Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Emlékeim Neked, szeretettel 2.rész

zsuzsa
zsuzsa képe

    Vége lett a jó világomnak, amikor elmentél a PIÁR-ba tanulni.  Minden este sírdogáltam a szobámban, mert Nélküled nagyon egyedül éreztem magam. A PIÁR Anyukának volt a mániája, mert azt hitte, ahol papok tanítanak, ott a gyerekek nagyon megkomolyodnak. Szegény mégis halálra váltan utazott Kecskemétre, amikor üzentek a papok, hogy gond van Veled, feltétlen keresse fel őket.
-  Égetnivaló rossz kölyök – mondták. Felrúgtad a focit a PIÁR tetejébe, majd az ereszcsatornán felmásztál több emelet magasságba érte úgy, hogy minden pillanatban életveszélyben voltál. Szegény papok félelmükben, hogy egyszer valami komolyabb bajod történik, le akarták rázni magukról a felelősséget, azért hivatták Anyukát, talán Ő hatni tud Rád.
   
Mégis…minden csínytevésed ellenére a PIÁR összes papjának, meg az összes ott dolgozó apácának a kedvence voltál. Nyáron felültél a motorra, megkerested őket, hogy kötetlenül beszélgethess velük, mert Téged minden érdekelt. Olyan gyerek voltál, aki nem a könyvekből szeretett tanulni, hanem az életből. De onnan mindent. Olyan történelem-tudással még professzorokat sem hallottam beszélni, mint Téged, mert Te a legapróbb dolognak is mindig utána jártál.  Talán ennek volt a következménye az egyházakkal, papokkal máig is fennálló szoros kapcsolatod, tájékozottságod az egyházi életről. Szerettél tanulni, de kizárólag csak azt, ami Téged érdekelt.
   
Nekem az volt a legszebb ajándék, amikor  szünetekben hazajöttél. Úgy tudtál mesélni,- Apukától örökölted - hogy az ember elfeledkezett az időről…Imádtalak hallgatni, s ahogy az évek telnek, máig azt tapasztalom, bárki kerül a környezetedbe,  ugyanazzal a határtalan érdeklődéssel csüng Rajtad, mint én.
    
Amikor kollégiumba kerültem, egy hétig sem bírtad, jöttél meglátogatni rengeteg ajándékkal, mintha időtlen idők óta nem láttuk volna egymást. Hoztál zselé cukorkát – mert azt nagyon szerettem, meg a Te kedvencedet, a  csokis barackmagot. És odaadtad az utolsó fillérjeidet nekem – zsebpénzre. Meg a bátyánknak, aki ezt aztán alaposan ki is használta. Mert ugye adott Apuka is Neki, mondván, egy fiatalember nem lehet pénz nélkül, mégis csak futkosnak körülötte a lányok…
   Aztán adott Anyuka is azzal, hogy „Kisfiam, azért erről apádnak ne szólj.”  És aztán jöttél Te, akinek elsírta bánatát, hogy szegény csóró diákként nem tudja a lányokat még egy sütire sem meghívni. Te pedig – bár jól tudtad, hogy adott Apuka is, Anyuka is, és ebből semmi sem igaz, hiszen diákként jócskán "dúskált" a zsebpénzben, azt még Te is tele tömködted Neki sokszor úgy, hogy Neked semmi sem maradt.
   
Látogatásaid alkalmával mindig a kollégium parkjában ültünk, egy hatalmas gesztenye fa alatt. Jöttek az osztálytársnőim a sok finom csemege miatt, és mire az édesség elfogyott, már mindegyik szerelmes volt Beléd. Sose meséltem el, de az osztály zöme Neked írogatta silentium alatt a szerelmes leveleket, bár elküldeni nem merték, aztán mindegyik felolvasgatta nekem. Vihogva mesélgették, hogy vasárnap a templom fiatal papjához mindenki gyónni ment. Szegény kis pap, végig hallgatta valamennyi lány gyónását Rólad…Ez persze jó móka volt nekik, mert színesen ecsetelgették érzéseiket. A kis pap… alig került ki a teológiáról…és hát mégis csak férfi ő is… 
   A lányok rettentő féltékenyek voltak egymásra. Yvonne lett leginkább a célpontjuk, mert Vele többet beszélgettél, ezért  minden apróság miatt beköpték a tanároknak, így folyton elvonták a kimenőjét.  Emiatt persze nem szeretett oda járni, így hetente  meglépett, kimenő alatt felszállt az első vonatra, jegy és pénz nélkül, és hazament Budapestre. Az anyja másnap visszahozta, de a következő adandó alkalommal újra meglépett, míg a végén kivette az iskolából és beíratta egy hasonló egyházi, budapesti gimibe… két hónapra….
   Az is kollégium volt, és ahogy Te sem bírtad soha a kötöttséget, úgy Yvonne sem. Otthon "zavarta az anyja köreit", nem maradhatott, ezt jól tudta… Egyik nap délután, amikor senki sem volt otthon, magára nyitotta a gázt…
   Yvonne nagyon szép, igazi életvidám kislány volt, hátborzongatóan hasonlított a Zefirelli rendezésében készített Rómeó és Júlia film Júliájához.  Nehezen hittem el, hogy meghalt. Utolsó nekem írott levelében még Rólad írt, tele szeretettel :

"Úristen hogy irigyellek, micsoda klassz srác a bratyód!"
    
A lányok…a lányok…Össze sem tudnám számolni, hányan jöttek hozzám, hogy rajtam keresztül közel kerülhessenek Hozzád. Én mindezt nagyon élveztem, és borzasztóan büszke voltam arra, hogy Te az Én tesóm vagy. Persze a bátyánk már nem így gondolta a dolgokat, mert akár hány lánynak is kezdett el udvarolni, ahogy azok Téged megismertek, egytől-egyig átnyargaltak Hozzád, és esdekeltek kegyeidért. Emlékszel Gyöngyiékre? A család négy lányából három fülig szerelmes volt Beléd. A negyedik csupán azért maradt ki a sorból, mert túl idős volt Hozzád. Te olyan kedvesen tudtad elhárítani túlfűtött érzelmeiket, hogy sose haragudtak meg Rád, még a visszautasítások miatt sem. Maradt a barátság…
   
A nyarak csupa mókával teltek. A mellettünk lévő házba albérletbe költözött a római katolikus pap, Laci bácsi, aki mindig részeg volt. Nekünk elmesélte, hogy fiatal korában nagyon szerelmes volt egy lányba, de az anyukája zsarolta, hogy ha nem megy papnak, ő öngyilkos lesz. Laci bácsi nem merte ezt felvállalni. Szakított a lánnyal, pap lett belőle, de attól kezdődően ivott, mint a gödény, és szörnyen utálta az öreg asszonyokat. A szomszéd srácokkal elhatároztátok, hogy jól megtréfáljátok.
   
Laci bácsi  szobájának ablaka az utcára nézett, bár a kapu és az ablak között  volt még egy kis virágos kert is. Szemben az utca másik oldalában, az úttesttől pár méterre húzódott egy kis víz-elvezető árok. Mint a fiúk általában, igen szenvedélyesen szerettetek kísérletezgetni. Leszedtétek a gyufáról a mérget és némi egyéb összetevővel ebből kis „robbanó” töltetet csináltatok. Cérnát beáztattatok fixirsóba, majd a kis szerkentyű végére kötöttétek, azt pedig elhelyeztétek Laci bácsi ablaka alá, ami nyáron mindig nyitva volt. A cérnát végigvezettétek a kerten, az úttesten keresztül egészen a kis vízelvezető árokig, majd meggyújtottátok a végét, ami szépen lassan, a fixirsótól láthatatlanul égett. Vártátok a hatást elbújva a vízelvezető árokban. Nem is maradt el… Egy idő után jókora dörrenés hallatszott éppen Laci bácsi ablaka alatt.
   
Akkoriban sok házban nem volt még angol WC, hanem a kert végében díszelgett a deszkákból összetákolt budi. Szegény Laci bácsi – mindig fehér klott-gatyában aludt – a dörrenés után hanyatt-homlok rohant ki a kert végében lévő budiba, fogva hátul a gatyáját, amin félreérthetetlenül látszott, hogy bizony már nagyon elkésett a rohanással. A fehér gatya jócskán sárgállott.   
   Laci bácsi még Anyukának is panaszkodott, hogy valaki el akarja őt tenni láb alól, és hogy nem látott-e valakit, aki gyanús lenne…Szegény Anyuka kénytelen volt füllenteni, hiszen mégsem árulhatta el a fiacskáit, és magabiztos ábrázattal mutatta Laci bácsinak az előzőleg általatok hasonló módon kisebb "robbantgatással" alibi gyanánt összekormozott postaládánkat, hogy lám csak… velünk is csinált ilyet valaki… 
   Tény, hogy
 olyan jól sikerült az akció, hogy másnap megismételtétek, és nagy mulatságotokra a gatya megint sárga meg barna lett. Harmadnapra azonban Laci bácsi fogott egy hatalmas dorongot, hogy most aztán majd meglesi, ki akarja őt eltenni láb alól. Jött is a dörrenés, Laci bácsi pedig doronggal a kezében rohant az utcára, de semmi nyom… az utca majdnem teljesen üres, csak két tagbaszakadt cigány bandukolt a Gumigyár irányára.
   Laci bácsi doronggal a kezében utánuk eredt és hátulról elkezdte páholni szó nélkül a két szoláriumbarna legényt, akik előbb szörnyen meghökkentek, aztán nekiestek szegény Laci bácsinak, aki megújult erővel csapkodott tovább a doronggal. Ám azok sem tűrték az ütlegeket, és jól helyben hagyták szegény Laci bácsit, akinek szent meggyőződése volt, hogy csakis ők lehetnek a bűnösök. Ti pedig a vízelvezető árokban jókat mulattatok azon, hogy kétszeresen lett sikeres a móka, mert Laci bácsit is megijesztettétek, meg a két rézbőrű fickó is kapott néhány veretes ütést a hátára, ami számotokra nem várt tejszínhab volt a tortán.
 
 Anyuka rettentő konzervatív gondolkodású volt, emiatt  engem túlzott szigorral nevelt. Se egy mozi, se bulik, semmi szórakozás. Az egész családban Te voltál az egyetlen, aki egy mosolyoddal, egyetlen szavaddal mindent el tudtál érni Anyukánál. Ha olyan hangulatod volt, egyszerűen felkaptad az öledbe, mint egy kisgyereket, összepuszilgattad aztán már el is volt minden intézve. Neked volt köszönhető, hogy néha a barátnőmmel elmehettem moziba. Markomba nyomtad a pénzt, (adtad kérés nélkül) és mondtad: Na irány Katihoz, és menjetek. Ha Anyuka ellenkezett, azonnal leszerelted¨ „Én mondtam, hogy menjenek”.
   
Nem messze tőlünk volt egy nyugdíjas klub, amit egy idős bácsi vezetett. Hárklis, zsémbes öreg úr volt, és mind a mai napig rejtély előttem, hogyan tudtad elérni nála, hogy szombaton a fiataloké lehessen a klub.  Volt egy kicsi udvara, de belülről meglehetősen lepusztult volt. Kitaláltad, hogy majd mi kifestjük. Péter bácsi (a klub vezetője)  nem igazán hitt benne, hogy azt mi 16-18-20 éves gyerekek ki tudjuk pofozni, de Neked még Ő sem tudott ellenállni, és kíváncsian várta az eredményt.
   
Lelkesedésed eredménye mindenkit meglepett, pár napon belül ragyogott az épület kívül-belül. Saját kezeddel "tataroztad" ki. Anyuka eleinte ide sem akart engem elengedni, de nyomban „leszerelted”, hogy „Velem van, nem kell féltened”, így kénytelen volt hozzászokni, hogy ez lett a törzshelyünk szombat esténként.
   
Elhívtad régi ministráns barátaidat, és a régi ódon, kihasználatlan épület megtelt élettel. A  mindig zordon hangulatú Péter bácsi is megdöbbent a változáson, hiszen itt kellemes beszélgetések zajlottak, magnóról hallgatott finom lágy zene mellett táncoltak a fiatalok. Meghitt és kedves volt az egész klub, sem ivászat, sem hangoskodás. Egyre többen jöttek fiatalok, mert hozta mindenki az ismerőseit, rokonait. Barátaid is elhozták unokahúgukat…S ahogy teltek az évek, az egyre szorosabb kapcsolatból házasság lett… Az egyetlen lány volt, aki ellen Anyukának sem volt soha kifogása, szinte barátnők lettek.
   
Amíg Te aggódtál miattunk, én is mindig féltettelek. Sokszor gondolkoztam már azon, hogy  Veled kapcsolatosan mindig megéreztem a bajokat.
   
Amikor elhelyezkedtél dolgozni, minden nap hazajöttél ebédelni. Az egyik nap előjött bennem az a bizonyos rossz érzés... Tudtam, hogy nem fogsz jönni. Egész nap furcsa szorongás volt bennem, a gyomrom görcsben, de az okát nem tudtam, csak azt, hogy valami rossz történt, vagy fog történni. Anyukát a kapuban vártam délután és mielőtt bármit mondott volna, rögtön kérdeztem: mi van Lacival?! Sírva kérdezte, hogy honnan tudom… baleset érte. Rémülten rohantam be Hozzád a kórházba, de nagy fájdalmaid közepette is még Te nyugtatgattál.
  
Aztán a katonaság…sose bírtad a kötöttséget. Anyukának sikerült elintéznie, hogy itt maradj, ne vigyenek el  - akkori szokás szerint – az ország másik végében lévő laktanyába. Én esőben-hóban, de minden nap mentem be Hozzád a laktanyába, és olyan jó volt egész nap készülni, hogy mit is vigyek Neked. Mindig is nagyon édes-szájú voltál, így hol madártejet, hol desszertet, hol sütit, vagy éppen csokit vittem, és boldog voltam, amikor megláttalak a koszos, büdös, dohány szagú terem ajtajában. És persze emlékszem a csibészségeidre is, amikkel igyekeztél „megrövidíteni” az akkor még igen csak hosszú – két éves – katona idődet.
   
Amikor férjhez mentem, három hónap múlva Te is megnősültél.  Mindannyian Anyukáék házában laktunk, együtt, a három kis család. Kimondatlan aggodalommal nézegettél be a szobámba minden nap, amikor az első babát vártam, hogy biztosan jól vagyok-e. Hoztad nekem a barna sört, meg a nektár sört – amit azóta sem ittam, mert nem lehet kapni. Pedig milyen fonom volt! Alkoholmentes, és fölséges ízű…
   
Aztán megszületett Nita. A világon a legtermészetesebb volt, hogy Te lettél az esküvői tanúm, mint az is, hogy a gyerekeim keresztapjának is Téged hívtunk. Árpi bácsi tudta, milyen nagyon szeretlek, és talán ezért adta kereszteléskor a Te kezedbe a kisbabát, hogy a keresztanya helyett Te tartsd a keresztvíz alá……El sem tudom mondani, milyen büszke és boldog voltam…
   J
ött az első karácsony, és kilószám raktad körbe a karácsonyfát mandarinnal, amit akkoriban még protekcióval sem lehetett kapni… és mennyi szeretettel cipelted az öledben Nitát… Gyönyörű kisbaba volt, csupa fürtös hajjal, nagy szemekkel… Aztán elköltöztünk a saját lakásunkba, - akkor már a második gyermekemet vártam - és Te mint egy aggódó szülő, jöttél mindig érdeklődni, nincs-e gond, jól vagyok-e.
   
Furcsa, de – akarva, vagy akaratlanul -  mindig ott voltál életem minden fontos eseményénél. Aznap is, amikor „Ciluka” megszületett. Még volt egy hónap hátra a szülésig, nem gondoltam, hogy gond lesz. Karomban a másfél éves Nitával elmentem a piacra bevásárolni. Cipelés, sorban állás… akkor még nem volt kocsi, és segítség sem… Három napos ünnep jött, sok mindent kellett venni. Aztán megfőztem aznapra, majd elkezdtem az ünnepi ételt is készíteni. Ez már nehezen ment, mert szörnyen fájt a hasam, derekam. Le-leültem néhány percre, de csak nem múlott. Te éppen akkor jöttél…Benéztél a szokásos módon néhány percre, de rögtön felejtetted elfoglaltságodat, amint láttad, hogy nem vagyok jól… emlékszem az aggódásodra, a kedves szavaidra, ahogyan mondtad:
-   Mi baj van, miért fáj a hasad? Csak nem?!  
-   Nincs semmi baj, csak biztosan megerőltettem magam – nyugtattalak.
-   Itt maradok Veled! – aggódtál tovább.
-   Menj nyugodtan, végezd a dolgodat. – De Te csak nem akartál menni, míg a végén Rád parancsoltam, mondván, már el is múlt a rosszul létem. Megnyugtattalak, hogy ez még nem a szülés, nincs miért aggódni.
     Végül csak azért „engedelmeskedtél”,  mert azt mondtam,  nem sokára jön haza a férjem, addig meg pihenek. Ebből persze semmi sem lett, mert a fájások egyre gyorsabban jöttek. Amikor a férjem hazajött, bekapcsolta a TV-t - éppen meccs volt -. Nem mertem szólni, attól tartottam, mérges lesz, azt fogja mondani, hogy nem akarom, hogy a meccset nézze. Így aztán kihúztam, további másfél órát. Közben eleredt az eső. Olyan esőt én még sohasem láttam. Mintha dézsából öntötték volna.
     Máig sem tudom, hogy véletlen volt-e, vagy Te küldted Ágit – a feleségedet – a lakásunkkal szemben lévő Racskó pékséghez kenyérért, hogy egyúttal benézzen hozzánk, de amikor „bemenekült” az eső elől, már csak annyi időm volt, hogy összekapkodjam magam. Szóltam a férjemnek, hívjon gyorsan taxit, mert mindjárt meg van a baba… Azt sem tudta, hova szaladjon taxiért. Végül kerített egyet, de a sofőr közölte: terhes nőt nem visz, mert mi lesz, ha megszülök a kocsiban. Jó néhány percembe került, amíg  megértettem vele, hogy minél tovább vitázik, annál biztosabb, hogy a kocsijában születik meg a baba. Így aztán villám sebességgel vágtatott velünk a kórházba. Én meg jókat nevetgéltem, mert  a rémülettől a hajszálai mint a sündisznó sörtéi ha kimereszti, úgy álltak. Annyira komikus volt, hogy nevetnem kellett rajta.
    
A kórházban szokás szerint a napi századik kávészünetet tartották, így orvos a láthatáron sem volt. Végül előbotorkált egy, akivel közöltem, hogy szülési fájásaim vannak, jó lenne, ha megvizsgálna. Végig nézett rajtam, és csak annyit mondott:           
- Ugyan már, ne hisztizzen! - Igaz, alig látszott a terhességem, – sok probléma volt az egészségemmel – így rá kellett ripakodnom,  értse már meg, tényleg mindjárt szülök.

-   Na jó, jöjjön! – mondta kelletlenül. – Mennyi idős terhes?
-   Nyolc hónapos, de már 1-2 percenként jönnek a fájások.
-   Az  csak jósló fájás – válaszolta. Ám amikor megvizsgált, torka szakadtából ordított a szülésznő után, és úgy csekély öt perc múlva már hírül is adta a nagyvilágnak „Ciluka”, hogy megszületett… És…Te voltál az első, aki meglátogatott a kórházban…
  A kórházban töltött napjaim közül ez volt a legizgalmasabb néhány nap.  Felmutatták az én pici lányomat, aki olyan szurok fekete hajjal született, mint a korom, aztán el is viharzottak vele. Engem betoltak egy négy ágyas kórterembe, ahol rajtam kívül csupán egy anyuka volt. Egy óra múlva behoztak egy másik anyukát, aki alig néhány perccel utánam szült.
   
Másnap reggel hozták a babákat a szoptatásra. A nővér felkapott a kis kocsiról egy babát, majd elkiáltotta a nevemet, én válaszoltam. Mindjárt le is tette a kis pólyás csomagot az ágyamra, de meghökkenve láttam, hogy az bizony nem az én szurkos hajú kisbabám. Szóltam is ijedten a nővérnek.
-   De, az bizony a magáé! Tegnap este szült nem?- kezdett vitázni.
-   De igen, de az én babámnak fekete haja van, ez meg szőke.  Ez nem az én gyerekem! – válaszoltam halálra váltan. Nézem a vezetéknevet…stimmel… csak a keresztnév van elírva, hogy Rita. De az én asszonynevem olyan ritka volt, mint a fehér holló, tehát itt nagy baj lehet. Összecserélték a babámat!Mire ájultan estem volna össze a rémülettől, jött a következő nővér, ismét elordította a nevemet, és letett egy másik babát az ágyamra. 
-   Ez az én kislányom, de a másikat vigyék innen! 
-   Nem szégyelli magát anyuka – förmedt rám az első nővér – ikreket szült, és csak az egyiket akarja elfogadni! Mindkettő a maga gyereke 
   - Nem, én csak egy gyereket szültem! A másik nem az enyém! 
Még vitázott velem a nővér, mert sehogyan sem akarta megérteni, hogy csak az egyik az enyém, amikor bejött a másik anyuka, aki addig a mosdóban tartózkodott.
   Mint kiderült – ugyanaz a ritka vezeték nevünk, hasonló hangzású keresztnév, majdnem egy súllyal és néhány perc eltéréssel született babák, és ugyanaz a kórterem… senki sem akarta elhinni, hogy nem csak rokonok nem vagyunk, de még ismerni sem ismerjük egymást.

   Amíg a kórházban voltam,  mindvégig az én nyakamba akarták sózni azt a másik babát. Az igazi „story” azonban csak ezután következett…Jöttek az apukák, nagyszülők, keresztszülők látogatni. Akkoriban ha az apukák, bekopogtak az újszülött osztály ablakán, a nővér ötszáz forint ellenében felmutatta becses csemetéjét a drága apukának. Egyébként csak akkor  vethettek néhány pillantást gyermekükre, amikor már hazaengedték őket. Az anyukák viszont találékonyak. Mi is azok voltunk. Kitettük az ablakba, hogy A/4-es kórterem, aztán ha jött a rokonság, csak várni kellett, amíg jött a szoptatási idő, aztán az ablakon keresztül  mutogathattuk a babáinkat.
   Jött az én két méter magas férjem is, meg a másik anyuka férje is,  és minden le-és felmenő családtagja – voltak vagy 15-en. A férjem bekopogott az ablakon mondva a vezetéknevemet, hogy szóljanak nekem.  A másik apuka, aki a férjem  válláig  sem ért fel, megfogta  hites társam ingét a markával és vérben forgó szemekkel ráordított:
- Mit akar maga az én feleségemtől! – Mire a férjem:
- Én?! Semmit! Én a feleségemhez jöttem!
- De én hallottam, hogy a feleségemet hívta az ablakhoz.
- Én?! Dehogy! Én az én feleségemet kértem, hogy küldjék ide. Tegnap este szülte meg a kislányunkat!
- Az én feleségem szült  tegnap! – ordította magából kikelve a kis mitugrász a góliátnak, mert valahogy így nézett kis a helyzet, és már kezdett ököllel nekiesni a férjemnek, aki  értetlenül nézett rá. Végül – mielőtt tettlegességre került volna a sor – gyorsan az ablakhoz léptünk, és így tisztázódott a képtelennek tűnő helyzet…
   A végeredmény is érdekes volt. A csecsemő osztályon rendkívüli módon nem a nővérek öltöztették át hazamenetelkor a babáinkat, hanem mi, és  aláirattattak  jó néhány papírt, hogy valóban a saját gyerekünket hoztuk el.

folyt. köv. 
       

Rovatok: 
Irodalom