért volt, mert eszembe mindig azok a távoli rokonok voltak, akik már a századfordulón kimentek Amerikába, és onnan segítették az itthoni szegény családokat úgy, hogy részükre rendszeresen csomagot küldtek.
       Egyetlen ünnepi szoknyámat egy ilyen csomagból Kati ángyomtól kaptam. Arra gondoltam, ha Amerikában élhetek, majd én küldök csomagot haza a családnak hálából.
A férfiak a munkalehetőség szerint gondolkodtak. Bányászok voltak Magyarországon, hát elmennek Braziliába, ahol szintén bányászhatnak.

Engem még a gondolat is rémisztett. Bányából - bányába? Ezért hagytam el a hazámat? A drága szüleimet? a testvéremet? a barátaimat? Minden este sírva feküdtem le, és imátkoztam szüntelen, hogy Isten segítsen meg bennünket. És megtörtént a csoda. Jött a hír, hogy Eisenhower Amerika elnöke arra kérte a kongresszust, fogadjanak be még ötezer magyar menekültet, és a kongresszus elfogadta a kérését. Átszállítottak bennünket Münchenbe, ahova Amerika repülőt küldött a menekültekért . Nagy boldogsággal készülődtünk.

Az első repülővel Julcsi és férje indultak útnak, mi Istvánnal azért nem, mert Ilonka nagyon beteg lett, és nélkülük nem akartunk elmenni. Én tudtam, azért beteg, mert szülni fog! Viszont muszáj volt eldönteni, megyünk e az ötezer fő között vagy nem, mert annyi repülőt indítanak értünk. Így történt, hogy Imre és Ilonka nélkül landolt velünk a repülő - New Jerseybe Camp Kilmerbe, éppen december huszonnegyedikén, karácsony napján. A repülőtéren Julcsi és Jóska vártak minket. Itt úgynevezett táborba helyeztek el bennünket, de itt már egy függönnyel eltakart szobácskát ( ma úgy mondanám fülkét ) kaptunk.

Egy hónap telt el, hogy hazámat elhagytam Istenem! És most itt állok az áhított Amerika földjén, még mindig ugyanabban a ruhában, amiben otthonról eljöttem. Nem tudtam levetni, mert ez volt az egyetlen darab, egy kézzel fogható valami, ami szülőfalumhoz kötött!. Érted? Ennyit tudtam magammal hozni!

Az első karácsonyunk Amerikában. Zokogtam szüleimért, idegen földön. Szenteste lévén, kaptunk egy gyertyát és egy Szűz-Mária képet. Este meggyújtottam a gyertyát, és megszakadt a szívem! Iszonyú honvágy gyötört, már nemcsak az otthoniakért, hanem Ilonkáékért is. Reggel alig láttam ki a szememből, a sok sírástól úgy bedagadtak a szemhéjaim.
Karácsony napján sok szép ruhát kaptunk, és végre fürödhettünk, abban a katonai barakkban, ahova érkeztünk.És vártunk...Vártuk Imrét és Ilonkát.
       
 Nyolc nap múlva hallottuk a tábori rádióban: Katonai repülőgépen szállítják - inkubátorban -a legfiatalabb magyar menekültet, a nyolc napos Vágó Imrét. Boldogok voltunk, végre ismét együtt a család. Itt dőlt el a jövőm végérvényesen.
        Szponzorunk - egy szállodatulajdonos - Arizónában Phönixben várt bennünket, ahova szintén repülővel jutottunk el. Amikor kiszálltunk a gépből, olyan meleg csapott meg bennünket, mintha sütőbe léptünk volna. Ez már 1957 januárban történt. Julcsi és Jóska egy korábban kivándorolt rokonnál találtak otthont.
***