Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Felhő hátán utazó királyfi

Adalberto
Adalberto képe

    Volt egyszer egy királyfi, nem kellett neki semmit sem nélkülöznie. Amit csak akart, mindent megkapott. Nagyon jó sorban élt, még én is megirigyeltem. Olyan szép bársony és selyemruhákban járt, hogy aki meglátta leesett az álla. Minden ujjára kettő gyémántgyűrű is jutott. A lányok epedeztek is utána. Mindegyik azt szerette volna, hogy a királyfi megkérje a kezét. Sajnos egyik leányzó sem tetszett neki. Mindegyikben talált valami hibát. pedig már ideje lett volna, hogy megnősüljön. Édesapja öreg volt és beteges. Gyakran mondogatta fiának:
– Fiam, meg kéne már nősülnöd. Maholnap magához szólít az Úr és országunknak nem lesz királya. Keress magadnak feleséget, míg nem késő!
– Keresnék, édesapám, de nem lelek. Az egyik túl kövér, mint egy boroshordó, a másik meg soványka, mint egy cérnaszál. Amaz meg bőbeszédű, ez meg itt nagyon hallgatag. Nincs országunkban egy nekem való leányka. Nem tudom, mitévő legyek,
– Bizony ez nagy baj – vakarta meg a kobakját a király. – Megkérdem a tudósurakat, hogy ilyen esetben, mit lehet tenni? Hátha tudnak valami okosat mondani. Össze is ültek a tudományok tudorjai. Három éjjel, három nap tanácskoztak, de igazából semmi okosat nem tudtak kisütni. Egyik javaslat sem tetszett a királyfinak.
A várban már egészen kétségbeesett mindenki. A trónteremben le – föl járkált gondterhesen a király, amikor a strázsa jelentette, hogy egy öreg anyóka kér bebocsátást.
– Engedjétek be! –mondta a király, azt gondolván, hogy tán megint egy kéregető öregasszony.
Az anyóka félve lépett be a trónterembe és mindjárt a király lábai elé vetette magát.
– Fenséges királyom, életem kezébe ajánlom, bocsásson meg merészségemért! Azért jöttem, hogy segítsek fiának feleséget találni.
– Hogyan tudnál segíteni a fiamnak, anyóka? – csodálkozott el a király. – Hiszen még a nagy tudású tudósurak is tanácstalanok.
– Pedig én tudok segíteni – bátorodott neki az öregasszony. – Ha végighallgat, elmondom.
– Mondd, hallgatlak!
– Fiának a királyfinak fel kell kapaszkodnia egy felhőre, amely a vár fölött elsuhan. Aztán, amikor már jól megkapaszkodott és elhelyezkedett a felhőn, adjon utasítást, vigye körbe a nagyvilágban. Járják be a Föld összes országát, és amelyik lány megtetszik neki, azt azonnal vegye el feleségül.
     Furcsállta a király az öreg anyóka javaslatát. Mivelhogy ő sem tudott jobbat, elmondta fiának. Tetszett a gyereknek az ötlet. Még úgyis kevés országban járt. Így legalább megismerheti a földgolyó országait és népeit.
Igen ám, csak, hogyan kapaszkodjon fel a felhőre? Hiába ment fel a vár legmagasabb tornyába, onnan sem érte el a felhőt. Kénytelenek voltak megparancsolni az ácsnak, hogy egy magas fenyőfából készítsen egy olyan hosszú létrát, amely felér egészen a vár felett elsuhanó felhőkig.
     Nagy serényen neki is állt az ács, és másnap reggelére el is készült vele. Olyan nagy és hosszú volt, hogy kilencvenkilenc erős ember alig bírta felállítani. Végül mégis valahogy csak sikerült, és a királyfi felmászott az éppen ott lebegő felhőre.
Amint felért gyorsan elhelyezkedett, hogy le ne pottyanjon a földre, mert akkor igen csak megütné magát. Kicsinyke bárányfelhőkkel még jól ki is párnázta, azt a helyet, ahol ült. Olyan volt, mint egy király, aki méltóságteljesen trónol a várában.
Nagyon szép volt innen fentről a kilátás. Messze el lehetett látni. Csak az volt a baj, hogy lent az emberek olyan parányiak voltak, mint a hangyák. Meg is ijedt a királyfi, így hogyan tudja kiválasztani az élete párját. Hiába nyújtogatta nyakát és meresztgette szemeit, a felhőtrónusán minden ember egyformának látszott.
     Közben a felhő vitte faluról falura, és városról városra. Szünet nélkül fürkészte a lenti világot, kereste azt a leányzót, akit majd feleségül fog venni. Ki tudja már hányadszor repülte körbe a földgolyót, de még mindig nem talált megfelelőt. A sok üléstől már elzsibbadt keze, lába és szemei is megfájdultak az állandó nézéstől. Egy pillanatra nem merte becsukni azokat, félt, hogy éppen akkor nem látja meg azt a szép hajadont, amelyet a Jóisten neki szánt. Jó rászedte az öreg anyóka – gondolta búsan a felhő hátán ücsörögve. – Bolondját járatja vele és most bizonyára jól múlat, ha felnéz az égre.
    Nem tudta, hogy mitévő legyen. Ha lemászik a felhőről, még az emberek azt hiszik nincs elég kitartása, és így majd ha édesapja elköltözik e világról, senki sem fogja akarni, hogy ő kövesse a trónon. Ellen itt meg ítéletnapig utazgathat, soha nem fogja meglelni a mátkáját. Túl magasan van ahhoz, hogy az emberek szemébe tudjon nézni, s eldönteni, ki legyen a felesége.
Egyedüllét is nagyon zavarta. Ilyen magasan még madár sem mert repülni. Nem volt kivel szót válthatott volna. Egyre jobban unta már a felhő hátán való repkedést. Legszívesebben visszament volna édesapja várába. Egyszer aztán olyan dolog történt, mire maga sem gondolt. A felhő elakadt egy magas hegy csúcsába. Se előre, se hátra. Megállt a felhő és félő volt, hogy ítéletnapig itt fog rostokolni.
     A királyfi nem tudta, mit tegyen. Egy ideig várt és várt, hátha mégis kiszabadulnak és folytathatja az útját. Már jó ideje várakozott várva a jó szerencsét, mire elszánta magát és leszállt a felhőről. Talpa alatt újból szilárd talajt érzett. Gondolta elindul, és kicsit körülnéz, hogy valójában hová is került.
Sokáig bolyongott a hegycsúcson. Köveken és sziklákon kívül nem sok érdekes dolgot látott. Már vissza akart fordulni, amikor a hegy másik oldalán, egy kacsalábon forgó aranyvárat pillantott meg.
– Ez meg, kinek a vára lehet? – kérdezte csodálkozva. – Ismerek minden várat, kastélyt, de erről a szép várról még sohasem hallottam.
Elindult, hogy megtudja, ki lakik a várban.
    A vár olyan sebesen forgott a kacsalábon, hogy majdnem elszédült a nézésében. Valahogyan meg kell állítani, hogy bemehessen. Sokáig keresgélt a tarisznyájában, mire a legalján keze ügyébe került egy réztallér. Megcélozta a vár kacsalábát és hozzávágta jó erősen. Hiába volt pontos a célzás a forgás nem szűnt meg. Tovább kutatott a tarisznya alján. Egy kis idő elteltével egy ezüsttallért talált. Ezt is hozzávágta a kacsalábhoz. Ekkor a vár egy kicsit döccent, de forgott tovább. Kénytelen volt újból a tarisznyába nyúlni és hosszas keresgélés után előhúzni egy aranytallért. Miután elhajította és eltalálta a kacsalábát, a vár olyan hirtelen megállt, hogy akik bent voltak, majdnem mind kirepültek belőle. Volt is nagy riadalom odabent. Amióta a vár létezik, még soha nem állt meg egy pillanatra se. A bent lévők azonnal ki is dugták a fejüket, hogy megnézzék, miért állt meg? Nagyon elcsodálkoztak, amikor meglátták a királyfit. Mindjárt meg is kérdezték tőle, kicsoda, micsoda? Mi járatban van ennek a magas hegy tetején?
    Az meg habozás nélkül elmondta, hogy ő bizony feleséget keres magának, és kéri, a királyt engedje be megpihenni. Nagyon elfáradt a felhőn való utazásban.
    A király jószívű ember volt. Szélesre táratta a királyfi előtt a vár kapuját. Különben is errefelé még a madár sem jár. Nem mindennapi esemény, ha idegen téved a vár magas és vastag falai közé. Amint bement a kacsalábon forgó várba, ott olyan vendéglátásban volt része, hogy azt szavakkal leírni nem lehet. Az asztal roskadozott finomabbnál finomabb ennivalóktól és innivalóktól. Annyi volt ott, hogy talán egy egész országnak elég lett volna. Jól tele is tömte a bendőjét és a király újból kérdezősködni kezdett:
– Aztán, mondd csak fiam, milyen feleséget képzelsz magadnak?
Mire a királyfi magabiztosan válaszolta:
– Ne legyen, se kövér, se sovány! Ne legyen túl magas és túl alacsony se! Nem szeretem a túl okos, de a butuska lányokat sem.
Ezeket meghallván a király, majdnem leugrott a trónjáról örömében.
– Jobb helyre se jöhettél volna – mondta a király. – Leánykám Napsugárga éppen tegnap került eladósorba, és férjet keresek számára. Lányom megfelel számodra minden vonatkozásban, csak……
A király hirtelen elhallgatott és nagyon szomorú lett. A királyfi nem tudta, mire vélni a dolgot.
– Mi a gond, fenséges királyom? – kérdezte aggódva.
– Van egy kis bibi – folytatta a vár ura. – Napsugárkának be nem áll a szája. Éjjel – nappal beszél. Most is csirizzel kellett beragasztani a száját, hogy értsük egymás szavát. Ha nem tettem volna, szünet nélkül karattyolna, és váram szavaitól zengene. Ezért aztán édes fiam, félek, leánykám nem nyeri el tetszésed, és ahogy jöttél, úgy el is mész tőlünk.
Királyfi kicsit elgondolkodott, majd mondta:
– Hadd lám azt a leányzót!
A hopmester hozta is a csirizzel beragasztott szájú lányt, aki olyan szép volt, hogy a Napra lehetett nézni, de rá nem. Azonnal meg is tetszett a leánykérőnek.
– Vegyék le a szájáról a csirizt! – mondta. – Majd kigyógyítom a betegségéből.
Nagy nehezen eltávolították a királylány szájáról a ragasztót, aki már nyitotta is ki a beszélőkéjét, de abban a pillanatban a királyfi erősen átölelte és forrón szájon csókolta. Erre az mindjárt elhallgatott.
    Képzeljétek csak el, ettől a pillanattól kezdve Napsugárka kigyógyult a betegségéből, és csak akkor beszélt, ha kérdezték. Ellenben, ha mégis túl sokáig járatta volna a szájacskáját, a királyfi újból megcsókolta és egy darabig csönd volt.
   Mindenki nagyon boldog volt és hamarosan meg is tartották az esküvőt, amely olyan nagyra sikeredett, hogy, aki csak élt és mozgott, mind ott volt. Még szerencse, hogy nem dobták el a létrát, amelyen a királyfi felmászott a felhőbe. Így a lenti emberek is felmászhattak rajta és a hegy tetején lévőkkel rophatták a táncot három éjjel, három nap megállás nélkül. Ekkor a királyfi ifjú feleségével felült egy felhő hátára, hogy titeket is meglátogassanak nászútjuk alatt.
Szaladjatok ki gyorsan a szabadba, és nézzetek fel az égre, hátha megláthatjátok őket egy szép nagy, fehér felhőn utazva.
Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!

Rovatok: 
Mese