Merre induljon? Ha a hegyközt választja, és Tokaj felé veszi útját, ugyanazon az úton halad, ahonnan Klapka vitézei jöttek. Mehetne Mád irányába, vagy Hatvan, Miskolc felé. Hová menjen?
   Migléc határában jártak, mikor már nem csak a hajnal pírja terült el a tájon, hanem a napsugarak is előbújtak a Szalánci hegyek mögül. Béla úgy gondolta, jobb, ha azon a környéken, ahol még ismerik őket, emberrel nem találkoznak. Ebben a háborgó időkben  senkiben sem bízhatnak, nem tudhatják, ki a barát, és ki az ellenség. Ezért a Szakaly patak rakottya bokrokkal benőtt partján közeledtek Migléc felé.
  Erzsike szótlanul, halkan sírdogálva botorkált a legény után. Neki mindegy volt, merre, hová mennek. Otthon nem volt maradása, hiszen a saját szülei is csak az istállóban a tehenek jászla alatt engedték, hogy aludjon. A faluba ki sem mert menni, és még a templom közelét is kerülte. A múlt vasárnap is, csak a babincból akarta meghallgatni a misét, de a templom ajtajába sem érhetett. Az asszonyok kikerülték, a férfiak inkább lemaradtak, hogy ne is találkozzanak vele, de a gyerekek nagyon kegyetlenek voltak.
   Ahogy szomorú gondolataiba merülve, könnyes szemmel közeledett a templom felé, arra lett figyelmes, hogy lábdobogást hall a háta mögött. Mikor hátrafordult, három falubeli suhanccal találta szembe magát, akik sárral dobálták, és közben teli torokból ordítoztak:  
-Te gyilkos! Miattad haltak meg szegények!-
   Aki templomba ment, mindenki látta ezt a gyalázatot, mégsem segítettek a lánynak. Sírva szaladt be az útszéli bokrok közé, onnan bujkálva ment vissza az istállóba. Erzsikének teljesen mindegy volt hová mennek, csak ebből a pokolból akart szabadulni. Arra ügyelt, ne maradjon le, mert a fiú olyan helyeken vezette, ahol addig soha nem járt, és ezért biztosan eltévedett volna.
   A lány a bánatával volt elfoglalva, de Béla inkább az elmúlt hetek, hónapok eseményeire gondolt. Még alig egy éve a falu rossza, a betyár Majni volt. Igaz, hogy ő is jobbágysorban nőtt fel, robotolt, de Mácza János, nem tartozott az embernyúzó nemesek közé. Talán ezért volt Bélának ideje néha a határt járni, a pásztorokkal, juhászokkal elüldögélni a legelőkön, ezért nevezték őt a "betyár Majninak".
   Egész más lett volna a helyzete, ha Teleki, vagy Kornis jobbágya lett volna, akik a bőrt is lenyúzták a szegénységről. A kaszárnyában azt hajtogatták, hogy a jobbágyság megszűnt. De akkor miért látta a múlt héten, hogyan kergeti bottal az öreg Hudák Pali bácsit az alig húsz éves Horváth Gyula fiatalúr, mert az öreg késve ment dolgozni a földekre? 
   Igaz, hogy Béla iskolába nem járt, és írni, vagy olvasni sem tudott, de nyitott szemmel járta a világot, és sok mindent nem értett. Nem értette például ezt a tessék – lássék jobbágyfelszabadítást. Az sem ment a fejébe, hogyan lehet az, hogy a magyar kormány harcol az osztrák császár ellen, mégis az osztrák hadaknak még kaszárnyái is vannak Magyarországon. Egyszer beszélgetett erről Vadász főhadnaggyal is, aki valami zavaros magyarázatot adott arról, hogy a magyar kormány harcol az Osztrák császár ellen, de a megkoronázott magyar királyt nagy tisztelet övezi.
   Mikor Béla azt is megtudta, hogy az osztrák császár, és magyar király ugyanaz a személy, már teljes zűrzavar lett a fejében. Hallott ő meséket a hétfejű sárkányról, meg az osztrák zászlón sokszor látta a kétfejű sast, de azt soha nem mesélte neki senki, hogy annak a sasnak az egyik feje kivájta volna a másik fejének a szemét. Egyszerű paraszti ésszel megáldott legény volt, mégis talán tisztábban látta a helyzetet, mint a forradalmi magyar kormány.
   Ezekbe a gondolatokba merülve Migléc határában nem fordult a Tornyosnémeti felé vezető útra, hanem inkább a Dávidka és Csipke dombok közötti mélyútra kanyarodott. Így akarta elkerülni azt, hogy ismerőssel találkozzon.
   „Csak a Pörönyi (Perényi) határba jussunk el, ott már nem ismernek annyian:” - gondolkodott. Itt a dombok között jobban el tudtak rejtőzni, ha osztrák katonai járőrök, vagy akár magyar katonák közelednek. Most velük sem akart találkozni. Tudta, hogy statáriális állapotok vannak, és a magyar honvéd is lehet ijedős, vagy hirtelen haragú. Mire meg tudná magyarázni, hogy barát, már akár Erzsike társaságában is egy fára akasztanák.
   A nap lassan kibújt a hegyek mögül, és egyre melegebb lett. Béla nem is tudta miért, de szűk tótos nadrágot húzott magára (amit valamikor a Kassai kaszárnyában annyira gúnyoltak), és mivel szegény volt, a fehér ingre csak dísztelen rövid felsőkabátot öltött. Most, mivel melegedett az idő, a kabátot is a vállára tett botján cipelt batyuhoz akasztotta, amit még a kenyheci temetőben vett el Erzsikétől.
   Erzsike is nagyon szegényesen volt öltözve. Dísztelen hosszú, itt-ott már foltos szoknyát, kopott pruszlikot, és nagyon elnyűtt, sok lyukkal tarkított nagykendőt viselt. Bizony úgy néztek ki, mint egy vándor drótostót házaspár. Már Perény határában lehettek, mikor kolomp hangjára lettek figyelmesek, de elbújni nem érkeztek, mert három pásztorkutya támadta meg őket. Ha nincs a közelben a pásztor, talán pórul is járnak, hiába védekezett Bála a botjával.
-  Mit kerestek itt?- rohant feléjük a pásztor, de mikor inkább tótoknak látta őket, tótul is szólt hozzájuk. Nem volt ez furcsa, hiszen a vegyes lakosságú falvakban az emberek értették, és kicsit beszélték is egymás nyelvét. Majni nem is tudta mit válaszoljon, Erzsike meg csak félénken bújt a legény háta mögé, mert az egyik kutya nagyon megszabdalta az amúgy is hitvány szoknyáját.
- Csak beszéltek valami nyelven?- okoskodott a pásztor. - Bekísérlek én inkább a bíróhoz, döntsön ő a sorsotokról.-
   Mikor a pásztor kicsit zavartan hangsúlyozta, hogy csak beszélnek valami nyelven, Bélának fejébe ötlött, hogy  Erzsikéről azt fogja hangsúlyozni, néma, egy kukkot sem tud beszélni, ő meg előszedi a kicsit hibás tót tudását, és csak úgy fog válaszolni.

Folyt.köv.