Ködbe burkolózott a márciusi reggel. Ez a nap is úgy indult, mint a többi, s mégis keserű érzés kúszott a torkomba.
Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés, nem szabadulhattam tőle, tanyát vert bennem.
      A munkahelyemen szokatlan zsongás fogadott, elsuttogott mondatok keringtek a fehér falak között, megdöbbent arcok néztek velem szembe, nem értettem semmit. Mi történhetett?
Odamentem az egyik kolléganőmhöz és megkérdeztem:

-  Éva mi történt?
-  Marika lánya öngyilkos lett, szíven szúrta magát. A fürdőkádban talált rá a nyolc éves lánya.

Értettem már a reggeli keserű ízt a számban, a rossz érzést, mi rám talált. Próbáltam magam elé idézni a harminc év körüli asszonyt, de nem sikerült. Csak egyszer láttam. Bennem is úrrá lett a döbbenet; - miért éppen így? Miért a lánya előtt? Hol lehet az a pont, ahol már semmi sem számít, ahol már mindent feladunk és vajon miért éppen abban az adott másodpercben tesszük meg azt, mit régóta fontolgatunk, többször átgondoltunk és eldobtunk, és újabb és újabb igazolást találtunk arra, hogy folytatni érdemes, - akkor most mi az, amin már semmi sem segíthet? Ugyan ki találhatna választ erre? Senki sem.
Nem volt bennem sem vád, sem harag, sem elítélés. Egyszerűen ember volt, aki nem bírta a terheket. Nem vagyunk egyformák. Ami még nekem csak megpróbáltatás, az a másiknak elviselhetetlen gyötrelem. Egyszerűen csak válaszokat kerestem.
A temetés után a szürke hétköznapok betemették a tegnapi tragédiát. Egyre kevesebbet beszéltünk róla. A kolléganőm viszont napról napra egyre csendesebb lett, magába fordult, és lassan már senkivel sem beszélt. Bár sohasem volt barátságos, kibeszélő alkat, ez már szinte beteges volt. Próbáltam segítő kezet nyújtani az önmagát vádló édesanyának, aki egyre csak a válaszokat kereste, mit és hogyan rontott el, mit kellett volna másképp, miért nem vette észre a jeleket? Beburkolózott a saját fájdalmába, megközelíthetetlenné vált, nem hallotta a válaszokat, a nyugtató szavak elszálltak becsukott fülei mellett.
S akkor újra megtörtént, mint már annyiszor. Korán volt még, első voltam a munkahelyemen, a folyosón még csak a reggel álmos fényei derengtek, s jött velem szemben Ő. Sebéből lassú vérpatak folydogált, s mereven nézett rám, míg közeledett. Nem szólt, nem jelzett, csak jött felém. Mikor már előttem állt, tekintetét szemembe szegezte, mélyen, tele kéréssel, kérdéssel, vádlón s mégis könyörgőn. Egyszerre volt kegyetlenül hideg, s mégis emberi.

-  Mit akarsz tőlem? – kérdeztem suttogva.

Válasz nem érkezett.  Csosszanó férfi léptek zaja törte meg a rideg csendet, és Ő eltűnt.
S így ment ez napról-napra. Hideg fuvallat volt az érintése, felbukkant kiszámíthatatlanul, állt velem szemben némán. Válaszokat kerestem, mit szeretne, miért nem lel békét a szerencsétlen, mit tehetek érte?
Aztán egy délelőtt egy üres terembe menekültem. Már teljesen belefáradtam ebbe az üldözésbe, beszélni sem beszéltem róla, ki hinné el? S akkor kitártam a szívem, a lelkem, az elmém, s vártam rá. Hívtam őt, kérleltem jöjjön, készen állok.
Megérkezett, épp úgy, mint eddig, sebéből vér szivárgott, szemében néma könyörgés. Leült velem szemben. Behunytam a szemem, kinyújtottam felé a két kezem, s hagytam, hogy átjárjon hideg hulláma az érintésének. Hallottam a gondolatait, a félelmeit, a megbánását, s mindazt, mit el már nem mondhatott, meg már nem tehetett, rám bízta, tegyem meg helyette.
Nehéz, kemény terhet rakott a vállamra, görnyedtem súlya alatt.
Hogyan kezdjem el? Miként fogalmazzam úgy, hogy ne nagyon fájjon, amit mondanom kell?
Egész éjjel forgolódtam, mondatokat szőttem, gondolatokat kerestem, hogy a legkíméletesebben, mégis célratörően átadhassam az üzenetet.
Reggel mégis friss voltam, mint akit külső erő segít, s az első lépésem az volt, hogy megkerestem az asszony édesanyját, hogy beszéljek vele.
Elmondtam neki, hogy látom a lányát, és el kell mondanom, hogy mit üzent. Vigyázzon jobban az unokájára, ne engedje el a kislány kezét, legyen jelen az életében, mert az édesanyjából már csak a nagymama maradt, s általa él az édesanya emléke.
Megdöbbentett, mikor megtudtam, hogy a kolléganőm a temetés óta csak egyszer találkozott az unokájával, hisz ott van neki a másik nagymamája és az édesapja. Úgy érezte, csak zavarna.
Erőt adtam a kolléganőmnek, meggyőztem; az a helyes, ha a kislány mellett van, s ezzel nem csak a gyermeken, hanem önmagán is segít. Órák teltek el, vagy csak percek? Megmondani nem tudom, de úgy váltunk el, hogy megígérte, úgy tesz, ahogy kértem, már hétvégére elhozza az unokáját.
    Napokig nem láttam Őt. Aztán egyszerre újra ott volt. Arcán szelíd megbékélés, könnyű, fehér ruhája a bokája körül lebegett, ahogy közeledett felém. Megkönnyebbülve láttam, hogy eltűnt iszonyú, vérző sebe is.  Kedvesen elmosolyodott, meghajtotta a fejét – mint aki csak odabiccent – és eltűnt. Soha többé nem láttam. A nagymama és az unoka kapcsolata helyreállt. Egymásban találnak vigaszt és örömet.
Ez a feladat is teljesítve. Vajon ki lesz a következő?