Füredi Anna bálon mosolygott a lány,
hölgyek között nála szebb, nem is volt talán,
loknis barna haján, a lakk sem csillogott, 
hosszú szempilláival félénken pislogott.

Medál lógott nyakában, karján karkötő,
táncra kérném, táncolna velem ez a Nő,
szólt a zene, hölgyeket táncra kérték fel,
de én mégsem táncolhatnék, sohasem önnel.

Idős vagyok önhöz, már elszállt az időm,
nem való táncparkettre, ruhám sem cipőm,
látom, egy deli legényen akadt a szeme,
Ön mellett jelenlétem nem díszítene.

Ismerem a fess legényt, önt is kedvesem,
így e történettel én dicsekedhetem,
lány anyukája, neje volt fiú apjának,
de a két fiatal nem rokon egymásnak.

Lánynak más lett apja, fiúnak más az anyja,
de valaha a két szülő egymást karolta,
csakhogy ők a történetről mit sem tudtak,
bontakozó szerelmük így már túlcsordulhat.

Mert ha a szerelem násszá növi magát,
akkor hallják csak meg, mindkét család szavát,
majd a szerelmesek mindent megelőztek,
kis csomagjukat vették, messzire mentek.

Anyja lánya apja fia, így lett újra pár,
új fészket építhet, a feltámadt jégmadár,
lány megjegyezte, anyám és apád is voltak,
valaha úgy mint most mi, egypárt alkottak.

Szüzességi fogadalma, nászig kísérte, 
mert Isten és az Anyja előtt ezt ígérte,
gyermekként sok mesét, hallhatott az este,
szívét felnőttként, vajon szerelem tépdeste.

Azóta meséket átszőtte a valóság,
lelkében sajnos, tombolt a csalódottság,
élete útja, mint rajzolt számú nyolcas,
éjjeleken már nem üvöltött, az éhes ordas.

-írta-Varga István-Barcs-2020.