Valahol egy tarka mező szélén, egy sűrű bokros erdőben élt egy kis kakukkfióka, akit Kacagónak hívtak. Neve nem véletlenül volt ilyen vidám – bár ő maga nem tudta, miért került egy vörösbegy fészkébe, mindig kacagott, csipogott, és fura módon minden fészeklakóval barátságban akart lenni.
A vörösbegy mamája, akit Kacagó csak Mamának hívott, kissé meglepődött, amikor látta, hogy az egyik fiókája jóval nagyobb a többinél, és mindig elsőként csipog, ha éhes. De a szíve tele volt szeretettel, és nem tett különbséget a fiókái között.
Kacagó, bár más volt, mint a testvérei, igyekezett nem kiszorítani őket. Amikor Mama eleséget hozott, néha hátralépett, és intett a szárnyacskájával:
– Csipegjen előbb Cseresznyeszem! Ma ő álmodott csodásat!
A fiókák először furcsállták ezt, de idővel megszerették Kacagót. Ő volt az, aki esténként mesét rögtönzött, amikor Mama elment újabb falatokért. Beszélt titkos erdei ösvényekről, csillagfényes repülésekről, és arról, hogy milyen is lehet az, ha valaki más fészekbe születik – de mégis otthonra talál.
Ahogy teltek a hetek, Kacagó egyre nagyobb lett, és már tudta, hogy eljött az ideje a nagy útnak. Búcsú előtt megsimította szárnyával a testvérei fejét, és azt mondta:
– Más vagyok, de itt lettem valaki. Köszönöm nektek, hogy elfogadtatok. És ne feledjétek: a legnagyobb különbség is lehet egy különleges ajándék.
A kis kakukk vidáman csapott a levegőbe, és ahogy tovarepült, a fészekben még sokáig hallani lehetett a testvérek nevetését:
– Nézzétek, ott megy Kacagó! A mi kakukkunk, aki megtanított minket igazán családdá válni.
