A ravasz  Jelassics nagyon jól tudta, hogy a magyar seregek táputánpótlása sem megbízható, ezért biztos volt benne, hogy lépre csalja Klapka hadait.  Persze, az előre látó hadvezérek nem dőlnek be minden kósza hírnek, és legalább megerősített fürkésző csapatot küldenek, hogy meggyőződjenek a valódiságáról. Sajnos Klapka tábornok, fiatalsága, és talán még a hiányos harci tapasztalata miatt is eléggé elbizakodott volt.  Mivel reggel az előőrs huszárok elfogtak egy öreg kereskedőt, Büdös Samut, aki hajnalban hagyta el Bicskét, és azt állította, hogy a bán seregei Kóka felé elmasíroztak Tápióbicskéről, ezt készpénznek vette. Nem tudhatta, hogy hajnalban, mikor a kereskedő elment a kis városból, tényleg ez volt a helyzet, de később Jelassics két utóvéd dandárt visszaparancsolt, és a Fő utca házait megszállta gyalogságával. Az utcát még trágyából, és más kacatból épített torlasszal is elzárta. Hogy ez a csel idő előtt ne tudódjon ki, a városka lakosait a főtérre terelve körbe vették az osztrák dragonyosok, és mikor Bárdi Andás harangozó, és fia felosont a templomtoronyba, hogy félreverve a harangokat figyelmeztesse a magyar hadakat a veszélyre, azokat is lelőtték. Klapka, mivel biztos volt a dolgában, felderítés nélkül két dandárt  Dipold Antal és Bóbics ezredesek vezénylete alatt Tápióbicskére küldött, maga pedig a hadak zömével a Tápió híd túloldalán várakozott.  Ez egy igazán rossz döntés volt. Tény, hogy a híd mindkét oldalán töltés emelkedik, amelyik egészen a síkságon futó országútba torkollik, de süppedékes, mocsaras terület, amelyikbe nagyon könnyen csapdába kerül főleg a lovas had, vagy a tüzérség.

Béla látta az osztrák- horvát had mozgásait, és azt is tapasztalta, mikor a főtérre összeterelik a lakosokat. Sejtette, hogy ez csapda, és valahogy figyelmeztetni akarta Klapka tábornokot, de mikor a két dandár átvonult a Tápió keskeny hídján, semmit sem tehetett. Dipold és Bóbics honvédéi, mit sem sejtve bevonultak a sáros, szűk fő utcára, és mire észrevették, hogy csapdába kerültek, már késő volt. Mint a felbolydult méhkas, úgy zúdult rájuk az ellenség. A Fő utca minden háza egy ellenséges erődítmény volt, ahonnan száz meg száz puskából lőttek rájuk, és az utca végi torlasz mögül még ágyúk is dördültek. A honvédek úgy be voltak szorítva a szűk Fő utca sarába, mind a vágóhídon a leölésre ítélt jószág. Ezt a zűrzavart használta ki Majni Béla és Erzsike a szökésre. Kiugrottak a társzekér mögül, és rohantak a keskeny híd felé. Persze, azon még a magyar hadak is torlódtak, mivel volt, aki már a csatából menekült volna, de az utóvéd parancsnokok még mindég előre vezényelték a honvédeket. Majni nem látott más kiutat, karjába kapta Erzsikét, és belevetette magát a  jéghideg, megáradt Tápióba. Nem sok híján mindketten a vízbe fulladtak, de mégis átértek a túloldalra, és a mocsaras parton gázolva, teljesen kimerülten egy sűrű rakottyásba bújtak. Talán ez mentette meg az életüket, mert a bán hadai már a Tápió partján is lőtték a magyar honvédeket. Tapióbicskén elszabadult a pokol. Szerencsére Dipold ezredes nem a visszavonulást választotta, hanem három irányból szuronyrohamot vezényelt. A roham annyira meglepte a császáraikat, hogy a dandár zöme be is jutott a községbe, de az előnyomuló csapatait olyan gyilkos puskatűz fogadta, hogy kénytelen volt hátrálni. Mikor Klapka értesült a történtekről, sietve három svadron huszárt küldött segítségükre, de ez is csak arra volt jó, hogy a magyar hadak visszavonulását biztosítsák.

Majni Béla, és Erzsike ebből a kavarodásbál már nem észlelt semmit. Ahogy csuromvizesen, átfázva a rakattya bokorba húzódtak, Majni magához ölelte Erzsikét, hogy testével is melegítse, és az átélt izgalmaktól, meg kimerültségtől mindketten eszméletüket vesztették.

Közben a magyar seregek egyre szorultabb helyzetbe kerültek. Itt, a csatában mutatkoztak meg az igazi hősök. Az egyik hátráló honvédcsapat vezérének, Schultz Bódog dandárőrnagynak a lova szügyig süppedt a mocsaras árterületben. Így, mozdulatlanságra ítélve fogságba került volna, ha nincs két bátor magyar legény, Csangár Samu tizedes, és Krizs István honvéd, akik fittyet hányva a körülöttük záporozó puskagolyóknak, kötél segítségével kihúzták az őrnagyot. Persze, akadtak gyáván menekülő honvédek és huszárok is. Az 1. császári huszárezred huszárjai híresek voltak óvatoskodó, gyáva viselkedésükről, hiszen a múlt év októberében is megfutamodtak a móri csatából. Az is lett a csúfnevük, hogy „Jézusmária huszárok”. Most mégis ezek a „Jézusmária huszárok” keveredtek csatába az osztrák 4. Koburg lovasszázad egy megerősített csapatával, amelyiket egy óriási termetű osztrák lovastiszt, Herman Reidesel báró vezetett. Az osztrák híres volt erejéről, és vívó tudományáról. A magyar huszárok már menekülőre fogták volna a dolgot, mikor Reidesel megállította lovasait, és párbajra hívta ki Sebő Alajos őrnagyot, aki a magyar huszárok parancsnoka volt. Egy huszártiszt nem térhetett ki a párbaj elől, még akkor sem, ha tudta, hogy életébe fog kerülni. A két tiszt első csörtéje semlegesen végződött. Ugyan így zajlott a másik csörte is, de már megmutatkozott az osztrák erőfölénye. Szerencsére Sebő őrnagy meg azt vette észre, hogy Reidesel bárónak elég nehézkesen mozgó lova van. Ezért, saját lova fürgeségét kihasználva először szembe fordult az osztrákkal, majd hirtelen a lova szügyének ütközött, és teljes erőből lesújtott a báró csákós koponyájára. Igaz, hogy közben az osztrák is súlyos sebet ejtett Sebő bal alkarján, de maga kettéhasított koponyával esett le lováról. Sajnos, az ilyen hősies párviadalok sem mentették volna meg Klapka I. hadtestét a szégyenletes meneküléstől, sőt, talán még a tábornok is fogságba kerül, ha Jászberény irányából meg nem érkezik Damjanich János a III. hadtest élén.  Mikor a fekete szakállú vezér látta a fejleményeket, dörgő hangon megtiltotta a hátrálást. Az ő hadteste soraiban harcoltak a híres vörös sipkások, akik mind a zivatar zúdultak az osztrák-horvát hadak nyakába. Persze, így is nehéz, és hosszú volt a küzdelem, de a rosszul induló Tápióbicskei csatából mégis a magyar hadak kerültek ki győztesen. Igaz, hogy ezért a győzelemért nagy árat kellett fizetni. Csaknem 800 becsületes magyar honvéd vére festette pirosra a Tápióvölgy homokját.  Ebből Majni és Erzsike semmit sem tudott, mert bódult ájulásukból, vagy álmukból csak késő délután tértek magukhoz, mikor egy nemzetőr csapat taszigálta őket kifele a rakattya bokorból.

- Kik vagytok, és mit kerestek itt? – ordított rájuk egy a harctól nagyon feltüzelt nemzetőr. Talán még bajuk is esett volna szegény fiataloknak, mikor egy vérző koponyájú, nyakig sáros nyurga nemzetőr százados Majnihoz rohant, és magához ölelte a fiút

- Megint összetalálkozunk, Béla. Úgy látszik, te mindég a csata hevébe keveredel.-

Vadász százados veregette vállon Majnit, aki még a mindég alélt Erzsikét tartotta karjaiban.

Folyt.köv.