Június hónap végén született meg ez az igaz történet, amelyet most elmesélek. Éppúgy indult a nap, mint bármely más hasonló nyári napon.

         Ragyogóan sütött a nap, édesanyám a szokásos háztartási munkákkal volt elfoglalva, mi gyerekek pedig az udvaron játszottunk, nevetgéltünk. Egyszer csak sötét felhők gyülekeztek az égen, és hatalmas vihar támadt.
Anyukám tudta, hogy félünk a villámlásoktól, a hangos dörejektől. Ezért balladákat kezdett el énekelni nekünk, majd mesélni kezdett. Egyik mese követte a másikat. Ült velünk szemben, és ki-kinézett az ablakon, az eget vizslatva, majd visszaült velünk szembe és folytatta a mesét tovább, alátámasztva azt különböző arcmimikákkal és beszédes mozdulatokkal. Sikerült teljesen elterelnie a figyelmünket a tomboló időjárásról. Mesélés közben megforgatta néha a karikagyűrűjét az ujján. S hirtelen nagy csend lett. Anyukám a kezére nézett és a kettépattant karikagyűrűjét a tenyerébe rakta. Nézte egy darabig, majd hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, egészen a lelke legmélyéből. Olyan furcsa, távoli és megközelíthetetlen volt egy-két percig, az arca egészen elkomorult, szeme könnybe lábadt. Mi gyerekek nem értettük, hogy mi történt, csak éreztük, hogy valami borzongatóan félelmetes dolog. Édesanyám felemelte ránk könnyes szemeit, elmosolyodott és megkérdezte – miközben a két fél gyűrűdarabot beletette egy kisebb üvegpohárba -, hogy hol is hagyta abba a mesét? Mi válaszoltunk rá, és folytatódott a mesélés és az éneklés tovább mindaddig, amíg a vihar el nem vonult. Valami viszont megváltozott. Amikor anyukám úgy gondolta, hogy nem látjuk, gyakran simogatta a gyűrűs ujján a gyűrű helyét, és ilyenkor mindig a távolba révedt és nagyon elszomorodott. Okát persze nem sejthettük.
Tombolt a nyár, és mi gyerekek vidáman, gondtalanul játszottunk, nevettünk, élveztük az évszak adta lehetőségek sorát. Épp a kertben kutattunk érett gyümölcs után, mikor látjuk ám, hogy több ember jelenik meg az udvaron. Persze mi is szaladtunk, vitt bennünket a kíváncsiság. Édesapám ott feküdt az udvaron leterített kockás pléden mozdulatlanul, eszméletlenül. A felnőttek eltereltek bennünket a helyszínről, hogy nem nekünk való még az! A mentő vijjogó szirénával, kéken villogó lámpával vitte édesapámat a legközelebbi kórházba, ahová édesanyám kísérte el, mi pedig a nagymamára maradtunk. Épp hét nap telt el a gyűrű kettépattanása és e között a nap között.
Késő délután volt, mire anyukám megérkezett. Szinte rá sem lehetett ismerni. Szemei vörösek voltak a sírástól, pár óra alatt arca 20 évvel idősebbnek tűnt. Egy pillanatra mindannyian csak néztünk egymásra. Nagymamám – édesapám anyukája – akkor karon fogta az anyukámat és leültette a szobába az ágyra, s mi körülültük, hozzábújtunk, és öleltük oly erősen, amennyire csak tudtuk. Majd, mintha mély kútból jött volna édesanyám hangja, ezt hallottam: édesapátok meghalt. Most már az angyalok vigyáznak rá. Nagymamám pedig hozzátette; édesapátok pedig majd a csillagokból vigyáz rátok, a négy gyermekére és az anyukájukra. Hallgattunk, csak öleltük egymást.

         S ekkor tisztán, jól hallhatóan megcsendült az a kicsi kis üvegpohár. Mintha a gyűrű darabjával ütögette volna valaki.
… mert jeleket mindig kapunk, csak figyelmesebben kell járni-kelni a mi kis emberi világunkban, és bátorság kell ahhoz, hogy merjük értelmezni is azokat.