Történt Somogy ország déli fertályán, egy Dráva parti nagyközségben, még nem nyilvánították várossá. Kemény tél volt, szokás volt akkoriban, vagy inkább szigorú utasítás, a határőröknek igazoltatni bárhol, a határ bizonyos mélységi vonaláig. Vasútállomáson, vonatokon egyaránt.
   Nagy havak estek abban az időben, a gépkocsik száma nagyon alacsony volt, szinte semmi. De a lovasfogatok, télen a lovasszánok csilingelő zenéje messze hangzott a havas utakon, vagy kint a mezőkben. Téli estéket nem hajtotta uralma alá a televízió, hisz messze voltak a gyenge hatósugarú adó tornyok, de ritkák voltak a készülékek is.
   A templomtéri szabóműhelyből még világosság szűrődött ki, mikor ajtaján saját készítésű fotó állvánnyal kilépett egy amatőr fotós fiatalember, hogy a behavazott települést különböző néző pontokból le fotózza. Ebben az időpontban, úgy tizenkilenc óra körül, azt lehet mondani semmi forgalom sem volt. Ez a templom előtti park, egyben temető is volt – szovjet – bolgár katonák, állítólagos hősi halottak, földi maradványait fogadta magába. Az akkori rendszer ünnepi koszorúzásai itt bonyolódtak le. Habár a Nagy-híd utcai bejáratánál a parknak, kereszt áll, ugyan úgy a templom előtti kijáratánál is. Az északi oldalánál a hatos forgalmi út húzódott, azon túl a kocsma volt.
   Ebben az időpontban, ott mutatkozott meg valamilyen mérhető mozgás. Ennek a parknak dél felőli oldalán a Községháza, mellette a Plébánia foglalta el méltó helyét. A községi hivatalnak épülete végén volt a kis posta, és egy állatorvosi szolgálati lakás. Hát így elég téma mutatkozott, a vastagon behavazott környék, megörökítéséhez. Ki is választotta, a neki tetsző szögeket. Az első kép, az üzlet előtti járdánál készült, ez a fő utca, végén látszik a még nyitva tartó gyógyszertár, kivilágított bejárata. Baloldalon lakóházak, az árok part, de már sajnos gesztenyefák nélkül. Kivágásra kerültek, a hatos út leendő felújítása miatt. Majd a többi felvétel már a parkban készült. Ahol is a Horvát sarok, majd egy parki pad, került megörökítésre. Felvételek nyitott blendével készültek, már gyakorlati tapasztalatok alapján. Mint említettem, a mozgás majdnem semmi volt. Így feltűnt, a nyugati bejáratnál közeledő, két férfi alak. Ahogy közelebb értek, az egyiken határőri egyenruha, míg a másik civil ruhát viselt. Oda értek a fotóshoz, kérdezték mit csinál itt ilyenkor, mintha nem lett volna érthető. Kérték az igazolványát, hogy igazolja magát. Nála nem volt igazolvány, nem gondolta, hogy pár méterre a lakástól, itt a központban igazoltatni fogják. Nincs igazolvány, válaszolta, ott lakom szembe ahol a szabóműhelyből jön a világosság szabó az apám, bemegyünk és igazolom magamat. Szóváltás vita, a fotós azt mondta nem megy velük, mivel hogy be akarták kísérni az őrsre. Azt mondta - maguk ketten nem elegek, hogy kényszerrel be vigyenek, vagy lelőnek, vagy a szembe lévő kocsmából telefonálnak parancsnokuknak, hogy a szabó fia ellen áll a kényszerítésnek.
   Úgy látszott ez valamelyest hatott, az intézkedést befejezték. Mi lehetett ez a nevetséges jelenet? Talán valaki a kocsmából felhívta az őrsöt, este mit ténykedik valaki a parkban a hősi szovjetek emlékművénél, talán egy tégla? Melyből akkor itt volt épp elég, vagy viccből, hisz felismerhető volt abból a távolságból, az a személy aki parkban volt, vagy a kocsmánál. A fotós ismerte, a civil ruhás határőr nyomozót, ami fordítva csak jóval utána történt meg. A fekete fehér fotókból azóta szép színes festmények készültek, egy művész jóvoltából, aki a szabómester kisebbik fia volt.

Írta-Varga István-Barcs.

Tábortűz

Óh – pardon !
Nem tesz semmit !
   Most már másodszor rúg, a kecses kis lábával, az én „sékelben” ficamodott csánkáimba. Először nem tulajdonítottam jelentőséget, e kis malőr miatt. De már másodszor, mikor volt olyan kegyes, és kényelembe helyezte önmagát a keresztbe rakott lábaival, engem oly sikkesen improvizálva térdkalácson pöccintett, hogy a villám sem futkároz a csonka fába, melynek előbb az ágait tördelte le, mint ahogy kegyed simulékony rúgása érintett engem. Ez már félreérthetetlen, kihangsúlyozva nagy betűkkel. Mondja meg, ha tetszek kegyednek kedves kisasszony. Csak azért is mert ezek a rúgások, tiprások, a protokoll szerint a tetszés nyilvánítást fejezik ki. No de ilyen durván? Vegye tudomásul kedves, nekem is vannak érzéseim, ezt ha önnek ki akarnám fejezni, majd meglátná, hogy fejezem ezt ki.
   Észrevettem ám az ön szemében lappangó, égig érő tűznek a lángját, kedves barna hajú lány. Az ördög vigye el, még durcás is hozzám, mikor cigarettával kínáltam. Köszönöm nem dohányzom, habár már láttam füstölni, de hogy, mint a Franci bácsi a negyvennyolcas pipájával, az idő verte rozzant padon. Hát erre mit tesz ön aranyos kisasszony, elfogadja mástól mert Malboro, de ennyi baj legyen. Ahogy elnézem, hogyan tud ön csücsöríteni, az megindító. Így jutott eszembe, az a tábori jelenet ami még, egy „drúzsba” táborban történt a búcsú esti tábortűz körül táncolásakor. De előtte búcsúvacsora volt, tényleg roskadásig telt asztalokkal. Gyümölcskosarakban – szőlő, alma, papírtálcákon krémes, képviselőfánk. De nem hiányoztak a tüzes magyar borok sem. Majd a kiadós vacsora, a kissé többet fogyasztott ital, ezt ki kell sétálni. Csodás augusztusi éjszaka volt, míg a könnyű hegyi levegő tetézte határtalan kedvemet. Mikor a benti fényesség után a szemem, hozzászokott a félhomályos estéhez, látom rajtam kívül még sokan sétálnak. Ezen a gyönyörű éjszakán, a bentről kiáramló zene lágyan hullámzott, körül nyaldosva a búcsúzó szíveket. Éjfél fele járhatott az idő, mikor többen elindultak a meggyújtott tábortűz felé.

Így hát én is oda indultam. Ám ekkor megszólítottak, egy lány volt, te nem láttad ezt és ezt a fiút?

Nem volt egy ragyogás, de azért helyes volt. Nekem azon az éjszakán minden tetszett. Na várjál csak az a fiú elutazott! Ó az a szemét, szélhámos kolhoz jampec, azt mondta ma este találkozni akar velem. Itt elcsuklott a hangja. Ó a fenébe nekem ez itt még sírni kezd, ezt nem szeretem, inkább vigasztalni kezdtem. No azért az ördögbe, nem kell úgy elcsüggedni, egy ilyen alávaló fráter miatt!Verd ki a fejedből kedves, gyere sétáljunk.

Nahát ugyebár megengedhető, hogy ilyenkor megfogjam kicsiny kezecskéjét. Arra már nem emlékszem miről beszéltem a szomorú kislánynak, de lassan megvigasztalódott, mert a tábortűzhöz érvén útközben, csókolóztunk is egy keveset. De milyen forrón tudott csókolni, szinte bele zsibbadt az ember. A tábortűz csodás volt, lángjai a sötétséget nyaldosták égbetörő nyelvükkel, ahol szikrák milliói a forró füsttel felfelé. Máglya körül kéz a kézben táncoltunk, mikor már a hőség kezdett elviselhetetlen lenni számunkra, egymásra néztünk, szemében különös tűz lobogott. Gyere kiszállunk, mondtam neki, majd kicsit arrébb megálltunk. Szemünk újra találkozott, az övében vadító fények jártak táncot, míg az enyémben sem lehetett hidegség. Mert ami ezután következett, arra még ma is tisztán emlékszem, hisz újra bizseregni kezd a vérem. Ha ezt az éjszakát nevezni lehet valaminek, akkor, „hosszú csókok éjszakája” illene rá a legjobban. Csak arra eszméltünk, mikor a megszokott zsongás, éneklés nem hallatszott. Hát igen, ekkor már csak a hatalmas máglya csak pislákolt. Te jó ég, mi ott a tűz hatalmas fényénél, annyi tanú előtt egymásba omolva csókolóztunk vagy jó félórán át. Ez nem volt gyalázat – mi csak búcsúzkodtunk, és ez nem bűn, hisz a búcsúzás fájdalmas csókjai mindenkit érintenek egyszer.

No hölgyem így kacérkodjon, pillantásait mikor, s hogyan veti rám. Hát – ég áldja!

Írta-Varga István – Barcs. 1969.
a próza 46 éve íródott.

Majd a végén kiderül

   Nagy divat volt valaha, a barkochba, kicsoda-micsoda, fekete-fehér, igen-nem a televízióba. Most én is egy, ilyen játékot dobok fel, gondolom nincs ellenére senkinek? Esetleg kinek nem válik kedvére, ne olvassa tovább, így kimarad a játékból. Gondolom elfogadnak játékvezetőnek. Nos ha igen, akkor mindjárt ismertetem a játék szabályt. Először is javasolnám, ne legyünk ötlet lopók. Egy újfajta szabályt írjunk ki.No hát akkor kezdjük ! Az egész ország játszik, mindenki a TV készülék előtt ül, ez a XX1. Század, mert a TV tulajdonosoknak, van egy miniatűr adójuk. De ezen kívül, még sok minden egyebük, például egy csinos kis feleségük. Kérdezhetnék, mi köze a feleségnek a játékhoz. Egész egyszerű, egyenjogúság van, nekik is lehet játszani. Na már most, ez a kis készülék a miniatűr adó, összeköttetésbe van a TV stúdióval, annak hatalmas labirintus memória agyi központjával. Ugye eddig érthető? A képernyő kivilágosodik, megjelenik a csinos, piros szemű, tengerzöld színű hajat viselő bemondó hölgy. Rajta Holdporból készült ruha lézer csíkozással. Ezt azért tudom így leírni, mert a TV színes, a divat meg egy kicsit furcsa. De mikor megszólal, furcsa dallamos eszperantó kifejezéssel beszél. Először is köszönti a kedves nézőket, majd ismerteti a következő műsorokat. Húsz óra húszkor, Vetélkedik az ország címmel – hatalmas méretű vetélkedőt sugárzunk. Arra kérnénk a honi TV nézőket, hogy mikron adójukat használják fel a vetélkedőben való részvételükhöz. Majd megjelenik a játékvezető, középmagas halántékán őszes férfi. Öltözéke a kor divatját tükrözi, világoskék uniformis, deréktól spiccben a nyakáig kivágott, egybeszabott ruha, alatta citromsárga ingpulóver szerűség. Anyaga – háromszor lágyított üvegszál, tirisztorral dúsítva. Hangja majdnem meg egyezik, az orgonán található esz-durr sípjával. Egy archív filmet adunk le, „monolézer” készüléken. Ez a film egy járási „szatirikus dráma” kultúrversenyen lett rögzítve, úgynevezett „filmfelvevő” géppel, elődeink imádott masinájával. Elkezdődött a játék, a barkochba lenne megfelelő, tíz kérdés hangozhat el egy játékos részéről. Első versenyző, személy? Nem, tárgy? Igen, anyaga vas? Az is, szóval más anyaggal is van kombinálva? Igen, használati tárgy? Igen, utaznak vele? Nem, ülésre használják? Nem, rákérdezhetek? Jól gondolja meg! Fanyelű kés ? Nem! Ön kiesett. Majd ez így ment, a kilencedik versenyzőig. Szóval tárgy, az ember használta, szerszám? Igen, forog is? Igen! Rákérdezhetek? Igen! Forgósugár? Igen! Megnyerte! Szóval kedves nézőink, önöknek kell megfejteni mire használták. Hatalmas versenyláz lett úrrá az egész országon. Békéscsabától – Görösgall - íg, Viharsaroktól – Kisalföldig, minden polgár keményen dolgozott. Majd a szokásos reklámok után, a játékvezető örömujjongással jelentette be, hogy egy idős nyugdíjas, ki jó erőben van még, huszonöt éve ment a MÁV-tól nyugdíjba, tudja mi a FORGÓSUGÁR. Igen a bácsit elhoztuk ide a stúdióba, „mágneses hajóval”, hogy minél előbb választ adjon a használatára e szerszámnak. Pálya fenntartási főnökségtől mentem nyugdíjba, ahol az asztalos műhelyben használták, furdancs, mellfúró néven szakmai berkekben. Éves leltár- ok alkalmával a szerszámkönyvvel gyalupadra helyezett szerszámokkal ment le a művelet. Igen a vasúton magyarították így ezt a szerszámot.

Írta-Varga István Barcs 1971

Fogadás

   Van úgy néha az ember, hogy laposnak érzi magát. Mikor nincs se jó, sem rossz kedve, úgy elmélázni olyankor, pár üveg sör mellett egy zenés szórakozó helyen. Ilyenkor meglehet figyelni az embereket, a szerelmes szavakat suttogókat partnerük fülébe, vagy a kissé borgőzös figurákat. De tánc közben, olykor – olykor csók sem elképzelhetetlen.
   Bemutatnám a zenekart, általában három tagot számlál, a zongorista szép szál nagydarab vörös férfi, horvátul, olaszul is énekel a magyaron kívül.
   A dobos, egy átlag ember, úgy középkorú lehet, általában a kedvese is ott van vele, aki jóval fiatalabb nála és unatkozik, mivel hogy mindenkivel nem mehet el táncolni, csak az albérletük melletti szomszéddal.
   Vissza van a harmonikás, aki még szakszin is játszik, néha-néha. Ő még az asztalokhoz is kijár, ha hívják. Szeret a nőkre bájosan mosolyogni, de kedvencei a galérián helyet foglaló miniszoknyás lányok, szeme rájuk tapad mint pióca az élő testre. Persze nem veti meg a pénz-adományt sem.
   Jelenleg a táncplacc üres, habár szép számmal vannak a vendégek. Nem hangoskodnak az asztaloknál, a zene sem fültépő, így az ajtó nyitásra oda kapják a fejüket. No lám milyen fura alak jön be, öltözéke – sáros cipő, színét megállapítani lehetetlen, szürke kosztüm zsírplecsnikkel mintázva, fején szürke kendő, arca sovány, beesett ráncos füsttől megszívott. Delejes szeme zavartan mosolygott, kissé ingatag járással, a zenekar felé indult el. Majd bizonytalan mozdulattal, a harmonikásnak papír tizest adott, az mosolyogva eltette, majd elkezdte játszani - „piros volt a paradicsom nem sárga” című cigány dalt.
   Bevallom – ez egy színfolt lett az estében. Sokan mosolyogták, nevették, a toporgó lábait összeverő cigány asszonyt. Ám egyszer csak mint a villám, így csapott le mindenkire a következő jelenet. Egy fiatalember vágódott le a galériáról, egyenest a táncoló cigány asszonyhoz, majd fiatalos lendülettel derékon kapta s ropta vele a cigány táncot. Sokan azt hitték, hogy agyára ment az ital, de nem – mikor kissé magukhoz tértek, akkor vették észre, hogy a forró vérű fiatal táncos integet fel a galériára, az asztaltársaságához. Majd hangosan kiabálja, dobjátok le, mi lesz – dobjátok már le. Hát szép lassan aláhull egy ropogós százforintos, a kopott, lakkot rég látott parkettára. Fogadásról volt szó, megérte! Főleg a táncosnak, aki így öt perc alatt száz forintot keresett, szórakozással humorral. Ez nem is olyan rossz, még ha magával az ördöggel táncolt volna is.

Írta-Varga István-Barcs-1969.