Újra itt járok felmenőim földjén. A helyen, ami az elmúlt években rengeteg dolgot megváltoztatott bennem és ami olyan fontos lett számomra, amit soha nem gondoltam volna.

 

Épp nagymamáékat voltam meglátogatni, s hazafelé tartottam a hideg szélben. Bármennyire is fáztam, erőteljes hívásom, késztetésem volt, hogy ellátogassak a temetőbe. Hiába mondják, télen az emberek nem járnak ki a hideg miatt és mert csúszik minden, ez nem tudott visszatartani.

 

   Hihetetlen nyugalom fogott el már a odafele menet. Valahogy mindig, mikor odaérek Véhony dombjának aljához és feltekintek, az elém táruló látvány hatására elfog egy különleges érzés. Csodálatos a valósággal égbe vezető, napfényben fürösztött út. Halott szeretteim szólítását hallom ilyenkor, s a nyugalom szigetén érzem magam. Felfelé sétálva mindig leperegnek előttem az előző évek történései, mozzanatai. Minden, ami itt velem megtörtént.

Visszajönnek az évekkel ezelőtti érzések!

 

   Milyen jól tettem ma is, hogy elmentem. A sok minden, ami bennem felgyülemlett az itt töltött két hét alatt, valamiképpen ott ki bír jönni belőlem, s csak a nyugalom marad. Mert ilyenkor beszélgetek valakivel, aki fontos nekem, akit szeretek és akivel évek óta már csak a temetőben tudok találkozni.

 

   Ott a magasban, tökéletes kilátással az erdőre, a templom tornyára, szélmalmokra és házakra, valami történik velem. Megnyílik az ég. Közel jön hozzám a Jóisten, s magával hozza összes szerettemet.

Sehol máshol nem tapasztaltam még ilyet. Feltöltődöm ilyenkor. Magamba szívom a nyugalmat, a csendet.

 

   Tudom, érzem, a Jóisten ma rám mosolygott. A nap felé fordítottam az arcom, s a vakító fényességtől lehunytam a szemem. Ilyenkor megszűnik minden. Csak a szeretetét érzem. Hogy velem van. Elfelejtem a fagyos levegőt, hogy már teljesen lehűtötte a testem. Mert közben ragyog rám a nap, sugaraival simogatja egész lényem és ez mindennél fontosabb. A Bibliában olvassuk: “Fordítsa az Úr az ő orcáját te reád, és adjon békességet néked.”

Igen, ezt éreztem ma délután. Hogy velem van minden tettemben és lépésemben. Mennyire hálás vagyok ezért! Mindenkinek meg kellene tapasztalnia ezt, legalább egyszer az életében.

 

 

   Annyi mindent jelent nekem Bakonycsernye. Azt elmondani nem lehet. Megváltoztatja az életemet, tulajdon önmagamat is, és ezt minden túlzás nélkül mondom. Soha, de soha nem fogom elfelejteni ezt a kis falut. A szívemben örökké lesz helye, s életem végéig, amíg megtehetem, mindig vissza fogok jönni ide.

Teszek egy sétát szép, napfényes időben, emlékezem a rengeteg jóra, arra a mérhetetlen szeretetre, amit itt kaptam. Aztán szedek egy csokor virágot és kimegyek meglátogatni elunyt szeretteimet a temetőbe. Beszélgetek velük, elmesélem életem folyását, s ezzel megnyugszom.

 

 

Ennek így kellett lennie. Hogy ilyen mély nyomot hagyott bennem ez a hely. Tüzes vassal véste magát a szívembe. Hiszem, hogy minden úgy történik, ahogy annak történnie kell. És boldog vagyok, hogy immáron elválaszthatatlanok lettünk egy életre. Sőt, tán lehet, még azon túl is...

 

Bakonycsernye és én.

 

.

.

 

Egyszer valaki azt mondta nekem: “Vicukám, azt kell tudnod, az életben bármi történjék veled, ide mindig haza jöhetsz. Érted? Bármi! Gyere haza!”