Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Katinka

futoinda
futoinda képe

Valami van, ami már régen nem volt: az illat! Igen, illatot hozott magával az északról érkező szél. Különös volt megint, ismerős ez az illat, amit egy idő után megszok az ember, aztán megint elfelejti ezt az ismerős, ismétlődő illatot. Mert valahol kint, megremegnek a bokrok, a fák, és az erdők, amikor végig suhint rajtuk az ősz ostora.
Katinka, az ablakon át nézte a színes falevelek, szitáló táncát a szélben.
--Hogy is lesz akkor? -Kérdezte magától, mert a két kis szeme fénye: Levente, és Balázska, holnap lesznek öt évesek. Az egyetem utolsó évében szülte őket, de mégis sikerült neki a diplomát megszerezni. Zoli, miután a munkaszerződése lejárt, visszament Magyarországra. A felesége is várta őt otthon, de igazán, ez a várás, nem neki, a férjének szólt, hanem inkább a megkeresett pénznek.
--Istenem, a gyermekek már öt évesek lesznek, és Zoli még nem tudja, valahogy nem mondhattam meg, s egy kicsit vádolom is érte magamat, hogy nem tudattam még Zolival, édesapjukkal az élet két ajándékát. Istenem, nehéz volt, hogy két szép ikergyermekeket szült tőle, illetve neki is.
—Így morfondírozott magában és eszébe jutott még az is, hogy terhessége miatt édesapja, a református tiszteletes úr, még a családból is kitagadta. Édesanyja kitartott mellette, hiszen ő is tudta, mit jelent az, amikor a leendő anya, ráadásul az édes lánya, szíve alatt hordozza a gyermekét. Hiába "átkozta" őt ki a nyakas kálvinista pap, a szülés után a jó isten, és a természet elrendezett mindent, Katinka örömére is. Nem egészen egy évvel később, már ő ajánlotta fel az "unokázást", persze a nagyika felügyelete alatt.
Készülni kell erre a szülinapra, gondolta, és a nyitott ablakon át hallotta a költöző madarak ricsaját, amit már lassan csitítgatott a harmatot szóró alkonyat.
Vacsora után a gázkandalló kellemes meleggel szórta be a nappali szoba hangulatát.
Amikor mindenki helyet foglalt, Levente, aki sokkal élénkebb, és beszédesebb, mint Balázska, már unszolja is anyuciját a mesére.
--Ugye, anyuci, mikor megint szülinapunk lesz, akkor apuci is itt lesz velünk, ugye itt leeesz?
--Tudjátok, apuci egyszer végleg eljön abból a szép, kicsi országból, ahol most él, és onnan, otthonról, haza jön, ide, hozzánk. Azután minden szülinapot együtt fogunk ünnepelni, bizony, így lesz. Tudjátok, amikor emlékezünk, --Balázska közbevág:
--anyuci, mi az, hogy emlékezünk, és mért kell emlékeznünk?
--Balázskám, mikor nagyon szép dolgok jutnak az eszünkbe—Katinka a fejére mutatott,
akkor örülünk, nevetünk, és minden olyan szép, akkor látunk egy képet, ami itt, bent is van--a szíve tájára mutatott.
--Én is akarom látni megint apucit, mesélj, anyuci, mesélj!—kérlelte Levente, Katinkát.
--Akkor jól figyeljetek: amikor apucit megismertem, akkor ti még nem éltetek.
--hol voltunk anyuci?—szólt közbe Balázska.
--akkor ti még itt bent a szívem legszebb rejtekén voltatok, amit reménynek, és jövőnek nevezünk. Akkor is, azon a délutánon, körénk borította, virágillatos kosarát a tavasz, és jó illatokkal ölelgetett bennünket a futkározó szél. Apuci, egy baráti partin főzött, és engem is meghívtak erre a partira, elmentem. Egész nap, óriás, meleg kezével simogatott bennünket a napsugár. Bemutattak apucinak, és azután is csak őt láttam, őt néztem: magas termetét, izmos széles vállát, karját, sűrű, fekete göndör haját, és amikor mosolygott, a szeme is nevetett.
--Tudjátok, az életről mesélt akkor a tavasz, és babusgatott, simogatott, és egyszer, itt belül a szívemben, és ő is a szívében, az életünket ígértük egymásnak. Az életre esküdtünk meg, azt mondtuk egymásnak: „én,és te, te, és én.” Ajándékozott boldogságban éltünk minden nap. 
A zsenge-virágos tavaszból, magot vető, nagy, kamasz nyár lett, és lassan, naponként mindég csak egyet lépve, a termések drága, édes gyümölcsét érlelte a nyár.
Katinka, felfigyelt a csendre, míg a gázkandalló hangtalanul ontotta melegét, a paplan már előzőleg rákerült a két drága csöppségre, akik anyuci két oldalán, lehunyt szemmel, apuci fekete, göndör haját örökölve, az álom édes-színes mezején álmodtak, a csak a fényképen látott apucikájukról. Amikor Katinka megmozdult, a gyermekek felébredtek.
--Anyuci, te mindég csak mesélsz nekünk apuciról, mikor jön már apuci haza, hozzánk?
Kérdezte újra Levente, és nagy fekete szemét kinyitva úgy tudott nézni, hogy ettől Katinkának majd meghasadt a szíve.
--Drágáim, ígérem nektek, hogy mire megint meleg nyár lesz, apucit látni fogjátok, és ő is látni fog benneteket, és úgy, de úgy meg fog ölelgetni benneteket, bennünket, mint ahogyan a boldog emberek ölelik meg egymást.
—Ezzel a gondolattal fektette Katinka le a két kis göndör-hajú csöppségét az ágyba.
Az idő, kíméletlen gyorsasággal száguldott át a tél hidegén. Majd meghozta az életet ígérő új tavaszt is megint, és amikor a búzát, gyümölcsöt nevelő nyár ontotta melegét, Katinkáék is megérkeztek Magyarországra. Megérkezésük utáni hét végén, Katinka már nem bírta ki, hogy ne tudassa Zolival, hogy két gyönyörű gyermek édesapja. Ezért eleget fájt a szíve, lelke, még ma is fülében cseng Zoli, bánatos hangja, ahogyan mesélte, mit mondott a felesége neki egyszer: 
"micsoda, neked gyerek kell? --a francnak kell, inkább kutyát nevelek, mint gyereket, azok csak bajnak vannak, nekem soha nem kell gyerek, érted?..soha! " 
Ekkora önzésre Zoli nem volt elkészülve. Ezért is "menekült" ki, Kanadába, munkát vállalni, mert nem jött, ha ideiglenesen is, de menekült otthonról, az önzés elől, onnan a két keze által épített nagy házból, ahol minden honnan a csend hidege leskelődött reá. Erre emlékszik Katinka, és ezért is jöttek haza, hogy végre megmondja annak, akit az életével szeret még most is, és elhozza az élet legdrágább ajándékát neki: a gyermekét, az övét, az övékét, hogy a virágzó szerelmes tavasznak gyümölcse lett, két aranyos gyermek, újabb emberéletekben az álmok, a jövő hordozói...
Amikor Zoli megérkezett Boriskáékhoz, Katinka unokatestvéréhez, felejthetetlenné vált a találkozás. Aztán, mikor a szomszédba átszaladtak a gyermekekért, és azok berobbantak az udvarra, majd hirtelen megálltak Katinka előtt, aki mellett Zoli állt. A várakozó, megfagyott csend mögött, csak a kertben kotyogó tyúkok hangját lehetett hallani. Majd mind a két gyerek, Katinkára néztek, aztán Zolira, mint óriás fákra a kis csemeték, és majdnem egyszerre kérdezték:
--Anyuci! Apuci?
Katinka bólintott, és nagyon lágyan, de határozottan mondta Zolinak:
-- Édesem, a Jóisten ajándéka, tőlem, neked, a tieid, a miénk, te vagy bennük, nézzél rájuk, ikrek. Zoli leguggolt elébük, és hulló könnyek között széttárta karját, ahová mind a két apróság egyszerre temette el magát. Mindenki sírt, még az a kis vakarcs puli is, csendben, áhítattal figyelte őket a lépcső tetejéről. 
Aztán a nyárnak is vége lett, az őszt betakarta a tél hava. Majd az is elmúlt a várakozásban, vágyakozásban, és bizony nagyon gyorsan közeledett Húsvét ünnepe. Néhol még ködgubát húzott magára a hófoltos föld, tekeregve jelezte lefelé a Zagyva folyását. Harasztillatos szellők gurultak lefelé a Mátra oldaláról, s a hegyek közt megbújó falvakban, lent, belebotlottak, és elvegyültek a tavaszt váró emberek életet jelentő napjai között. 
Zoltán sem találta már a helyét, amerre ment egyre többször érezte a vágy húzását, minden nap- simogatta barka, sárga-bolyhos, vesszőpattanása üzent a vérnek, üzent a messzeségnek. Hozta-vitte a nap egyre melegebb üzenetét a szél, illatot vitt, az ember készülődését, s az ágak hegyén élettel pattanó rügyek fölött nyargalászott egyre följebb, Salgónak, Tátrának, és így, száguldozva, pihengetve nyargalászott a tavasz hírnöke, a megállíthatatlan élet felé.
Már régen bent járt az idő márciusban, amikor Zoltán az egyik hűvös, reggelen a pásztói utazási irodában, Kanadába, egyirányú repülőjegyet vett magának, oda, ahol már nagyon várta őt a kis családja. Előzőleg ő is megjárta a vízum körüli herce-hurcákat, de mivel a 10 éves munkavállalási engedélye még nem járt le, hát megadták a vízumot neki. 
A repülőgépen elgondolkozott beteg édesapja mondásán: "semmit sem ér az a palota, az a ház, amelyikben nem él az önzetlen szeretet, ahol nincs gyermek kacaj, ott boldogság sincs, az a ház nem éri meg a tégla árát sem. Onnan még az árnyék is elmenekül, de a kunyhó is fényes palotává válik, ha a szeretet, és a gyermekek kacaja világítja be azt, eredj fiam, az élet ott van, ahol gyermekek hangja veri fel a ház csendjét..."
A Húsvéti üdvözlő lapot már régen elküldte Katinkának, várta is rá a választ, de Katinka még nem írt vissza. Újévkor beszélt vele telefonon, és februárban is vagy kétszer, de ezekre a telefonhívásokra, Katinka hangjára, s a gyermekek örömteli csevegéseire úgy emlékezett, hogy mindég megremegett a szája-széle, amikor rágondolt a csöppségek örömére, Katinka érte aggódó, anyás vigyázgató figyelmeztetésére. 
Igaz, egyszer azt mondta, hogy nem érzi ő sem jól magát, be kell, menjen majd a Torontói Generál Kórházba, de ezzel mintha befejezte volna a beszélgetést, nem akart erről beszélni többet, pedig kérdezgette, de Katinka elállt a választól. Istenem, hogy elszállt ez a 8-9 hónap, gondolta pakolászás közben.
Felesége is már csak azt várja, hogy kihúzza a lábát a házból, a portáról. Pláne mióta megtudta, mert Zoltán megmondta neki, hogy Kanadában családja van, és ki fog menni hozzájuk, végleg!
Salgó vára mögül kilépett a felkelő nap, fejével, szemével köszönt a nap indulásának, és esteledtével, de sokszor elköszönt kedves várától. Vegyes, majdnem fájó érzésekkel tekintett vissza a házra, amelyet ő épített a saját kezével, amelyet most itt hagy a feleségének, azon gondolkodott, amíg várta a taxit, hogy egyáltalán lesz e még boldogság, vagy valamikor gyermek zsivaj abban a házban. 
Gondolataiból nem a taxi, hanem a motorbiciklis postás zökkentette ki, aki ott állt meg előtte, hiszen gyermekkori pajtások voltak, és aki egy táviratot hozott neki. 
--Micsoda szerencse hogy még elkaptalak Zoli, látom, út előtt állsz,-- mondta a régi haver. Talán ez az utolsó levél, vagy távirat, amit még itthon kap, gondolta, és kinyitotta a táviratot, benne csak ennyi állt: " Zoltán, nem tudom mikor indulsz, mikor érkezel, Katinkát ma a kórházba vittük, a gyermekek nálunk vannak, aggódunk érte, de érted is, amikor érkezel, hozzánk gyere a, 345 Palmerston Blvd-ra, Torontó, Szeretettel, Rózsi mama.”
Rózsika néni, Katinka édesanyja, ő küldte, a táviratot, -hm, mintha nem tudnám, hogy hol laknak, de mi lehet Katinkával, hogy aggódnak érte, hiszen Katinka nem említett a telefonba semmit sem, hogy valami lehet vele, vagy esetleg betegség támadta meg, Úristen mi baja lehet?
Ezzel a gondolattal köszönt el Palkótól: 
--Jóisten vigyázzon rád ezen a bürrögő masinán, és vigyázz a családodra, ne keresd máshol a boldogságod, mert az ott van benned, és köztetek, szia, majd még látjuk egymást, valamikor.
Ezt már kicsit félénken mondta ki, mert nem tudta, hogy mi, vagy mikor lesz az, ami őt, ezek közé a hegyek közé majd vissza húzza.
Kicsit örült is, hogy nincs itthon az asszonya, felesége, nem szeretett búcsúzkodni, meg minek, kinek is mondjon istenhozzádot. Testben még itt van, de lélekben már nem. Odament a kertkapuhoz ahol a nagy farkaskutyájuk lesett kifelé a deszkakerítés lécei között, mintha érezné, hogy a gazdáját már soha többé nem fogja látni. Zoli odament hozzá, két kézzel belemarkolt a füle-mögötti bundájába, és csak annyit mondott, " pajti, pajtások voltunk, vigyázz a házra ezután is ". Ahogy kiegyenesedett a várt taxi is megérkezett, Zoli belépett a ház folyosójára és kihozta a két megpakolt bőröndjét. Az ajtóból még egyszer benézett a folyosóra, majd fölnézett, szemével magába ölelte az egész házat, és csendesen csak annyit mondott, 
--Isten veled ház, nem voltam benned boldog soha! 
A kertben belemarkolt a jó fekete palóc földbe, markába tartva nézte egy darabig s majd a zsebéből elővett egy plasztik zacskót és beleszórta a földet, " jó lesz emlékeztetőnek, kísérőnek, talán a síromra is” mondta magának, és elindult.
Pásztón, percek alatt végig rohant a taxi, reggel 8 óra múlt, és Pestről délután fél kettőkor indul a Malév gép, Kanadába, komótosan beértek Pestre. Nem sokat beszélt a taxissal, búcsúzott a tájtól, a buszra várakozó, ismeretlen palóc emberektől. Szurdokpüspökinél visszanézett, és egy kibuggyanó könnycseppel elköszönt a mögötte maradó hegyektől.
Sokat volt már Pesten, de azt a lelketlen, s nem törődöm rohanást nem tudta elviselni, de megszokni sem. Dolga végeztével, mint, akit kergetnek, úgy repült vissza kis Toyotáján a hegyek váró ölébe, a még mindég beszélgető, egymás szemébe néző emberek közé.
A vámon hamar átesett, semmi gond nem volt. Bent még vett egy liter, vámmentes barackpálinkát, igaz, az otthon főzött kisüstiből is betett annyit, lesz, ami lesz alapon.
A gép motorjait hallgatta egy darabig, most szeli át a tengert harmadszor, tudatta magával, de azért gondolatai mindég Katinkánál kötöttek ki, és a gyermekeknél. Katinkával kapcsolatban, a felsorolható bajok, betegségek közé sodródott gondolataiban, de választ nem kapott. Valahol a tenger felett dupla konyakot kért a Malév-es kisasszonytól, ami aztán megtette a hatását is, jó ízűen elaludt. A vámpapírok kitöltésére felköltötték, mert már, Montreal felett, Kanadában jártak, még frissebbnek is érezte magát egy kicsit.
Torontó, az ismerős város, már hat éve, hogy utoljára látta, micsoda változásokat mutat neki ez a város, erre sem emlékszik, ez sem volt ott, bizony az élet itt sem állt meg, gondolatában képeket keresett, de kint sok volt az ismeretlen kép. Megint a vám, gyorsan rákerült a sor, kevéske angol tudásával elmondta miért is jön Kanadába, rokonlátogatásra a családjához jött ide, mikor megmondta, hogy két kis fia van, illetve él Torontóban. A vámtiszt, és a vízum kezelő nő, legalább egy percig nézte őt, fürkészve a szemét nézte, de Zoli olyan melegen, és örömmel nézett vissza rá, hogy a kisasszony akkora csattanással nyomta az útlevélbe a pecsétet, hogy a másik sorból is odanéztek. Zoltánnak nagyon kedvesen, mosolyogva boldog Húsvétot kívánt. 
Tényleg, húsvét szombatja van, hogy kiment a fejemből, igaz, tegnap volt Nagy Péntek, s ma reggel, szombaton indultam, legalább ezen a nagy, és a feltámadást hirdető ünnepen, együtt leszek a kis családommal, végleg. 
Megköszönte, és viszonozta a vámtisztnek a Húsvéti jó kívánságot, s elindult. Hát itt is ilyen tömeg van ? A peronon leintett egy taxit magának, a taxisofőr bepakolta a két bőröndöt. 
A Pearson Nemzetközi Repülőteret megszokottan hagyta el a taxi. Zoli jól megnézte a turbános sofőrt, aki vagy pakisztáni, vagy indiai lehetett. Soha sem tudta megkülönböztetni őket egymástól. Félóra alatt értek be Torontóba, még nem volt dél sem. Kifizette a taxit, és a 345-ös ház előtt állva, szemével üdvözölte az utcát, és a házat, majd a verandán lerakva a két bőröndöt bekopogott a nagy üveges ajtón. Belátott rajta, végig a folyosón a konyháig, majd valahonnan, valamelyik szobából vékony gyermekhang kiabált nagyiért. 
--nagyikaaa, kopognaaak! 
Nagyi megjelent a folyosó végén a konyha melletti pince lejáró ajtajában. Meglátta Zolit, és hosszú, elhúzott hanggal kiáltotta " Zoliiiii! Gyerekek, iiitt vaaan édesapáááátok ! -s rohant a folyosón végig, Zoli felé, a gyermekek, honnan-honnan nem, előrerohantak, s mint a hangyák nyomultak nagyanyjuk után.
Az ajtó kicsapódott, a két kis gyermek a nagyanyjuk lába mellett, mint a gyík, Zoli lábát ölelve nekirontottak, és szorongatták, sírtak, egymás szavába vágva hadarták a mondanivalójukat, Rózsi nagymama meg szintén könnyezve megölelte Zolit. Zoli mind a hármukat egy öleléssel magához szorította, majd fölemelte mind a két kis gyermekét, s ahol csak érte könnyes szemekkel, ide, oda, össze-vissza csókolgatta őket.
--Anyuci, hol van anyuci?- nézett rájuk, és a kérdése végén találkozott a szeme Rózsika néniével, az elmosolyodott, és könnyek között mondta:
--ezelőtt egy félórával telefonált a kórházból s kérdezte, hogy telefonáltál e már otthonról, de letette a kagylót, mert megindultak a fájásai.
Lassan letette a gyermekeket, és úgy kérdezte, szinte ráhajolva Rózsi mamára:
-- Úristen, mi baja van Katinkának, hol van? -nekem nem írt, s nem mondott semmit sem, hogy valami baja lehet, megyek be hozzája!
--Hát, te sem írtad, hogy jössz, de így, azt hiszem könnyebb lesz neki a szülése, látod, Húsvétra adta meg a Jóisten, hogy Katinka a babátokat megszülhesse. Mert ez a baba otthon készült Magyarországon, ha nem tudnád. Jobb, ha tőlem tudod, és kedvesen mosolygott hozzá.
--Isten bizony erről nem tudtam, az igaz, hogy együtt voltunk, de Katinka nem szólt egy szót sem, hogy gyermeket vár. - A két gyermek nyelve megállás nélkül pergett, csivitelt körülötte, és megint lehajolt hozzájuk, és halkan mondta nekik, azt amit magának is mondott: kisbabánk lesz, húsvéti kisbaba, s olyan jóleső érzéssel ölelte megint magához a két kis gyermekét, mint amikor először tudta meg, hogy az övéi. Közben Rózsi mama is mondta a magáét: 
--Nagyapa bent van, Katinkánál a Generál Kórházba, igazán jó lenne, ha leváltanád őt, mert, amikor tegnapelőtt este bevitték a kórházba, Katinkát, azóta, csak aludni jött haza, s reggel már ment is vissza. Ez lesz aztán az igazi meglepetés, mert nem vártunk, nem tudtuk, hogy jössz, csak azt, hogy majd valamikor itt leszel.
Ez mind az ajtóban zajlott le, amikor a gyermekek meglátták a két bőröndöt, nekiestek, hogy segítenek bevinni, de az erejük sajnos, most még nem bírta a súlyt.
--Rózsi mama, lehetne telefonálni Katinkának? –kérdezte, Zoli, kicsit kérőn.
--Zolikám, ne telefonálj, csak eredj be, hívok egy taxit, és ott vagy 10 perc alatt, a villamossal félóra is eltelik, és küldd haza nagyapót.
A taxi 5 percen belül ott volt a háznál, Zoli megölelte megint a nem tágító kis lurkókat, és elindult, Katinkához a kórházba. 
--Hát, ezt a meglepetést-- Katinka mindég tartogatott számomra meglepetéseket, szebbnél szebbeket, és jobbnál jobbakat, s itt van ez is, a baba, húsvéti baba. Ugyan meddig titkolta volna el ezt is tőlem, ha nem jövök, csak később?
Tovább már nem tudta futtatni a gondolatait, mert a taxi megállt a kórház előtt, kifizette a 4.50 dollárt, 50 cent borravalót is adott, mivel csak 5 dolláros volt nála. Bent a harmadik emeleti szülészeten, érdeklődött, hogy a neve után, hol találhatja meg Katinkát, megmondták neki, s mint akit kergetnek, hosszú lábával másfél métereket szelt át a szép tiszta folyosón. 
Az ajtónál kicsit lefékezett, vadul dobogott a szíve, meghallotta Katinka hangját, majd az édesapjáét is s akkor a sarkon sietve fordult be két nővérke, és egy férfi, s feléje tartottak. Megfordította a gömbkilincset, a zár, hangtalanul engedett a fordításnak, és belépett az ajtón.
Katinka előtt az édesapja állt, és így nem láthatta Zolit, csak amikor a nővérek is betolultak, akkor lépett félre az apukája.
Mind a ketten, először, mint, aki nem hisz a szemének, némán néztek, Zolira, majd Katinkából kitört egy sikoly, mind a két karja ölelésre tárult Zoli felé, aki egy lépéssel máris ott termett fölötte, és ölelte, csókolta, közben az ajtóban álló nővérek meghatódva, csak néztek, és vártak.
--Zoliiii, Zoliiikááámm, hát itt vagy, megérkeztél, haza jöttél? Látod, meghallgatott a Jóisten, mert nagyon kértem, és hittem, hogy jössz. Igaz, nem mondtam meg ezt a kis húsvéti, Isten ajándékát, aki itt mozog még bennem, aki a születésére vár, gyere, tedd ide a hasamra a kezed, érezze ő is, hogy itt vagy, jujj, de nyilallik, Zolikám, a szülőszobában, ugye bent leszel velem?
Erre a kérdésre, már az egyik nővérke válaszolt, de nem angolul, hanem magyarul:
--Persze hogy ott lesz mellette, hát hogyne lenne ott, naná - na, gyorsan az előkészítőbe, mosdani, beöltözni, kérem tessék elmenni ezzel az úri emberrel, majd ő mindent megmutat, és odaadja azt, ami kell. Addig mi meg elkészítjük az anyukát a szülőszobában, majd tessék odajönni, a doki bácsi kérdezte, hogy lesz e bent majd valaki az anyukával, hát most már lesz, majd megtelefonálom neki, még nincs bent, de, ha minden simán megy, nem is kell neki bejönnie. 
Zoli elmentében, átadta Rózsi mama üzenetét nagyapónak, hogy menjen haza, mert, Zoli marad, és pihennie kell azért neki is, de az édesapja még ott maradt Katinkával.
-- Na, mit szólsz? Én sem tudtam, hogy jön, s látod mennyit ér a hit? Megmondom neked őszintén, jó néhányszor én is imádkoztam a csodáért, mert megígértem neked, hogy nem mondom meg, Zolinak, hogy kisbabát vársz, hát megtartottam, pedig nehezemre esett a hallgatás.
--Apaaa, ennél a kettős boldogságnál nem is kérek többet a Jóistentől. A gyermekünk apja, ott, annál a szent pillanatnál is ott lesz, amikor a szívem alatt hordott kis élet világra jön. Istenem, ezt kértem, és megadtad! Jujj, de hasííít! Nyöszörögte Katinka.
--Kérem, kisasszony mennünk kell, mert látom, hogy a fájások sűrűsödnek s ne érjen bennünket meglepetés itt e szobában. Szólt magyarul a nővérke, s úgy ágyastól kitolták, Katinkát a kórteremből, s a szülőszoba felé vették vele az irányt.
Ahogy Katinka eltűnt a kanyarban, nagyapó, még utána nézett néhány másodpercig, aztán lassan visszamenve fölvette a kabátját,s magának mondva, vagy talán a Jóistenhez is szólva: " na, ezt is elrendeztük, és még mennyit kell még elrendeznünk egy életen át? Most már jó kezekben van, látod?!" 
Lassan, komótosan elindult haza a, Palmerston bulevárdra, ahol egy drága jó asszony, s két, Életisten ajándéka, két gyermek várja a jó hírt, azt, hogy a kis újszülött, mikor érkezik meg az élet völgyén át az élet hosszú útjára.
Zolit beöltöztették, s ott állt, hol oldalt, hol Katinka fejénél, fogva, simogatva a kezét, törölgette izzadó homlokát, s egyszer csak a két nővérke után bejött egy másik is, a bábaasszony. Kisebb sürgés-forgás támadt, az egyik ápolónő vezényelt, Katinkának, számolt, és nyomtatott, Katinka akkorákat lélegzett, és nyomta, Zoli meg beszélt hozzá, mindent, amit eddig még nem mondott el neki, közben szorította a kezét, de úgy, hogy az övé is elzsibbadt, s egyszer, csak nagy csönd támadt, Katinkából csak egy nagy sóhaj szakadt ki. A lábnál a lepedő mögötti ápolónővérke a kezében, Katinka széttárt lába, hasa fölött felmutatta a kisbabát: kislány!
-- Kiáltotta, majd hassal lefelé fordította, a másik a baba sarkából vért vett, majd, vákuumcsővel kitisztították a kisbaba száját, közben a köldökzsinórból is vért vettek, majd megint a kisbabának a szájából tisztították ki a váladékot, de a kisbaba hallgatott. Kezdett lila lenni, megint szaladgálás, az egyik nővérke oxigénért kiáltott, a köldökzsinórt elcsípték, a másik meg a kisbabát lábánál fogva, fejjel lefelé a talpát paskolta, de a baba hallgatott. Katinka felordított: " Istenem, ha adtad, ne vedd el tőlem most, mikor már a világra hoztam." Zoltánnal forgott a világ, torkát a sírás szorította, ő is a Jóistenhez fohászkodott, s kérte: ne, ne, neee érjen véget ez a kis élet, amely alig egy perce jött a világra.
Csend volt, mindenki csinált valamit, s hirtelen, előbb nagyon vékonyan, alig hallhatóan, majd egyre hangosabban a kisbaba el kezdett sírni, és mindenki, aki körül vette ezt a kisbabát, ezt az új életet, vele együtt sírt az örömtől, hogy ez a megszületett élet, sírva bejelentette magát a világnak: élek, élek!
Katinka hasára tették a kislányt, betakarták, majd feltakarították Katinka körül az ágyat, aztán vagy 15 percre a szülés után, megszülte a méhlepényt is. Zoli, mint akit megbabonáztak, hallgatott, csak a szemével követte a mosdatást, tisztítást, a körülötte zajló eseményeket.
Katinka mind a két melléből az első szoptatás előtt kifejték a tejet, közben megvizsgálták, és a laborból percek alatt visszajött a jó eredmény, dús, gazdag, antibiotikumos teje van. A mikor, Katinka a mellére tette a kisbabát, szinte vezényszóra, megindult a teje. Nehezen, de a kisbaba bevette, illetve, Katinka a szájába tette a bimbót, amiből még szopás nélkül is jött a tej. A harmadik próba után már nyelte is az életet adó anyatejet.
--Zolikám, apucikám, eredj ki, és telefonálj anyuéknak, hogy minden rendben van, és azt is, hogy kislányunk született, mert direkt nem nézettem meg, mi lesz, fiú e, vagy lány?
Zoli a telefonba csak annyit mondott, amit már haza érkezve a nagypapa vett föl, 
-- Édesapa, az Isten is úgy akarta, és mi is, egészséges kislányunk született, mindene megvan, ahogy hallottam, Katinkát a gyermekkel holnapután már hozhatjuk is haza."
--Köszönöm, hogy hívtál, fiam, és amikor jössz, itthon vagy a családunkban. Várunk.
Hát, ez nagyon jólesett, suttogta magának, Zoli, amikor belépett Katinka kórtermébe, a kisbaba Katinka jobbján jó lakva aludt, Zoli föléje hajolt nagyon lágyan, nagyon vigyázva megcsókolta a kis fejét, aztán Katinka, kissé kicserepesedett szájára is egy csókot adott, szinte alig hallhatóan mondta neki: 
--Katinkám, édesem, szeretlek, az egész lényemmel, életemmel szeretlek, amióta megláttalak, azóta, amikor majd egyszer, mielőtt lecsukódna a szemem, akkor is majd azt látod benne, hogy szeretlek!
--Isten hozott, te messziről jött életem párja, soha nem hagylak el, és nem engedlek el soha, végre most a szívem, és a lelkem is a tiéd, de ha eljön az idő, akkor is a lelkem a tiéd, nálad marad. Emlékszel az eskünkre az, Ontarió Tó partján? Az alól nincs feloldás: „ te, és én, én, és te”, látod itt fekszik mellettem a mi kisbabánk, az akkor tett eskünk ő, életre esküdtünk az életért. Ezzel a harmadik kis gyermekünkkel együtt, szeretetünkből született, s ő is, igazán boldog Húsvétot hoz az életünkbe.

Rovatok: 
Irodalom