Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Fény és a sötétség

Adalberto
Adalberto képe

Egy nap az egész földgolyót beborította a sötétség. Az emberek vakon botorkáltak az utakon. Sehol egy parányi fény, amely utat mutatott volna nekik.

Nem tudták meddig kell így élniük. Voltak, akik azt jósolták most már mindörökké sötétség uralkodik a Földön. Soha többé nem fog sütni a Nap, csillagok az égen nem mutatják az irányt a tengereken a hajósoknak.

Sírtak a föld lakói, siratták az életet adó fényt, amely olyan jó volt, vidámságot vitt életükbe.

–  Oda a világosság – lamentált egy nő a sötét utcán. – Mi lesz velünk? Soha nem láthatjuk meg egymás arcát, ha beszélgetünk egymással.

Az utcán levők hangosan helyeseltek, s igazat adtak a nőnek.

–  Igaza van – mondogatták szomorúan. – Elvesztünk. Mindenünk odavan. Nincs többé fény a földön.

Egyre többen gyűltek össze a sötétségben. Mindenki sírt, sóhajtozott.

Csak egy kisfiú maradt csendben félrehúzódva az emberektől. A mellette álló idős férfi megkérdezte tőle:

–  Te nem siratod a fényt?

–  Mit érünk el sírással? Még ma elindulok és megkeresem. Legyen bárhol, megtalálom, és visszahozom nektek.

–  Bolond ez a gyermek – mondogatták a lamentálók. – A fényt nem lehet megkeresni. A fény vagy van, vagy nincs.

Majd egy öregember rekedtes hangon szólt társaihoz:

–  Halljátok emberek! Van itt egy kisfiú, azt mondta megkeresi a fényt és visszahozza nekünk.

–  Ugyan, könnyű ezt mondani. majd hisszük, ha látjuk – mondták kételkedve a többiek. – Egy csöppnyi gyermek, hogyan tudná megtalálni a fényt, amikor bátor, felnőtt emberek sem mernek elindulni a sötétségben. Azt sem tudja, merrefelé kell elindulni?

–  Mindig arra, amerre szívünk mutatja az utat – válaszolta komolyan a fiúcska.

Ezt meghallván sokan nevetni kezdtek.

–  Éppen a te kicsi szíved fogja megmutatni a helyes utat. Mondj le a tervedről, és menj vissza anyád szoknyája mellé!

Ezzel senki többé nem foglalkozott vele. A fiúcskát magára hagyták. Még egy jó szóval sem biztatták. Pedig fogta magát és amerre szíve mutatta az utat elindult.

Senkinek nem hiányzott. Valójában nem is látták. Hogyan is láthatták volna, hiszen koromsötét volt. Mindenki sírt, jajgatott. Nem tudták, mitévők legyenek? Érezték el fognak pusztulni az öröksötétségben. Nem lesz fény, ami éltető reményt adjon nekik. Soha többé nem fogják látni egymás arcát. Lassan ez a sötét némaság még a testükbe is belopózik, és felkúszik agyukba, ahol, mint egy undok féreg szétrág mindent.

Reménytelen jövő vár rájuk, ami elől nincs menekvés.

Hiába is gyújtanának lámpát, annak a fénye is odavan. A lámpa csak egy parányit pislogna, és örökre kialudna.

Nincs ellenszer a sötétség ellen, hacsak valaki meg nem találja a fényt. Aki erre vállalkozik, annak, bátornak és lelkének tisztának kell lennie. Egy parányi szenny sem piszkolhatja be a lelkét.

Oly kevés manapság az ilyen ember. Valósággal, amikor már megszületünk, bepiszkoljuk lelkünket, és soha többé nem tudunk megszabadulni ettől a piszoktól.

A sötétség ez használja ki, és az embert rabul ejti. Nem engedi, hogy megszabaduljunk tőle.

A kisfiú megpróbálta a lehetetlent. Hatalmas út állt előtte, amit teljes sötétségben kellett megtennie.

Ennek ellenére nem félt. Ment rendíthetetlenül előre, s közben tiszta szívvel érezte, hogy eléri a célját és visszahozhatja a fényt, amelyről a felnőttek már rég lemondtak. Csak nevettek rajta, amikor azt mondta visszahozza nekik.

Senki sem hitte, hogy egy parányi emberke képes lesz erre. Ők már lemondtak róla, és beletörődve várták a végzetüket.

Ki tudja mióta ment már a fiúcska? Talán két nap? Talán három? Minden olyan egyhangú volt. A sötétben csak az emberek sírását és jajveszékelését hallotta.

Ez nem adott neki biztató támpontot, hogy jó felé jár-e? Sőt a rengeteg negatív hang elbizonytalanította. Mintha csak a jajkiáltások azt súgták volna a fülébe, forduljál vissza! Te úgysem találhatod meg a fényt!

Lelke tiszta volt és makulátlan. Szíve bátorságtól duzzadt, és minden lüktetésnél erőt pumpált ereibe.

Sokáig ment keresve a fényt. Érezte nem szabad feladnia. Ha feladja, akkor minden elveszett, az embereknek nem tudja elhozni az életet adó fényt.

Sokszor bízni kell még a lehetetlenben is. Amikor mások gúnyolódnak rajtad vagy kinevetnek, be kell fogni füledet és szemed! Menni kell a megkezdett úton a végtelenségig. Hinni kell, hogy egy nap megtalálod azt, amiért elindultál.

Ezt érezhette a fiúcska is. Nem állt meg, s főleg nem fordult vissza. Az, a erős, aki, ha vissza is néz, nem ijed meg a megtett úttól, tovább mer menni, hogy célját elérje.

Már legalább három nap ment étlen - szomjan. Lába fájt a sok gyaloglástól. A talpát a kis csizmája feltörte, és fájdalmas vérhólyagok kínozták.

Máskor talán jajgatott volna, mint a többiek, de most összeszorította a fogát, és csak ment előre az ismeretlen felé, azt remélve hamarosan megleli a fényt.

Amikor ereje fogytán volt, szíve mindig azt súgta, közel már a cél. Nem szabad feladni! Kitartásod meghozza fáradozásod gyümölcsét.

A gyaloglás nem akart vége szakadni. Volt idő, amikor úgy gondolta, igazuk volt a kételkedőknek. Soha nem találja meg a fényt. Hogyan is találhatná, hiszen ő csak egy fiúcska, aki még semmit sem tud az életről.

Talán hallgatni kellett volna az öregemberre. Sok évet megért már és tapasztalt, vén róka. Valószínű ifjú korában benne is még olyan vér folyt, mint most benne, ami évek múltával lassan kis csordogáló érré apadt. Talán egy nap majd teljesen elapad, feladva minden reményt, beletörődve a megmásíthatatlanba.

Jaj, milyen buta gondolatok! Benne még lüktet, buzog a vér. Jajszót nem ismerve kiált rá: - Feladni nem szabad!

A fiúcska megrázkódott, s összeszedte minden erejét folytatta az útját.

Iszonyatos volt, hogy semmit sem lát. Tán egy vakembernek is. tágabb a világ, mint neki. Soha nem múló sötétség ölelte körbe. Érezte, ennek súlyát, amely a vállára telepedett.   

A sok gyaloglás alatt volt ideje gondolkodni. Visszaidézte emlékeiben milyen volt régen, amikor még a sötétség nem nyomta el a fényt és minden ragyogott, mindenki boldog volt.

Látta a szép tájat, falujukat, amint anyjával játszik a virágos réten. Majd hirtelen a világ sötét lett. Már akkor is hallott az emberi butaságról, amikor még a fény nappal mosolyt csalt az emberek arcára. Szomszédjai mondogatták anyjának, nem lesz jó, ha a butaság elhatalmasodik a fejekben. Egy nap a fejekben lévő sötétség kirágja magát és mindent eláraszt.

Igazából ezt senki sem akarta elhinni. Ha valaki mondta vagy figyelmeztette a másikat, csak nevettek rajta. Senki nem hitte el, egészen addig, amíg a sötétség maga alá nem gyűrte a fényt, az élet reménységét.

Amikor megtörtént a baj, már késő volt. Különben is túl sok fejben lakozott a sötétség. Megölte a tudást, a kultúrát, amely le tudta volna győzni a butaságot.

Már csak a fiúcska volt az egyetlen remény, hogy ezen változtatni tudjon. Ha sikerül meglelni azt a kicsi szikrát, amely legyőzheti a fejekben a sötétséget. Ha ez megtörténhetne, akkor talán újra fény áraszthatná el a szíveket, elhozva mindenkinek a reményt.

Vajon, hol ez a kicsi szikra? Meddig kell még mennie?

Elviselhetetlen ez a sötét. Már őt is kezdte magába szívni. Érezte fejét már rágja a kétségbeesés, amely hamarosan átcsap butaságba és rajta is az ostobaság lesz az úr.

Meggyorsította lépteit, hogy minél előbb rátaláljon a kicsi szikrára.

Nem tudta merre jár. Ezen nincs, mit csodálkozni. Semmi fény, amely megmutathatná az utat.

Váratlanul nyöszörgést hallott háta mögött.

–  Segítség! – hallotta.

Megállt. Tudta jól, hiába néz körbe, úgysem lát semmit.

–  Ki szólt hozzám? – kérdezte kissé félénken.

–  Én vagyok a tudás. Beszorultam két szikla közé. Akárki is vagy, kérlek, szabadíts ki! Már rengetegen elhaladtak mellettem, de amikor meghallották ki vagyok, szó nélkül tovább mentek. Ugye te segítesz?

Nagyot dobbant a fiúcska szíve. Mindjárt arra gondolt, lehet, hogy itt lakozik az a kicsi szikra, amely elhozhatja mindnyájuknak az éltető fényt.

–  Igen segítek – mondta gyorsan attól tartva, hogy tán mindezt csak képzeli. – Várj, mindjárt megkereslek!

Lázas keresésbe kezdett. Hiába ment a hang irányába, mintha az egyre távolodott volna. Van, amikor a közelinek tűnő dolgok is messze vannak tőlünk, s a messzik itt egy karnyújtásnyira. Néha olyan nehéz eligazodni a világban.

–  Jössz már? -–hallotta a kétségbeesett hangot. – Siess! Nem bírom sokáig.

–  Megyek, de olyan nehéz téged megtalálni – válaszolta és újból elindult a hang irányába.

–  Tudom, a tudásért meg kell küzdeni. Mindenki erre nem is képes. Sokan feladják mára cél előtt. Kérlek, te ne add fel és szabadítsál ki a két szikla közül. Érzem, nem bírom sokáig. A durva lapjai a szikláknak agyonnyomnak. Iszonyatosan szenvedek.

A fiúcska számára megszűnt az idő és a tér. Tudta, nem szabad feladnia, ha szeretné megtalálni a fényt.

Ment, ment követve a hangot. Egyszer csak valami keménységbe ütközött. Rálelt a két óriási sziklára, amelyek félelmetesen felordítottak, amikor megérintette őket:

–  Meg ne próbáld, mert ütött életed utolsó perce!

–  Engedjétek szabadon a tudást – mondta a két sziklának.

–  Nem tehetjük. A sötétség a mi urunk megparancsolta vigyázzunk rá! Nem szabad kiengedni. Megfertőzheti az embereket.

–  Az emberek szenvednek a sötétségtől. Elpusztulnak, ha nem viszem el nekik a szikrát. Tudom, az a szikra, itt ebben a tudásban lakozik. Kérve kérlek bennetek, engedjétek szabadon! Nektek sem lesz jó, ha örökké sötét lesz. Ki fogja megcsodálni szépségeteket? Nem lesz festő, aki lefesti gyönyörű alakotokat. Nem lesznek kirándulók, akik megmásznak bennetek. Ezt akarjátok? Örökké őrködni a tudás felett, mert uratok a sötétség ezt kívánja tőletek. Mit kaptok érte cserébe?  Ha nem lenne sötét, virágok nyílhatnának lábaitoknál, s madarak csicseregnének a közeli fákon és bokrokon.

–  Igaza lehet a fiúcskának – súgtak össze a sziklák.

–   Akkor elengeditek? – kérdezte reménykedve a fiúcska.

–  Mit adsz érte cserébe, ha elengedjük?

–  Nincs semmim, a szívemen kívül. Ha akarjátok, néktek adom.

A sziklák néhány másodpercig tanakodtak, majd egyetértően mondták:

–  Rendben. Add szíved, s mi meg adjuk a tudást.

A fiúcska egy mozdulattal kitépte a szívét. Mellkasából vér buggyant elő, de nem számított. A tudás kiszabadult.

–   Siessünk! – javasolta a fiúcska elcsukló hangon. – Nincs sok időnk. Érzem, fogy az erőm.

Amint haladtak visszafelé, először csak keleten egy vékonyka csík jelent meg az ég alján, és lassan derengeni kezdett. Már – már a közeli tárgyak láthatóak voltak. Hallották, ahogy az emberek ujjongnak, amiért visszakapták a fényt.

A sötétség dühöngött. A butaság és ostobaság katonáit megpróbálta visszazavarni a fejekbe.

–  Vissza, foglaljátok vissza és szálljátok meg az emberek fejét. Vonjatok erős butaságból épített falakat minden ember köré! Ne hátráljatok! A sötétség legyőzi a fényt.

Mindez már késő volt. A fény elárasztotta az egész világot. A tudás máglyákat rakott mindenhol megvilágítva az utat, amelyen az embereknek haladnia kell.

A fiúcska visszaérkezett, de már nem volt benne élet. Holtan rogyott a földre az örömtől csillogó szemű emberek előtt.

–  Betartotta az ígéretét, megkereste nekünk a fényt – mondta kissé szomorú hangon az öregember. – Feláldozta életét, hogy világosság legyen a Földön. Legyőzte egymaga a sötétséget.

Napok múltával már senki sem emlékezett a fiúcskára. Az embereknek természetes volt a fény. Úgy érezték mindig is volt. Sohasem éltek sötétségben.

Milyen hálátlanok is vagyunk azokhoz, akik elhozták nekünk a fényt. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, vajon mi képesek lennénk-e arra, hogy nekivágjunk az ismeretlennek, csupán csak azért, hogy embertársainknak jó legyen?

Talán igen, talán nem, ezt mindenkinek magának kell eldöntenie! 

Rovatok: 
Mese