Tegnap este a halál torkában jártam, s mivel hellyel kínált, leültem, vele vacsoráztam. Az asztalunkat a csend szőtte fekete damaszt terítette be, és a gyertyák, melyeknek lángja álmosan pislogott, a múló időt festették a falakra.
A levegő nehéz volt, mint az ólom, mégis áttetsző, mint a végtelen üresség. Nem volt étel, csak a sors morzsái, melyeket némán rágcsáltunk, és nem volt ital, csak a feledés kristálytiszta könnye, mely lassan folyt le a torkunkon.
Minden egyes pillantása egy jéghideg ölelés volt, mi szívembe markolt, s minden szava egy homályba vesző emlék, mely suttogva szállt el a szélben. Időtlen csendben ültünk, ahol a múlt s a jövő egybefolyt. A tűnődés árnyai táncoltak a teremben, s a lelkek halk suttogása kísértette a hallgatást. Láttam benne a végtelen nyugalmat, ami a hosszú úton elfáradt vándorra vár, és a szelíd elengedést, ami elringatja azokat, akiknek már nem maradt ereje küzdeni.
Vacsoránk a létezés utolsó íze volt, egy keserédes búcsú, melyben a félelem és a megnyugvás fonódott össze. Most még elengedett, s mikor az asztaltól felálltam, a szívemben nem volt félelem, csak a csöndes elfogadás, a béke, és az a bizonyosság, hogy egyszer majd, egy másik, de utolsó este újra terítve lesz az asztalunk, a fekete csenddamaszttal, és a végtelen üresség gyertyalángjaival.
TM