1. Stefan a házzal szemben, a járdán állt. Az épület ismerős volt, de az ablakokat már kicserélték, az erkélyen virágok zöldelltek, a nagykaput pedig átfestették kopott szürkéről barnára. Valamikor a kilincset is alig érte fel, most pedig egy ősz, kissé hajlott hátú öregúr volt nyakkendőben, zakóval a karján. Ekkor nyílott a kapu, és kilépett rajta egy lány. Stefan szíve majd kiugrott a helyéből, ahogy meglátta. Mintha Hana lett volna, csak a hajszíne volt más. Beült egy kis piros autóba és elhajtott. Stefan lába remegett kissé, de most aprólékosan megfigyelt mindent, majd bement a majdnem szemben lévő kávézóba, és kért egy ásványvizet. Már napok óta ácsorgott e ház előtt, mindig látta a lányt kijönni, de megszólítani nem merte. Ekkor két rendőr lépett oda hozzá.
- Kérem, igazolja magát! - szólították fel.
- Miért? – tette fel a kérdést nekik.
- Bejelentést kaptunk, hogy valaki napok óta figyeli a házat, kötelességünk ellenőrizni és megkérdezni miért?
- Itt van az igazolványom, nyugodtan megnézhetik, és csak azért ácsorgok itt, mert valamikor itt laktam és sok év után eljöttem megnézni. Még ismerős arcot is láttam innét kijönni, de nem mertem megszólítani – adott feleletet a kérdésre Stefan.
- Melyik lakásban lakott? – kérdezte ismét az egyenruhás.
- Az első emeleten, ahol erkély is van, és az a sok virág - mutatott rá.
- Igen, onnét kaptuk a bejelentést, de megyek is, megnyugtatom őket - indult a rendőr.
Hamarosan vissza is tért.
- Ha van kedve, jöjjön fel a lakásba, a tulajdonos azt mondta, nagyon szívesen megmutatja Önnek.
Stefan elfogadta a meghívást, indult az emeletre. A rendőrök a kapuban elköszöntek tőle. Mire a csengőt megnyomta volna, már kinyílt az ajtó, és ott állt Hana fiatalon, és vidáman köszöntötte.
- Jónapot kívánok, a rendőrök elmondták miért ácsorog napok óta a ház előtt. Jozefa vagyok - mutatkozott be a lány. - Én pedig Stefan, és elnézést kérek, amiért megijesztettem - mentegetőzött.
- Jöjjön, foglaljon helyet. Hozok egy ásványvizet, kávét kér? – érdeklődött a lány.
- Igen, elfogadom - és leült a kanapéra. Körülnézett, amíg a lány a konyhában foglalatoskodott. Megnézte a képeket a falon, egykor ott lógott nagyapja fotója. A parketta helyét járólap vette át, a falakon pedig a kályhacső füstje már nem látszott, hisz a radiátorok már nem ontották a kormot. Beszédet hallott a konyha felől.
- Tehát még valaki lakik itt, biztos a lány fiúja - gondolta, bár a beszédet nem értette.
Az ajtóban aztán megjelent a lány, kezében tálca, letette, hátrafordult, és azt mondta:
- Bemutatom Önnek a nagymamámat, ő talán többet tud mondani a valamikori lakókról, hisz jól ismerte őket.
Stefan felállt, és legnagyobb döbbenetére az igazi Hana állt az ajtóban.
- Hana, te vagy az? – remegett meg a hangja.
A nő közelebb lépett.
- Hát azt hiszem én vagyok, de te ki vagy? – kérdezett vissza.
- Stefan vagyok, vagyis István, akit te mindig Pittinek hívtál, emlékszel?
A nő csak nézte, nézte, két könnycsepp gurult le a ráncai közt, megfogta Pitti kezét és leültek a kanapéra. Aztán megölelte, sírt egy darabig, míg végre megnyugodott, és meg tudta kérdezni.
- Hogy kerültél ide? Te élsz? Hol voltál? Miért nem jöttél? Hova tűntél?
- Várj, várj, csak szépen sorjában - válaszolt Stefan.
Jozefa ekkor csendben becsukta maga után a szoba ajtaját, és kiment a konyhába. Ők ketten pedig csak nézték egymást egy darabig, két kis öreg kéz összekulcsolva. Hana szipogott, szemét törölgette, Stefan megsimogatta a fejét.
- Jól van, végre megtaláltalak, most már nem megyek sehova, de azt hiszem sok mesélni valónk van. Ne hívjuk be az unokádat, hogy tudja mi történt, és én ki is vagyok?
- De, de - helyeselt bólogatva Hana, és kikiabált a konyhába, ahonnét Jozefa ijedten nyitott be.
- Baj van nagymama? – kérdezte.
- Nem dehogy, csak szeretnénk, ha itt lennél, és hallanád a történetünket.
Jozefa elhelyezkedett a fotelban, és mosolyogva nézte őket.

2. A gyerekek a kirakatablakhoz nyomták kis maszatos orrukat, néha nyelvüket is kidugták, úgy figyelték, ahogy Jónás, a pék rakja a friss kenyereket a polcra, a kifliket, zsemlyéket pedig kosarakba, és a jó illatoktól nagyokat nyeltek. Az a fránya kemence azonban nem mindig sütött egyforma szépen, néha kissé feketébbre sikerültek, néha el is törtek kiszedés közben. A kenyeret ilyenkor felszelte, a kifliket felkarikázta és már fordult is vele az ajtóhoz, ahol a gyerekek csillogó szemmel vették el, és ették jóízűen. Mindenki szerette a jóságos péket, és feleségét, a szótlan asszonykát, aki fehér kötényében ott sürgölődött, csomagolt, takarított. Jónásnak volt egy lánya, Hana, néha ő is segített pakolgatni apjának, de inkább félszemmel azt nézte, hogy Pitti megérkezett-e már. Ők ketten mindig együtt játszottak. Egész délutánokat töltöttek a belső kapualjban, ott építettek maguknak kartonból házat, azt játszva, hogy ott laknak. Ha Pitti megérkezett, Hana már szaladt is, zsebében két friss ropogós kiflivel, apja, bár látta, de mégis úgy tett, mintha észre sem venné, és mosolyogva nézett utána. Rendes gyerek ez a Pitti, bár nem zsidó, de úgy eljátszanak, és legalább itt vannak a közelemben, baj nem lehet - mormogta.
Így teltek az évek, a pékség kiszállítást is vállalt, ezt Hana intézte, vitte házhoz reggelente igény szerint a friss árut. Mikor már annyi megrendelése volt, hogy egy ember kevés lett hozzá, a pék felvette Pittit is, és rendes fizetést adott neki. Hana 14, Pitti 16 éves volt. Egy napon, amikor indult, hogy segítsen Hanának, katonák állták el az útját, és egy hosszú kerítéssel le volt kerítve a környék.
- Hová mész? Mostantól le van zárva a zsidónegyed - mordult rá az egyik. Tűnj el innét!
Nem tudta mi történt, bár már a háborút emlegették az emberek, de oly békés és nyugodt volt körülöttük minden, távolinak tűntek azok a szörnyű események, senki nem félt. Tudta, hogy Hana várja, biztosan meg van rémülve, ezért a kerítés mentén sétált addig, míg rá nem látott a pékségre. Sötét volt a kirakatablak. Fönt azonban meglátta Hanát, intett neki, ő pedig leszaladt hozzá.
- Nem mehetünk ki, te sem jöhetsz be, félünk, nem tudjuk, mi lesz velünk - sírdogált a lány.
- Ne félj, találunk megoldást, előbb-utóbb kiengednek benneteket - vigasztalta a fiú.
Még egy darabig beszélgettek arról, hogy mindennap itt találkoznak, amikor egy arra tartó katona láttán Pitti jobbnak látta továbbállni.
- Este visszajövök! - kiabált még Hanának.
Este azonban Hanát már az apja is elkísérte.
- Pitti, szeretnék kérni tőled valamit - mondta komoran.
- Nem tudjuk, hogy itt mi lesz, de sok mindent beszélnek, én pedig féltem Hanát. Szöktesd ki innét, bújtasd el, hogy senki ne találjon rá. Ez nem biztonságos számára - mutatott a mellén levő sárga csillagra.
- Rendben, kitalálok valamit, holnap itt vagyok érte - búcsúzott el tőlük.
Törte a fejét egész éjszaka, mindenféle szöktetési terveket eszelt ki, de Hana a kerítésen nem tud átmászni, alagutat kéne alatta ásni, gondolta, de hát a betonba nem lehet, ezért a kerítéssel kapcsolatos összes tervet elvetette. De van megoldás, jutott eszébe, hiszen a kapualjban, ahol gyerekként annyit játszottunk, van egy csatorna, vagy legalábbis annak készült, de soha nem használták. Egyszer lementek odan végigjárták, bár senkinek nem merték elmondani. Az egyik kijárata egy parkba vezetett, ki is néztek rajta akkor. Alig várta, hogy este találkozzanak, és Hanával meg is beszélte, hogy ott fogja várni hajnalban.
Jónás és felesége megölelgették lányukat, megígérve neki, hogy itt fogják várni, ha vége lesz a háborúnak. Hana lemászott a csatornába, leadták neki a kis motyóját, amelyben egy váltás ruha, kenyér, és egy kabát volt, amelybe az anyja gondosan belevarrta a fülbevalóját, aranyláncát és egy kis pénzt, hátha szüksége lesz rá. Hana görnyedten tudott csak menni, majdnem négykézláb, de végül is odaért, felnyomta a csatornafedelet, kimászott, körbenézett, de Pitti nem volt sehol. Biztosan csak késik, gondolta, és a közeli bokorhoz ment, elbújt. Már jó ideje ott várt, lassan világosodott, és úgy döntött, itt nem maradhat. Elindult, hogy Pitti szüleit megkeresse, majd ők megmondják, miért nem jött a fiú. Mikor bekopogott, azok gyorsan behúzták a szobába.
- Hana, hol a fiam? – kérdezte az anyja.
- Nem tudom, ott vártam, de nem jött – pityergett a lány.
- Jól van, biztos dolga akadt majd hazaér, addig is gyere pihenj le - húzta magával Pitti anyja.
Bizony, hiába lett reggel, hiába este, a fiú nem jött.
- Nem tudjuk, mi történt, te itt nem maradhatsz, ha megtalálnak, mindegyikőnket elvisznek. Hoztam neked igazolványt, tanuld meg az új nevedet, és mindent, ami ezen van.
Pitti apja a kezébe nyomott egy papírt.
- Én elmegyek, körbekérdezek, valaki látta-e a fiamat - fogta a kabátját. Hiába ment, hiába érdeklődött, senki nem hallott róla.
- Hana, most azonnal indulunk, van egy nagyon jó barátom, aki messze lakik mindentől, náluk a madár sem jár, ott jó helyen leszel.
Ezzel fogta a felesége által összekészített úticsomagot? és indultak a vasútállomásra.
- Figyelj, sok ellenőrzés lesz, nem lesz könnyű a vonaton, de keveset beszélj, tégy úgy, mint aki alszik, nagyon álmos, talán megússzuk.
Vonatra szálltak, és Hana elindult az ismeretlenbe. Másnap reggel a zsidókat teherautókra rakták, majd tehervagonokba. Jónás és felesége többé nem került elő. A tábort nem élték túl. A kerítést lebontották, és a zsidó lakásokat, üzleteket elfoglalták új családok. A pékséget átvette egy németül beszélő pocakos ember, aki már nem szerette, hogy a gyerekek összemaszatolják a kirakatot, és elhessegette őket.

3. A tanyán András bácsi és Kató néni szeretettel fogadták őket, Pitti apja pedig azonnal vissza is indult, hogy megkeresse a fiát. Hana ott maradt, nem tudva arról, hogy mi történt a szüleivel, mi történik a világban. András bácsi nagyon óvatos ember volt. Valamikor katonaként megtanulta, hogy nem bízhat senkiben, csak saját magában. Egy repeszdarab mentette meg az életét, ami miatt leszerelték, bár kissé sántított tőle, és eső előtt fájlalta, de tudta sérülése nélkül már nem élne. Azt is tudta, hogy a háború mindenhova oda fog érni, csak idő kérdése, és nekik erre fel kell készülni. Kóbor katonák, szökevények mind veszélyt jelentenek egy ilyen eldugott helyen. Ezért volt az, hogy ragaszkodott hozzá, hogy az éjszakát soha ne a házban töltsék. Már régen kiásott egy alagutat, abban egy kis szobát, és egy vészkijáratot szükség esetére. A lejárat jól el volt rejtve, álcázva a kertben. Hana rémülten vette tudomásul, hogy mostantól a föld alatt fog aludni. Azonban, amikor elhelyezkedett a kényelmes szalmán, a meleg odúban, olyan hamar álomba merült, hogy reggelig fel sem ébredt. Pár hét után teljesen megszokta, hogy amint lemegy a nap, eltűnnek a föld alá. Kató néni mindig készített vizet és ennivalót is, hátha reggel nem tudnak kijönni, természetesen ezt is András bácsi utasítására. Egyik éjszaka dübörgésre ébredtek, lövéseket, kiabálást hallottak. Csendben lapultak, remélve, hogy nem találnak rájuk. Kató néni szerint 3 napot voltak lent, Hana egy örökkévalóságnak érezte, amikor a bácsi azt mondta, ő megnézi mi történt. Óvatosan nyitotta ki a rejtekajtót, kilesett, de csönd volt, így kiment. Kis idő múlva visszatért, és ők is kijöhettek. A ház mellett egy vértócsa volt, a ház falán lövésnyomok, bent a házban felborogatva a bútorok, de szerencsére nem gyújtották fel. Ettől kezdve még korábban mentek le a búvóhelyükre. Nehéz volt az életük, művelték a ház melletti kis földet, nem tudva, hogy a termést ők, vagy mások szedik majd össze. A háború valahogy ezek után elkerülte őket, és egyszer vége is lett. Ezt egy véletlenül arra tévedt katonától tudták meg, aki hazafele tartott a falujába. Azért még sokáig a kuckóban éjszakáztak. Hana időközben felnőtt, Kató néni úgy döntött, hogy elviszi a városba, mert nem járja, hogy fiatal lány létére örökké velük legyen. Tanulnia kellene valamit. Így került Hana az ápolónőképzőbe. Az első hétvégén vonatra ült, mint annak idején, hogy megkeresse szüleit. A régi házukban nem talált ismerőst, hiába járt végig mindent, a német pék azt mondta vigyorogva, hogy ja, a zsidó? Azt elvitték, senki nem tudja hova, már hiába is jönne vissza ide, ez már az enyém. Aztán elment Pitti szüleinek lakásához, ahol a szomszéd emlékezett rájuk, de ő biztosan tudja, hogy meghaltak, mikor az óvóhelyet eltalálta egy bomba, pedig jó szomszédok voltak - mondta sajnálkozva. Így visszament tanulni, mellette pedig dolgozott egy kórházban. Amit anyja annak idején belevarrt a kabátba, jó szolgálatot tett, abból bérelt egy kis lakást. András bácsit és Kató nénit hívta, lakjanak vele, de ők nem voltak hajlandók otthagyni a tanyát. Amikor tehette, mindig meglátogatta őket. Aztán a bácsi meghalt. Kató néni három nappal később követte. Nem tudott nélküle élni. Ez így van rendjén, gondolta Hana a temetésen, könnyeit törölgetve. Senkije nem maradt. Amikor elvégezte az ápolónőképzőt és leérettségizett, egyetemre ment, majd orvos lett. Az egyetemen megismerkedett valakivel, akinek szerelmes tekintete és meleg keze rátalált. Összeházasodtak, megszületett a lánya, akit az édesanyja után Rebekának nevezett el. Időközben aztán kiderült, hogy a férje másnak is ilyen melegen fogta a kezét, így elváltak. Abban a városban aztán, ahol egykor gyerekeskedett, megüresedett a kórházban egy osztályos orvosi állás, elfogadta. Ellátogatott Pittiék régi lakásához, és csodák csodájára eladó volt. Megvette, beköltözött lányával együtt. A munkájának élt, teltek az évek, a lánya is férjhez ment, lett egy unokája. Időközben míg a nyugdíjazását várta, Rebeka és férje Afrikába készültek. Az unoka azonban itt maradt, mert a kalandvágy nagyobb volt náluk, mint a felelősség a gyerek iránt. Hát Jozefa ezért van velem, és ezért vagyok itt ebben a lakásban. Hana befejezte.
- Most te jössz, miért is nem voltál ott, ahol vártalak?- kérdezte Stefant.
- Nagymama, nem kellene valamit enni, már eléggé bent járunk a délutánban - szólt közbe Jozefa.
- Rendben, akkor meghívlak benneteket, menjünk el egy késői ebédre, aztán folytatjuk - állt fel Stefan.

4.
- Finom volt az a sütemény, bár ritkán eszem, vigyázok a cukromra - mosolygott Hana.
- Na, akkor halljunk téged - biztatta Stefant.
- Akkor hajnalban ott vártalak a csatornafedélnél. Kicsit korábban is mentem, nehogy egyedül maradj, de lehet ez lett a vesztem. Ugyanis elkapott két katona, hogy mit keresek ott, és elvittek a laktanyába. Nem tudtam mit mondani, de igazából nem is érdekelte őket, mert azonnal besoroztak. Katonaruhát adtak rám, megmutatták, hogyan működik a puska, aztán teherautóra raktak húsz másik fiatal fiúval együtt. Tudtam, hogy vártál akkor hajnalban, reméltem sikerült elmenekülnöd. Senkit nem tudtam értesíteni a hollétemről. Sokáig mentünk, egy vasútállomáson, most már tudom, hogy a határon voltunk, kaptunk némi élelmet, vizet és vagonokban vittek tovább a háborúba, egészen Lengyelországig. A katonaságról hosszú lenne mesélni. Féltem, hogy nem élem túl, sokszor bizony nem sok esélyem volt, de valahogy, valamiért mindig megúsztam. Egyszer azt a hírt kaptuk, hogy vége a háborúnak. A lövészárokban hirtelen karácsony lett. Mindenki indult volna haza, de nem engedték. Újra vagonokba tereltek bennünket, és hirtelen Németországban találtam magam. Ott egy gyárba vezényeltek dolgozni, amit aztán annyira megkedveltem, hogy végül ott is maradtam mérnöknek. Mindig is érdekeltek az épületek, a toronyházak, hát azokat terveztem. Időközben megnősültem, házat vettünk egy tó partján, jó életem lett, bár gyermekünk nem lehetett. Még a gyárból sok levelet írtam a szüleim címére, a nemzetközi kereső szolgáltatással is kerestettem őket, és azt a választ kaptam, hogy elhunytak. A te szüleidről és rólad is ugyanezt írták. Így hát nem volt okom arra, hogy visszajöjjek. A feleségem beteg lett, és jó pár éve meghalt. Most úgy döntöttem, hogy utoljára még végigjárom gyermekkorom kedves emlékeit, megkeresem a régi házat, lakást. Azt azonban nem sejthettem, hogy itt talállak. Megfogta Hana kezét.
– Ugye, eljöttök velem, megnézitek, hol éltem? – kérdezte és kérdőn nézett rájuk.
Hana ránézett Jozefára mintha engedélyt kérne, ő mosolyogva bólintott.