Egy csodálatos képet láthattam falumbéli amatőr fotósunk jóvoltából. Megakasztotta tekintetemet annyira, hogy gondolatomat muszáj papírra vetni.

         Mennyi mindent mond nekem ez a fa. Legalább hetven évről mesél. És bár törzsét ellepték a parazita fagyöngyök, melyek letörpíteni igyekeznek a fa távolában látható templomot, az én szemem mégis nagyon jól jól látja mindkettőt.

A templomot ugyanis semmi sem törpítheti, kicsinyítheti.. Az akkor is óriás, ha egy csodálatos fa alatt húzódik meg.

         Az élősködők lassan, de biztosan elszívják e fa teljes energiáját, egészen az elhalásig, de a gyökérből mindig kap némi táplálékot, hogy életjelet mutasson akkor is, ha már elhalt. Kaptam pár liánt hajtatásra. Tavasszal kettő is úgy tett, mintha élne. Fakasztott rügyet, nagy örömemre, de élni megfelelő gyökérzet híján képtelen. Elszáradt.

         Nem úgy a fa! Küzd, dacol, és gyökeret ver. És ha egyedül nehéz élnie, hát egy új sarjjal fonódik össze. Ketten aztán együtt lesznek erősek, és gyökérzetük sarjakat fakaszt. Ez történt velem is. Szíved - szivembe van bevésve szerelmem.

Azt súgod: a győzelem azé, aki inkább szeret, aki jobban átforrósodik, aki fel tud olvadni a hőben, aki meg tud semmisülni, aki elveszíti erejét. Vigyáztál arra, hogy mindig én győzzek.

         Én a templom közelében lakom, innen hallom, és látom a falu életét. Te az erdő magaslatáról, - kellemesen illatozó fenyőfák, szinte a tetejéről - szemléled a világot. Tegnap bezummoltam az általam a nappaliból látható fenyvest. Majdnem éreztem az illatot is. Elgondolkodtat, hogy a templomos ember, miért viszi a fenyőfa illatát karácsonykor a templomba? De az is, hogy a fenyőt kedvelő, miért néz mindig toronyiránt?

         Miért is szeretem a fát?

- Mert óriásra nő. Nézd csak meg az országúti jegenyét. Sudár alakja a felfelé emelkedő vágyat mutatja, égig akar érni! Igen, mert Isten így alkotta. Szerettem a fellegekig érő vágyat.

- Mert árnyat ad. Nézd csak meg a hőségben aratók fáradt, izzas homlokát. A fa árnyékában megpihenni milyen megkönnyebbülés ül ki arcukra.

- Mert felfogja a szelet. Nézd csak meg, miként nem engedi meg a föld egyszerre történő teljes kiszáradását.

- Mert virága mézet ad. Nézd csak meg az akácot. Utolsónak bontja gyönyörű, rendkívül illatos virágát, hogy méheink kedvükre lakmározzák az édes nedüt, amiből aztán mi emberek a legfinomabb ételízesítőt készíthetjük.

- Mert törzse bútort ad. Gyönyörűségeset, hogy kedvünk teljék otthonunkban minden nap megcsodálni erezetét, fényét.

- Mert ágait tűzbe téve, meleg szobát nyújt, semmihez sem hasonlítható illatot áraszt.

- Mert hamuja táplálja a földet.

- Mert földben lévő gyökeréből új életet sarjaszt.

Ha sérülés érte, vagy csak elöregedett, a gyökérzet újból küld energiát a törzs felé, invitálva: hajtani kell, kihajtani. És mint azt a következő fotó is mutatja meg is teszi.

       
         Dióhéjas történetem: A nagy fa közelében születtem, árterében télen csúszkáltam, tavasszal az alatta növő fűben kislibákat felügyeltem, nyáron a patakban való fürdés után árnyékában hűsölgettem. Serdülővé cseperedve egy őszi napon elhagytam, hogy aztán igen nagy utat megtéve , ugyancsak ősszel, visszatérjek gyökereimhez. Közben erőst tépázott a szél, egyszer még a villám is belém csapott, de egyenes maradtam, és ezzel a tisztességes törzzsel tértem vissza.

         Makacs, konok fatörzsem, még felszívott kis táplálékot a gyökereimből. És kis fiatal ágacskát hozott, ma újra zöldült, mintegy mutatva, nem volt értelmetlen élnem...