Első rész

Ezerkilencszázötvennyolc nyarfán
Halason vajúdott velem anyám.
Úgy látott meg engem a napvilág,
hogy még nem talált bennem sok hibát.

Mint mások, fejenagy gyerek voltam,
az anyámhoz testbeszéddel szóltam.
üstökös nem fényesült miattam,
új hitet a világnak nem adtam.

Apámnak voltam én a nagy remény:
egy saját gyártású kovácslegény,
mert többnyire egymaga kovácsolt…
Csak megjegyzem: anyám is Kovács volt.

Így hát apám és anyám is kovács –
kettejük között voltam én kovász,
mert bizony szakadt volna a kötés:
a házasság küzdés és küszködés.

Öcsémet rutinos gólya hozta:
egyenest a rácsos ágyba dobta.
Ami göncön túlterjedt a testem,
ő nyűtte tovább utánam menten.

Alvégi házban laktunk, a sarkon –
országutak ütköztek ott: „pardon,
csak ön után! Ó, csak tessék kérem!”
Így telt ott az idő: csigavéren.

Homokból kinőtt sápadt kis falu –
szomjazott, éhezett: vézna tanú
volt szélfútta pusztán dűnék között,
mint aki a világ elől szökött.

„Szankra ne menj, mert Szankon nincs kenyér,
homokra épült, földje mit sem ér!”
Mint a tyúk a tojása rejtekét,
kotyogta ezt a harang szerteszét.

Én szorgos templomba járó lettem –
a nagyapám döntött így helyettem:
áhítattal hitte ő az Istent –
benne vélte a végtelen mindent.

Egy fiát sem tudta papnak adni,
unokái közt kezdett kutatni.
Hogy sorsolt ki, hogy nem, ki tudja már?
Ott térdeltem Krisztus lábainál.

Dominus vobiscum. Kántált a pap.
Et cum spiritut tuo! Furcsa szavak:
mit tudtam én, hogy mit jelentenek –
nem ismertem a kihalt nyelveket.

Megtanultam bánni a haranggal,
néha ördög voltam, máskor angyal -
temetéskor lármáztam a falut:
félrevertem, hát senki sem aludt.

Iskolából, ha hazavitt az út,
még ki sem nyitottam a vaskaput,
csilingelt apám az üllő szarván –
szikrázott már a vas tüzes-tarkán.

Ráverni mindig csak fegyelemmel –
titkokat őriz a vasas ember,
régmúlt korok misztikuma táncolt
kezétől – sok ezer éves láng volt.

És jöttek a megrendült parasztok
a pusztai tanyákról szalasztott
lovakkal, melyeket megmentettek –
nem adták oda a téeszeknek.

Maradt a kazalban lószerszám is,
lőcsös kocsi, netán téli szán is,
vagy ízíkbe  rejtett permetező,
s megmaradt dacolni az agyvelő.

Két ág húzta a földműves népet –
két felől törtek rá az új rémek:
a kommunizmus porig alázta,
s az új technika béklyóba zárta.

Így „nem lelé honját a hazában”,
mint már annyiszor. Megtört a szájban
a szó, szívben az élni akarás –
idegenség lett az új apanázs.

Cselédnek álltak büszke magyarok –
az ősi kötés megszaggattatott:
éhbérért szántotta saját földjét
Árpád ivadéka. Rétje zöldjét

tank taposta, tejelő tehenét
elhajtották, s mindez nem volt elég,
mert ha szembeszállt a hódítókkal,
hóhérok törtek rá új bitókkal.

Sóhaj szállt füsttel a kéménylyukon,
hömpölygött szerte sok földes úton,
bevágta az istállók ajtaját,
s asszony fogta a férj búbaját.

Csendben figyeltem a történelmet –
fülem hallatára született meg.
De ha másnap felmondtam volna az
iskolában – örökre szolgavas

lett volna sorsom. Skizofrénia –
meghasadt végleg a nép fia.
Zugkocsmákban gyilkolta tudatát,
s lelkét Istennek hurkon adta át.

Aztán az anyaméh következett:
embercsírára emeltek kezet –
ehessen, ihasson, ölelhessen
a nép: jóllakott apró szenteken.

Olajtól vérzett a szanki pusztaság,
vasszúnyog csipkedte lapos hasát –
az új ipar gyorsan beszippantott
mindenkit, aki addig kitartott.

Az eke szarvát franciakulcsra
cserélte, s egyéb, számára furcsa
foglalkozást tanítottak vele –
feledte múltját, és hogy volt sebe…

Kicsiny parcellákra vonult vissza,
s csak kopott az ősi tudás titka:
győztek végül az idegen szelek –
fát hegesztett ezernyi Mekk Elek.

2017.03.11.  Csorba Tibor