Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Egy igaz történet - Pályázat

Adalberto
Adalberto képe

   Most egy igaz történetet mesélek el nektek, amely nagyon régen esett meg velem, amikor még kis srác voltam, és éltük a magunk boldog gyermekvilágát. Mit érdekelt bennünket a felnőttek aprócseprő gondjai, amikor olyan jókat játszhatunk a kertek alatt. Így hívtuk mi azt a területet, ahol volt a mi „Birodalmunk”. Ahogy kiléptünk a kertünk kapuján, mindjárt nád, fűzfabokrok, süppedős mocsárvilág, telis-tele megannyi titkos hellyel fogadott bennünket.
   Úgy ismertük ezt a területet, mint a tenyerünket. Szinte állandóan itt tanyáztunk. Még a téli, zord időjárás sem állhatott utunkba. Általában ősszel rengeteg eső esett, és ilyenkor a Birodalmunk alacsonyabb részein összegyűlt a víz, és amint megjelentek a fagyok, ezen a területek befagytak. Igazi korcsolyapályává varázsolta a kertek alját. Itt csúszkáltunk reggeltől, amíg csak ránk nem sötétedett. Sajnos ez a téli hónapokban elég hamar megtörtént.
   Még mielőtt igazán belekezdenék a történetembe, meg kell jegyeznem, hogy a Birodalmat kétoldalt patakocskák szegélyezték, amelyeket Tigrisnek és Eufátresznek neveztük el, a történelem órán hallottak alapján a perzsa birodalomról.
   Majdnem mindig Szűcs Péter barátommal lófráltam, vagy ahogyan mi mondtuk „járőröztünk” a Birodalomban. Ugyanis mindig harcban álltunk más gyerekekkel, akik szintén maguknak vallották ezt a területet. Az egyik szép őszi nap, valamiért egyedül maradtam. Peti barátomnak dolga volt. Ennek ellenére lementem a kertek alá. Azért mégsem voltam teljesen egyedül, mert velem volt az unokatestvéreim nagyon okos, már azt kell mondanom, emberi képességekkel bíró német juhászkutyája Cézár. Már nem emlékszem, hogyan, de valamiért Cézár hozzám szegődött. Mindenhová elkísért. Egyszer még az iskolába is, a tanító nénink megrökönyödésére, mert nagyon félt tőle, és megparancsolta, hogy a kutyát azonnal távolítsam el az iskolából. Hűséges barátom, társam volt. Valószínűleg ezt a barátságot az unokatestvéreim nem díjazták, még az is lehet, hogy kissé megorroltak rám, amiért elcsábítottam a kutyájukat.
   Azon a délután Cézárral kószáltam a nádak és a mocsaras területen. Sokszor előfordult, hogy cipőm teljesen elmerült a mocsárban. Nagyon oda kellett figyelni, hová lép az ember. Néhány helyen kicsi tavacskák voltak. Mi ezeket úgy hívtuk, hogy „tóka”. Legtöbbször a környező házak lakói mindenféle szemetet hordtak beléjük. Némelyikben lyukas lavórtól kezdve ócska, vásott cipőig díszelgett a bokrok és a nádak között.
Unalmamban Cézárnak egy botot kezdtem hajigálni. Nagyon jó móka volt, mert a „kutyám” mindig ügyesen visszahozta. Akárhová dobtam, nem volt olyan hely, hogy Cézár ne hozta volna vissza. Egy idő után már nem is hiányoltam Peti barátomat. Cézár igazi játszópajtás volt. Véletlenül a botot az egyik tókába dobtam bele. Nem volt szándékomban. Akármilyen kitartó, ügyes kutya volt, nem akartam, hogy bundája csuromvizes legyen. A bot egy nagy loccsanással landolt, amúgy sekély, de zavaros vízben. Hiába kiáltottam:
─ Cézár, nem szabad! Ne menj bele! - De a kutya nem hallgatott rám. Mintha rakétából lőtték volna ki, futásnak eredt, egyenesen bele a tókába.
   Amint mondtam, a víz sekély volt, tele mindenféle kacattal. Nem szerettem volna, ha Cézárnak valami baja esne. Aggódva néztem, és vártam, hogy miképpen jön vissza. Abban szinte biztos voltam, hogy a szájában ott lesz a bot.
   Cézár elég sokáig keresett valamit a tókában. Már kezdtem félni, hogy ott a vízben esetleg megsebesül. Üveg, rozsdás vasdarab megvághatja a lábát, vagy más testrészét. Ki tudja, mi rejtőzik a víz alatt?
Cézár egyszer csak kiemelte a fejét a zavaros vízből, majd elindult felém. De nem a bot volt a szájában, hanem valami egészen más. Eleinte nem láttam jól, hogy mi az a tárgy, amit a fogai között tart. Kerek, és olyan zöldes barnás színe volt. Csak amikor egészen közel ért hozzám, akkor láttam, hogy amit kihalászott a vízből, az egy német tányérakna. Tudni kell, mindez úgy a hatvanas évek közepe táján történt, és akkor még relatíve időben elég közel volt a második világháború, amely falunkon is végigvonult. A mi falunkban is voltak németek, majd őket követve oroszok, akik ötvenhat után ideiglenesen a szomszéd faluban Sármelléken „őriztek” minket.
Bizonyára a második világháború alatt kerülhetett a tókába a német tányérakna. A kutya lerakta elém a fűre, és várt. Gyerekek voltunk, de azért jól tudtuk, milyen veszélyekkel járhat, ilyen háborús eszköz. Valójában azt sem tudtam, milyen állapotban van. Akár fel is robbanhat. Volt már ilyenre példa a környéken. Sok gyerek végtagja, szeme világa, de nagyon sokszor az élete bánta meg a kíváncsiságot.
   Zavaromban tanácstalan voltam. Ijedségemben óvatosan beraktam az egyik közelben levő bokor alá, azt gondolván, hogy majd szólok egy felnőttnek, és ő intézkedik, elviteti a német tányéraknát. Alig, hogy bedugtam a bokor alá, Cézár előhúzta. Mintha csak azt mondta volna: „Vigyük haza!”
─ Cézár, nem szabad! Ez nagyon veszélyes tárgy – mondtam, de a kutya a hatalmas barna szemeivel rám nézett:
─ Miért? Hiszen ezt én halásztam ki a víz alól. Ez az én játékom. Ha akarod, ha nem, hazavisszük!
Mérges kezdtem lenni, és jó messzire elhajítottam a német tányéraknát, azzal sem törődve, hogy amikor majd a földre esik, felrobbanhat. Azt reméltem, talán így a kutya nem hozza vissza. Hogy elvonjam a figyelmét, a következő pillanatban, egy botot is elhajítottam. Cézár loholt, mint egy őrült. Eleinte úgy tűnt, már el is felejtette a veszélyes tárgyat. Sokáig keresgélt a zsombékos talajon, amikor hirtelen megállt, és diadalittasan a szájába kapva a német tányéraknát rohant felém.
Nincs szabadulás tőle – gondoltam.
Akkor hirtelen más taktikához folyamodtam. Előbb hajítottam el a botot, és úgy terveztem, hogy ezt a háborús kelléket egészen más irányba fogom eldobni. Majdnem beválta a tervem. Cézár elindult a bot felé, de amikor észrevette, kiszimatolta miben mesterkedem, megtorpant, és mint a szélvész vágtatott a játékszeréért.
   Férfiasan bevallom, erre nem számítottam. A „kutyám” túljárt az eszemen. Hiába próbálkoztam bármivel Cézár mindig éber volt. Nem lehetett elaltatni a figyelmét. Akármit is tett fél szeme mindig a német tányéraknán volt.
Félő volt, ha ez a robbanószer megszárad, még a végén felrobbantom a fél falut. Valószínűleg az volt a szerencsém, hogy évekig feküdt a víz alatt, és a gyújtószerkezete, meg minden nedves volt. De ki tudja, ez az állapot, meddig marad fent? Egyszer csak megint aktív, és akkor, jaj, nekem! Ott a kertek alatt ezek a gondolatok foglalkoztattak.Egy ideig tétován álldogáltam „Birodalmunk” közepén Cézárral, és egy német tányéraknával.
    Hirtelen jött az ötlet. Nem is értem, erre miért nem gondoltam előbb. Vissza kell hajítani a tókába. Remélhetőleg a kutya még egyszer nem hozza elő. Az ötletből gyorsan cselekedet lett, és amikor éppen Cézár nem nézett oda, visszadobtam. Egy nagy csobbanás és el is tűnt a vízben. Cézár megrökönyödve kapta fel a fejét. Vádlón rám nézett, majd a tóka irányába.
─ Mit tettél? – kérdezte, de meg sem várta a feleletet, megint belement a vízbe. Tán három másodperc sem telt el, Cézár boldogan hozta elő a veszélyes tárgyat. A szárazföldön elégedetten lerakta a lábam elé, farkát csóválva hencegett, hogy akárhogyan is ügyeskedem, mégis ő a győztes.
   Beláttam tehetetlen vagyok vele szemben. Nem tudok megszabadulni a német tányéraknától. Pedig úgy szerettem volna. Mi lesz, ha felrobban? Hiszen ez a fegyver még egy nagy páncélozott tankot is képes lenne felrobbantani, nem egy védtelen kisfiút. A felnőttek állandóan figyelmeztettek bennünket, ha véletlenül találunk valami gyanús tárgyat, ne nyúljunk hozzá, és főleg ne próbáljuk szétszedni.
Ezt én mind jól tudtam. Ezért is akartam megszabadulni tőle, de Cézár makacsul védte, őrizte, és nem engedte meg, hogy visszadobjam a tókába, Többször is megpróbáltam elrejteni a kutya szeme elől. Minden ravaszságomat összeszedtem, hogy a hűséges barátom eszén túljárjak. Sajnos minden egyes alkalommal én maradtam alul. Végül feladtam. Lesz, ami lesz! Hazavittem a német tányéraknát. Otthon jól elrejtettem, hogy senki ne találjon rá.
   Milyen érdekes, akkor már, hogy ez a veszélyes tárgy megérkezett a házunk udvarába, Cézárt többé nem érdekelte. Rá se hederített, azt tehettem vele, amit csak akartam. A kutya leheveredett az ajtó elé, és ott szunyókált napestig. Azt terveztem, hogy majd alkalomadtán visszaviszem a kertek alá, amikor Cézár nem lesz velem, vagy szólok egy felnőttnek. De a visszavivés és a felnőtteknek való szólás helyett, a barátaimat avattam be a titkomba. Ez így utólag elég nagy hiba volt. Nem ezt kellett volna tennem, de akkor valamiért így döntöttem.
   Az udvarunknál volt egy kőkerítés, és annak az egyik kövét kifeszegettem, majd ebbe az üregbe rejtettem el az avatatlan szemek elől.
Erről csak az a néhány barátom tudott, akiknek elárultam a titkomat. Sokáig ott rejtegettem. Barátaim mindig lebeszéltek, hogy visszavigyem a kertek alá vagy szóljunk a felnőtteknek.
   Egyik nap édesanyámmal elutaztam valahová, és csak késő este értünk haza. Akkor már nem volt kedvem, meg sötét is volt, megnézni a rejtegetett „kincsünket”. Másnap, mintha csak megéreztem volna, az első dolgom az volt, hogy a kőkerítéshez menjek. Óvatosan kihúztam a követ, de az üreg üres volt. Eltűnt a német tányérakna. Először még az is átfutott az agyamon, hátha rossz követ húztam ki, és talán máshová rejtettem. Hosszasan keresgéltem, de végül meg kellett állapítanom, nem tévedtem. Rosszat sejtettem, és mindjárt Peti barátomhoz loholtam.
─ Hová lett az akna? – vontam kérdőre, mert tudtam az ő keze is benne lehet a dologban. Barátom kajánul vigyorgott, majd visszakérdezett:
─ Nem láttad a nyomait?
─ Milyen nyomait?
─ A kerítésen azokat a fekete golyócskákat.
Ahogy később visszagondoltam, nekem is feltűnt, hogy a köveken valami van, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
─ Mit tettetek vele? – kérdeztem riadtan.
─ Szétszereltük.
─ Megőrültetek? És nem robbant fel?
─ Láthatod, itt vagyok épségben – vigyorodott el újból. – Különben is, ha robbanna, egy ilyen akna elfutnánk. Jó futók vagyunk.
    Tulajdonképpen örülnöm kellett volna, hogy megszabadultam a német tányéraknától, amit a „kutyám” Cézár halászott ki a tókából. Ennek ellenére némi keserűséget is éreztem, hiszen egy titokkal kevesebb lett.
Sok – sok évvel az eset után boldog vagyok, hogy nem történt tragédia, és ma már csak egy gyermekkori emlék, amire néha megborzongva, néha pedig izgalmas kalandként gondolok vissza.

Rovatok: 
PÁLYÁZATOK