A madarak az erdő szívének dobbanásai, apró, tollas ritmusok, melyek átszelik reptükben a fák zöld rengetegét. Gyakran sétálok az erdőn, figyelve minden mozdulatukat, hangjukat, hátha felismerem, ki annak gazdája. Hajnalban, mikor a nap felkelő sugarai átszűrődnek a lombkoronán, hangjuk ébreszti az alvó tájat, olyan, mintha láthatatlan ujjak pengetnék a levelek hárfáját. Énekük nem csupán dallam, hanem az erdő lélegzete, egy régi nyelv, mely a szél susogásával és a patak csobogásával fonódik össze.
   Repülésük a fák között nem más, mint a levegőbe rajzolt tánc, mely mindegyiküknek más és más, de jellegzetes, mert az avatott szemnek erről is felismerhető egy-egy faj. Szárnyuk suhogása a csendet megtöri, ahogy kecsesen cikáznak a vastag törzsek és a sűrű ágak között. Mintha a fák lelkei lennének, szabadon szárnyalva a zöld katedrális boltívei alatt.
   Fészkeik apró, gondosan szőtt otthonok, a biztonság szigetei a zöld tenger közepén. Gallyakból, mohából és puha tollakból épített bölcsők, melyek a remény és a jövő ígéretét hordozzák. A tojások, mint apró, törékeny gyöngyök, a folytatás lehetőségét rejtik magukban.
   Gyerekként volt szerencsém megélni, átélni mindezt közelről, hétről-hétre járni az erdőt, és az általunk készített odútelepen, mindenféle fészkelő tüneménnyel testközelből találkozni. Hihetetlen élmény, amikor nem tudod, mit rejt, s kivel találkozol fészkén, tojásain ülve, ahogy felnyitod az odú tetejét. Aztán eltelik egy kis idő, és kikelnek az ifjoncok, vissza-visszatérve pedig végigkísérheted fejlődésüket a kirepülésig.
   A fiókák csipogása az élet kérlelő kiáltása, apró, állandóan éhes csőrök, melyek a szülői szeretet tápláló forrására várnak. A szülők fáradhatatlanul hordják a táplálékot, apró rovarokat és érett bogyókat, mintha az erdő kamrájából gyűjtenék a jövő zálogát.
   Amikor a ragadozó árnyéka suhan át a fák között, a madarak hirtelen elnémulnak, a veszély láthatatlan hulláma fut végig a tollas közösségen. A riasztó hangok éles nyilakként hasítják a csendet, figyelmeztetve a többieket a leselkedő veszélyre.
   Az öreg madarak bölcs tekintetükkel és kopottas tollazatukkal az erdő élő emlékei. Látták a fák növekedését, a folyók változását, a generációk egymásutánját. Énekükben ott visszhangzik az elmúlt évszakok minden suttogása.
   A madarak az erdő színes világának apró, de nélkülözhetetlen darabkái. Jelenlétük nélkül a zöld táj csupán néma díszlet lenne, hiányozna belőle az élet lüktetése, a szabadság éneke és a természet örök körforgásának finom harmóniája. Ők az erdő igazi költői, akik szárnyukkal írják a levegőbe a természet soha véget nem érő történetét. S hogy ez a történet tényleg végtelen legyen, óvni és védeni kell őket, mert sajnos egyre kevesebb költő alkot kint az erdő sűrűjében.

TM