Nehéz évtizedek állnak mögöttünk, és úgy néz ki még nehezebb évek várnak ránk. Fogytán az energia, fogytán a pénz és az élet…, de talán mindennél fájóbb az együttérzés , a szeretet és a jó szó hiánya. Pedig ez utóbbiak függetlenek a mindenkori, vagy épp aktuális, valós vagy hazudott gazdasági helyzettől, pénzügyi egyensúlytól, vagy attól hogy valahol valakik miként fosztogatják, és foltozgatják az államháztartást, a kincstárt.

         Szerkezetileg szétestek a családok, érzelmileg meg lassan teljesen kiürülnek. Aki egyedül, vagy magára marad, arra most kozmikus magány vár kitéve ínségnek, hidegnek, elhagyatottságnak, kiszolgáltatottságnak, tehetetlenségnek, vagy akár a hajléktalanságnak is. A kukázók, az aluljárókban melegedő, alkoholmámorban kolduló hajléktalanok egy borzalmas folyamat jéghegyének a csúcsát jelentik csak.

    Mert a tömeges elnyomorodás nem ilyen látványosan hivalkodó és magamutogató, a legtöbb elesett ember félénkké, bizalmatlanná válik ,  befelé fordul, nem mozdul ki otthonából, lelakatolja a kaput, kulcsra zárja az ajtót, napjai a szobája és konyhája közt telnek. De bárhogy is igyekszik kizárni otthonából és életéből a hálátlan világot, három hívatlan vendég telepedik le asztalához, hogy aztán végleg vele maradjon: a szegénység, a betegség és a magány.

   Mindközül talán ez az utolsó a legszörnyűbb és a legfájóbb. Mert vele együtt jön a depresszió, a szellemi leépülés, ami a legtöbb betegség és a halál előszobája.

      Ha most valaki gúnyos mosollyal félrehúzza a száját, és úgy érzi, hogy őt a pénze, az egzisztenciája és az egészsége megmenti mindettől, és az egész csak álságos moralizálás és nyavalygás, nagyot téved. Bármelyik pillanatban bármelyikünk önhibáján kívül ilyen helyzetbe kerülhet. A csődhelyzetekkel szemben az állam feladta a küzdelmet, miután ő maga egy totális csődhelyzetet teremtett, a család a barátok, a vallás …védőburka foszladozóban.

    Az ebéd, a mosás, a bevásárlás, a szociális segély talán még úgy ahogy megoldott. És a többi?

    Nem kell hetven, vagy nyolcvan évesnek lenni ahhoz, hogy végképp beszűküljön számunkra a világ. A munkanélküliség, a betegség, vagy egy családi tragédia bármely életkorban lecsaphat ránk, és akkor ott állnak, ott állunk egyedül előre reszketve az üres holnapoktól és napoktól. A fiatalok elfoglaltak, és távol, fogytán a gyermek, unoka meg már alig.. ! Titkon azért imádkozik mindenki, hogyha már menni, kell, hát ő menjen elsőnek, ne a párja, mert a rá váró magány és kiszolgáltatottság még a halálnál is rosszabb.

  A rádió, a tévé, az újságok és egyéb technikai csodák nem pótolják az embert, a törődést, a szeretetet, vagy csak azt pár jó szót, esetleg a tartalmas együtt hallgatást, netán meghallgatást.

   Ilyen helyen, mint Fonyód, mely emberileg heterogén település szerkezetileg szétesett, e folyamatok még fájóbbak. A város fele nem ismeri a másik felét, vagy ha igen, akkor is csak rágalomból. Szociálisan és emberileg feltérképezetlen fehér folt vagyunk a térképen. Valamilyen szinten létezik az önkormányzat gondoskodása, és dicsérendő az egyházak, a civil és társadalmi szervezetek szándéka, de a kihívás tragikusan nagy és emberpróbáló. Akik, Fonyódliget, Bélatelep üres utcáinak mélyén, vagy a Kupavezér utca, a Fő utca és a Temető utca egyre néptelenebbé váló hajlataiban élik le az utolsó időt magányban, azok mindezt nagyon is jól tudják. „Mit számítnak már ők, mit érnek az öregek utolsó évei?- hallom néha a fiatalabbak fellengzős kérdését.

         Ki tudja, lehet hogy az ember életében talán az utolsók a legfontosabb évek.!

  A megkeseredettek többsége már nem jár sehová, sem rendezvényekre, sem templomba, bárha vallásos is, a politikai manipulációtól és a protokolltól irtózik, gondjaik mélyebbek és hétköznapibbak, nekünk kell felkeresni őket, és bármilyen nehezen és későn nyílik is az ajtó, be kell menni hozzájuk, és végig kell hallgatnunk őket türelemmel, aztán…!De erre már nincs recept, mint ahogy az élet igazi nagy kérdéseire sincs biztos válasz.

     Mert üres náluk a postaláda, benne csak sárga csekkek vigyorognak néha, néma a telefon, kihűlt a tűzhely, hideg a kályha, kenyérmorzsás az asztal, elmosatlanok az edények, bevetetlen az ágy, áporodott levegőjű, öregemberszagú a konyha, a kopott vakolatú garázsban régóta álló lapos kerekű autó rozsdásodik, az üres ólak ajtaját már csak a szél csapdossa, nincs felásva a kert, kiszáradt a gyümölcsfa, az omladozó kéményű  ház egyre mélyebbre süllyed a földbe, az ablakok lötyögnek a keretükben, az utolsó házőrző eb is elpusztult már, és nem lesz másik helyette, és egyre erősebben markol a mellkasban a szív, gazdája, ha élőlényt akar látni, tükörbe néz, ahol csak saját borostás arcát látja…!

   Nem naiv, idealisztikus moralizálás, hanem egyre égetőbb realitás mindannyink számára, te is megtudod majd, lehet nem is oly sokára!