Decemberben van hozzánk legközelebb a nap, de alacsony horizonton jár, és delel. Így fénye és ferde sugara, ha hidegebb is, ilyenkor világít be legmélyebben a szobákba és talán a szívek mélyére is. Legszebb emlékeimben a régi karácsonyok ilyen téli fényben csillognak fel. Szerencsések, meg nem is az Istvánok és a Jánosok, hogy névnapjuk egybe esik az ünnepekkel, mert olykor felerősítik, mások meg elhomályosítják egymást e jeles napok. Nagyapám a keresztségben a János nevet kapta, így mindig együtt ünnepelt velem. Karácsony napjának délelőttjén görcsös botjára támaszkodva felballagott hozzánk az ünnepi ebédre, egy kilométerre lakott tőlünk húsz évig özvegyen a hegy alján. Míg a ház népe sürgött-forgott, mi ketten leültünk az ebédlőnk nagy, ovális asztala mellé. Én kiraktam az újonnan kapott játékokat a régiekkel együtt. Úgy ünnepeltük egymást, hogy megmutattam neki a kincseimet, ö meg játszott velem. Ő, akinek én csak hosszú életének egy rövid epizódja voltam és én, aki míg élek, minden napommal az ő életét tanúsítom. ,sosemvolt csatákat vívtunk meg azon a nagy asztalon kopott és frissen festett ólom- és agyagkatonákkal.

            Az ablaküvegen át beszűrődő, bágyadt fény mosolyra bírta ezerráncú arcát, és a mosoly egyetlen megmaradt, nikotintól sárga fogát is megmutatta, amit én csak répafognak hívtam. Nagy kék, prémgalléros kabátja, amit még a vasúttól kapott, a meleg szobában is rajta maradt, akár csak zsíros, csorbakarimás kalapja. Akkor még sok minden állt előttünk: a hosszú közös barangolások a határ végtelennek tűnő búzaföldjein, mikor ki-kiballagtunk az ő négy holdacskájához, az októberi szilvalekvár főzések, ahol két méteres , hórihorgas alakja meghajolva görnyedt a rézüst és a gőz fölé, melyben az  édes massza illatozva fortyogott. Ilyenkor még ruhája dohány, kocsma és öregember szagát sem éreztem, mint máskor. Ő  tudott legfinomabb zsíros kenyereket kenni a faluban. Beirdalta, vagdosta a széles karéjok végét, hogy jobban lehessen törni, harapni. Mindig volt nála a bödönben egy kis ikrás zsír , amit a téli disznóvágásokon kapott. Ő sütötte ki a hegyieknél a töpörtyűt, mert ahhoz is nagyon értett. Egyszerű, de nagy titkok tudója volt ő. Az élete nem volt ünnep, de a vasutas nyugdíjjal a faluban egzisztenciának számított. Gazdagságát mégis annak köszönhette, hogy nem terhelte sorsát felesleges igényekkel: naponta két pakli Munkás, 5 éves terv vagy Kossuth, 5-6 fröccs. Lakásra, ruhára nem költött, az ebédet édesanyám főzte meg neki, amit sokszor én vittem le hozzá kerékpárral.   

            Még a múlt század elején találkozott a nagyanyámmal, de a katolikus menyasszonyt és lutheránus vőlegényt kölcsönösen kitagadták a családok, mikor egybekeltek. Királyian nagy volt még az ország, beállt Horvátországban vasutasnak. Az állomásfőnökségig vitte, de jött a háború és az összeomlás, a magyar vasutasoknak menekülni kellett. Egy karon ülő kisfiúval és egy négy éves kislánnyal marhavagonban menekült haza a család a többiekkel. Az öreglaki vasútállomáson elkiáltotta magát a főnök, mikor megálltak.- Emberek, meghalt a bakterom tegnap. Ki akar bakter lenni?- A nagyapámék leszálltak, nem bírták tovább az utat, és másodszor is somogyiak lettek. A rákövetkező harminc évben borba fojtotta bánatát, és ha ivott, bizony házsártoskodott is. Beteg volt a szíve, az orvos korai halált jósolt neki, de a nagyanyám ment el előbb. Az évtizedek és a csapások szelídítettek a természetén, de az idők megvadultak körülötte. A front mögötti faluban egyedül maradt otthon, mert az oroszokat kellett kísérgetnie barisnyák, meg bor után, mivel tudott a nyelvükön. 59 tavaszán, a kolhozosításkor az ő négy holdjára is szüksége volt a népgazdaságnak. Öreg szomszédjával, akit szintén Jánosnak hívtak, együtt hallgatták a néprádiót és a vészjósló híreket.” Nem kell félnetek parasztok, kaptok nyugdíjat, orvosi kezelést, ingyen tüzelő. Lépjetek be!” Mérgükben szétverték a rádiót. Ez volt az ő megkésett forradalmuk.

 -Minek az orvos, egyszer úgy is meg kell halni, -mondta szomszéd János. –Az alá meg nem költ a görény, amit ezektől fogunk kapni.- Így is lett, őszre már elment minkét János. A nagyapámra én találtam rá, álmában érte halál, dunnája tele volt szórva családi fényképekkel Ő volt az első halottam.

            Fél évszázadon és a végtelenen átnyúlva ilyenkor Karácsonykor ismét eljön hozzám. Ólomkatonák helyett az emlékek vívnak egymással csatát. Már csak egyet kívánok: Istvánok, Jánosok, jöjjön el a ti napotok!