Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Emlékek 4.

szeda2
szeda2 képe

Kedves Barátaim!

Örömmel tapasztalom, hogy emlékeim olvasása még nem érte el az "unalom" szintjét. De, félre a tréfával. Köszönöm Nektek, hogy olvastok, és nem értitek "félre" az írásaimat. Hálával tartozom Értetek, mert Nélkületek nem írtam volna. Köszönöm!heartsmiley

Itt, újra kérem, hogy aki nem szívesen olvassa más emlékeit az ne tegye. Nem szeretnék senkinek terhére lenni! Köszönöm! 

4.rész

Amikor emlékezem, nem bánom, ha valaki fogja a kezem, és úgy emlékszem. Szeretem a biztonságot, szeretetet, nyugalmat, békét. A kézfogás, az lehet csak jelképes, a tudat alatt van ott valaki, akire számíthatok, aki érti amit mondok, és megérti. Ez nemtől független. Nem tudom miért annyira fontos. Talán azért mert nem túl sok biztonságos dolog történt velem.

Az emlékeim között kutatva, vannak fontos, és kevésbé fontos dolgok. Fontosak azok, amik meghatározták az eddigi életemet, és nyomot hagytak bennem, vagy másokban.

A gyermekkorom sajnos nem csak játékból állt. Sokat voltam kórházban, hol ezért, hol azért, talán pont azért lettem később ápolónő. Talán elég annyi, hogy az iskolát is nehézségek árán tudtam elvégezni, na, nem azért mert képtelen voltam jól tanulni. Azzal nem volt gond. Már az első osztályból fél évet kimaradtam. A sok hiányzás, a kórházosdi, (ami miatt sokat csúfoltak), a távol az iskolától, a nehéz közlekedés, az idős, egyedülálló édesanya stb., és a velejárói. Ezek a dolgok meghatározóak voltak és még ma is azok az életemben. A semmi nem megy simán történet, kísérgette az életemet.

Ami a legszebb az egészben, hogy ezek cseppet sem vették el az én jó kedvemet, és a jó kapcsolatomat az anyukámmal. Ha bármi rosszat tettem, szegény, még el sem fenekelhetett rendesen, mert az orvosok óvva intették őt ettől. :) Így aztán, maradt, a szóbeli ejnye, bejnye, és a fenyegetés…Na, nem mintha sokat akart volna engem bántani. Egyébként még, ugye abban az időben volt térdepelés kukoricán, tenyeres otthon, iskolában, és még sok „érdekes” lehetőség, aminek csak a fantázia szab határt.  Ezek szabadon választott programok lehettek…

Fantáziám nekem is volt, és ha több volt kettőnél, úgy estefelé, 6 évesen, fogtam a kispárnámat, és elindultam „világgá”. Igaz, előtte „meg fenyegettem” anyukámat, amikor kilátásba helyezte a következményét a tettemnek… Eleinte nagyon bátor és elszánt voltam. Amint viszont közeledtem a jól ismert sötét erdőhöz, az ismerős rókaugatáshoz, amit egyre jobban hallottam amint közeledtem, a szarvas tehén bőgéséhez, az ismeretlen hangokhoz, és az egyre hűvösebb levegő, arra késztetett, hogy hátraforduljak, és futás! Természetesen ilyenkor eszembe jutott, hogy a vaddisznók estefelé jönnek ki az erdőből dagonyázni. A kutyáink csendben voltak, még el sem kísértek utamon. Az én drága barátaim! Ők voltak a játszó pajtásaim (mai napig hűséges társ nélkül nem szeretnék élni). Hát, ezek nem bátorítottak engem. Nagyon gyorsan tudtam ilyenkor futni. Amikor közeledtem a házunkhoz megnyugodtam, és elkezdtem hangosan kiabálni anyukámnak, aki már égette a lámpát a házban, és csábított nagyon a látványa. Vágytam a biztonságos házba. Ő, nem keresett, nem kiabált utánam, csak várt türelmesen. Megkérdezte, mi a gondom, de semmi más. Ekkor elkezdtem vele alkudozni, hogy akkor, de csakis akkor bemegyek a házba, ha nem kapok ki azért, ami miatt el akartam szökni. Addig kérleltem, amíg nagy kegyesen beleegyezett. Persze, ma már tudom, hogy hasonlóan gondolkodott, mint én a saját gyermekeimmel. Sajnos, ha megbánást látok, és látott ő is, kész volt rögtön minden csínytevést elfeledni, és boldogan bújhattam az ölébe.

Nagyon szerettem az ölében ülni. Még tizennégy évesen is, amikor már eljártam iskolába, és dolgozni, még akkor is. Ha valami számára nem kedveset tettem, ha megbocsájtott, rögtön az ölébe ültem, átöleltem a nyakát, hogy megnyugodhassak. Akkor éreztem a biztonságot, és hogy tényleg nem haragszik rám. Mindig mondta, hogy „nagy vagy már kislányom, alig bírlak”. Soha nem feledem el mennyire jó volt a fájós térdeire ülni. Igaz, akkor már nem nehezedtem rá, csak kicsit.  Szegénykém sokat szenvedett miatta, és még a születésemmel kapott súlyos cukorbetegségtől, és még pár komoly problémától.

Az idő tájt, már gyakran voltunk kettesben. Igaz, még egy bátyám otthon lakott, de mivel ő sokkal idősebb volt nálam, így ő már más utakon járt.

Ezek az emlékek, fontosak, és mély nyomot hagytak bennem. Nagyon jó érzés felidézni a gyermekkori kedves történeteket, és talán eszébe juttatja másnak is a sajátját. Ezek, csak egy-egy csipet a gyerekkorból. Ízelítő az emlékekből, és későbbiekben magyarázatul szolgálhatnak bizonyos eseményekre. 

Rovatok: 
Egyéb