Akinek egyszer volt, megadatott, annak a gyermekszoba örökre megmarad

 Ahogy zsugorodik az idő, szűkülnek a lehetőségek, fakulnak az ingerek, úgy tágulnak, világosodnak ki s belső termek, terek, egyre valóságosabbá válik az, ami addig csak a képzeletében élt, emlékeiben bújt meg,

 Kedves , milliárdos, alkoholista , drog  szex és hatalom függő elvtársak, szemforgató, mellüket verő, ájtatos, nemzetmentő urak, miközben taggyűlésre jártok, és imákat mormolva kifosztjátok az országot, ne feledjétek a gyerekszoba marad. Minden elvehettek, de ez marad, nincs rajta jelzálog, sorsromboló hitel, már nincs benne se haszon, se élvezet, de innen nem lehet kilakoltatni. Ha az utcára kerül is valaki ide, mindig visszatérhet.

  Kitárul a kopott, rég festett ajtó, és emberi-akol meleg fogad, a szeretet szalmája a padlóra szórva a díszes, fonott szőnyegek helyett, itt szénázhatsz magadban a csak neked engedélyezett etetőből: mit kaptál, milyen muníciót az életküzdelemre, és honnan a temérdek vaktöltény táradban. Ha megőrzöd magadban, a régi diófa ruhásszekrények ormótlan körvonalait csiszolt, pácolt erezetükkel, melyeken emberi arcokat, figurákat vélhetsz látni, ha képtelen vagy elfeledni régi családok illatát, szagát, ha emlékszel a macskanemzedékekre, melyek heverők, ágyak, kanapék vásznát hegyezték rojtosra körmükkel, rongyosra jó dolgukban, és látod a vitrint, melynek üvege mögött a féltve őrzött Hetvenhét magyar népmese kék kötete aludta álmát, mert nappal rongyosra olvasták, vagy még most is melegít fájó derekadat a százszor átrakott, öreg cserépkályha, melyben akác és tölgy parázs pattogott, lélekben már sosem lehetsz hajléktalan.

Mindenkitől elvettetek mindent, hogy familiáris körötöknek adjátok: a munkástól a munka értelmét, szépségét, hasznát, a paraszttól a föld éltető melegét, biztonságát, kocsis, lovas szabadságát, az értelmiségtől az önálló gondolkodás merészség, volt kit az életétől, a hazájától fosztottátok meg. Az anyai mosolyt, az apai kéz simogatását vagy büntetését, a filléres kincseket rejtő kredenceket, a hozzád dörgölődző kutyák orrának egészséges hidegét, a kotlósok terelő kotyogását az udvaron az itatónál, nagyapám tákolta kecskelábú asztal mellett, elvenni sosem lehet. E képeket, hangokat, színeket, illatokat agyunk barázdai sosem engedik szabadon.

  Ahol mindig őszintén lehetett beszélni mindenről, mert a falnak nem volt füle, csak pergő, foltos vakolata, ahol a szoba közepén álló kerekasztalon nem a nyerészkedésből csattogott a kártya, csak játékból, ahol némán dőltek össze a zsíros lapokból emelt kártyavárak, hogy nevetve épüljenek újjá, ahol nem volt rádió, telefon, tévé, sem okos, sem buta telefon, indulatos káromkodás, csak a megfontolt csend szólhatott, ott van most is az én gyerekszobám.  

   Hosszú-havas, vastag-jeges telek ködlenek fel a múltból. Ha télen ellen az anyadisznó, édesapám az első éjszakákon bementette a nedve kismalacokat a kályha mellé, a szalmával bélelt faládába. Amikor magukhoz tértek a sötét melegben, motoszkálni kezdtek, majd futkostak a bútorok között. Felébredtem a zajra, majd a másik oldalamra fordultam, és tovább aludtam. „ Csak a malacok tértek magukhoz” morogtam magamban.” Befogadtam őket szobatársnak, a gyerekszoba mindenkit és mindent befogad, sokszor arra érdemtelent is. Kinn a hatalmas fenyőfák ágai álmokról, illúziókról susogtak, rajtuk balkáni gerle rajok imbolyogtak a bizonytalan jövőbe.

  Mielőtt elaludtam az estékben a sokszor nyitva hagyott ablakon át a falu kutyáinak ugatását hallgattam, megismertem őket a hangjukról. Nagyapám hatalmas, öregkutyája ugatott a legmélyebben. Ő kinn a szőlőhegyen lakott, védte nagyszüleimet, de nekem is biztonságot jelentett, a gyerekszoba biztonságát. Még nem volt villany a faluban, a sötétségbe borult utcákon csak egyetlen fény pislákolt, a Tamás bácsi bakter-lámpája, mint óriási szentjánosbogár. Mellette a Szuszú nevű kiskutyája poroszkált. Első világháborús hadirokkant volt a jó öreg, hogy ne kelljen koldulnia, a falu adta össze a pénzt, hogy betölthesse hivatását.

 A falakon olcsó festmények háborúktól ütött-kopott keretekben, az asztalon a megsárgult családi fényképek mellett kedvenc lapjaim, a Dörmögő Dömötör és a Ludas Matyi utolsó számai hevertek. Azok még nem hazudtak, vagy ha igen, csak keveset és kedvesen. Nyaranta reggel a sárga oldalkocsis fagylaltos motor csengője ébresztett. Pizsamás- félálomban a spájzba botorkáltam, a szaktóban mindig volt pár tojás, amit hűs, csokis, vaníliás gombócokra válthattam. Már mosolyogva várt a Vári  bácsi, aki Lengyeltótiból járt, és már várt a kapu előtt, tudta számíthat rám.

    A templom mellett laktunk, a hajnali és a déli harangszó ritmikus ismétlődése határozta meg a napjaimat, még ma is hallom a csendben ezt a mélabús kongást.

  Kedves elvtársak, urak, birtokolhatjátok a mindenkori vagy a változó igazság privilégiumát, vihetitek az országot és mindent, de a gyerekszoba marad, ezét jó bezárom az ajtaját, és a kulcsát biztos helyre rejtem előletek a téli éjben.  

2019. december 5.