Egyik nap délutánján a falu kakasai összejöttek a réten, hogy eldöntsék, ki tud nagyobbat kukorékolni. Aki megnyeri a versenyt, az lesz a bajnok, és minden kakas és tyúk a kedvébe fog járni. Összes kívánságát teljesítik, és az alattvalóik, kötelesek lesznek naponta egy jól megtermett gilisztát felszolgálni uruknak.

Mindenki nagy izgalommal várta a versenyt.

Felkérték a vén fülesbaglyot, hogy ő mondja ki, melyik kakasnak volt a leghangosabb a hangja.

Erre a nem mindennapi eseményre még a közeli erdőből is érkeztek látogatók. Eljött családostól Róka Rudi, és a rét melletti bokorból figyelték a versenyt. A rókafiókák nyalogatták szájuk szélét, és azon álmodoztak, milyen finom lenne a kakaspecsenye.

–  Nyugi! Nyugi, fiacskáim! – nyugtatgatta az apjuk a fiait. – Majd eljön annak is az ideje, hogy kakashúsit egyetek. Most nem lehet. Egy róka van olyan úriember, hogy ilyenkor, ilyen nagy eseménykor nem támadja meg a baromfiudvart. Nemhiába, mondják ránk, hogy ravaszak vagyunk. Higgyetek nekem, egyik éjjel majd meglátogatjuk a tyúkólat, és zsákunkba tesszük, a legszebb kukorít.

A gyerkőcöket csak nehezen lehetett lecsillapítani, és megnyugtatni. Legszívesebben berohantak volna a rétre, és elkaptak volna néhány kakast.

A versenyzők a vén fülesbagoly hangjára felsorakoztak, és elkezdődött a megmérettetés.

Volt ott olyan hangos kukorékolás, hogy talán még a harmadik faluba is elhallatszott.

Szegény fülesbagoly törte is a fejét, kinek adja az első díjat. Szeretett volna igazságos lenni. Hiszen a baglyok, mind komolyak, és okosak.

Egymás után szólongatta a versenyzőket.

–  Most te mutasd meg, mit tudsz! – szólította Mari néni hatalmas kakasát.

A világ még nem látott ilyen hatalmas állatot. Állítólag nem csak nagy volt, hanem igen harcias is. Ereje felért egy kutyáéval. 

Amikor a fülesbagoly elé röppent mindenki elhallgatott, és kíváncsian várta a produkciót.

–  Mari néni kakasa vagyok. Állítólag a környéken én vagyok a legerősebb. Nem félek én senkitől sem. Jöhetne velem szemben, akár száz róka is, akkor sem ijednék meg – hencegett a kakas.

–  Rendben – mondta a fülesbagoly. – Most halljuk, milyen nagyot tudsz kukorékolni!

Mari néni kakasa nekigyürkőzött. Sokáig illegette magát, mint neves operaénekes. A nézők között voltak néhányan, akik már unták, és felkiabáltak a színpadra:

–  Halljuk már azt a kukorékolást!

–  Mindjárt, mindjárt, csak előbb kérnék egy pohár vizet. Kiszáradt a torkom.

A rendező tyúkok rohantak, majdnem elveszítették a tollaikat, és vitték a pohár vizet a művész úrnak.

Végre a Mari néni kakasa rászánta magát és kitátotta a csőrét. De, jaj, elég halovány kukorékolás jött ki belőle.

–  Bocsánat – mondta Mari néni kakasa – tehetnék még egy próbát?

–  Igen – válaszolta a fülesbagoly – minden versenyző három próbát tehet.

A kakas még kétszer kukorékolt. Kicsit jobban sikerültek, mint az első. Igaz egyik sem volt világot megrengető kukorékolás.

Jöttek sorban a versenyzők. Egymás után bemutatták tudományukat. Végül a kicsi kakas állt fel a színpadra. A főrendező kotlósanyó fel sem akarta engedni.

–  Te még gyerek vagy. Nem neked való a kukorékolás ilyen színvonalas versenyen. Nem hallottad, Mari néni kakasa, mekkorát kukorékolt.

A kicsi kakast nem olyan fából faragták, hogy egy könnyen le lehetett beszélni. Addig – addig erősködött, amíg végül megengedték neki, hogy kukorékoljon egyet.  

A jelenlevők nagy meglepetésére, olyan nagyon kukorékolt, hogy még a levél is leesett a közeli fákról. Ennek ellenére nem ő lett az első. Igaz a fülesbagoly őt szerette volna, de a baromfiudvar felsőbb utasítására Mari néni kakasának kellett odaítélni az első díjat.

Ez nagyon bántotta a kiskakast. Kicsit dünnyögött magában. A társai vigasztalták, hogy majd egyszer megnyerheti a versenyt.

–  Tudod, hogy van ez, kicsi kakas. Mari néni kakasának kellett odaítélni az első díjat, mert ő a legerősebb közülünk. Sajnos ez így van. Ez ellen nem lehet semmit sem tenni.

Igazából nem tudták megnyugtatni. Csak abban reménykedhettek, hogy vérző sebére majd az idő múlása hoz gyógyulást.

Lassan este lett. A baromfik nyugovóra tértek. A győztes kakas a tyúkól legmagasabb létráján ült, mint egy császár. A kicsi kakasnak alig jutott hely a tyúkólban.

Talán már éjfél is elmúlt, amikor Róka Rudi sompolygott a falu felé a kölykeivel.

–  Látjátok, fiacskáim, ez a jó idő tyúkot és kakast csenni. Beosonunk Mari néni udvarába, és ellopjuk a legszebb baromfikat. Csak mindenben kövessétek apátokat, és tanuljatok – mondta Róka Rudi.

Nagy volt a riadalom a tyúkólban, amikor meglátták a nem várt vendégeket. Mindenki a bajnoktól várta a segítséget.

–  Kérlek, segíts! Itt vannak a rókák. Tegyél valamit!

De bezzeg őkelme behúzta fülét, farkát. Még moccanni sem mert. Ha lehetett volna még feljebb ment volna a tyúklétrán. Reszketett, mint a nyárfalevél.

Már Róka Rudi nyúlt, hogy telerakja zsákját tyúkokkal. Szegények riadtan várták a segítséget a bajnoktól. De ő lapított, mintha ott sem lett volna.

Váratlanul olyan dolog történ, amire senki sem számított. Főleg Róka Rudit és kicsinyeit lepte meg, hogy a kicsi kakas olyan hangosan kezdet el kukorékolni, hogy a fél falu összecsődült. Futottak a szomszédok Mari néni tyúkólja felé, és hangosan kiabálták:

–  Róka! Róka! Viszi a tyúkokat.

Az emberek botokat ragadtak, hogy jól elverjék a ravaszdit, aki fiaival alig bírt elmenekülni a baromfiudvarból.

–  A kicsi kakas megmentette a tyúkokat – mondogatták az emberek. – Ha nincs, akkor a róka elvitt volna minden baromfit. De hangos kukorékolása felébresztette az alvókat.

Mari néni hálásan pislogott a tyúkólban lévő kicsi kakasra, és megígérte neki, hogy reggel finom eledelt kap.

A tyúkok boldogan bújtak köréje. Tudták, ameddig velük van, nekik nem kell félniük.

A kukorékolás bajnoka megszégyenülten ült a tyúklétrán. Másnap reggel, alig mert előjönni. Nem is sokáig volt maradása. Mari néni egyik nap gondolt egyet, és elvitte a piacra eladni.

A tyúkok bocsánatot kértek a kicsi kakastól, amiért leszavazták, hogy ő legyen a kukorékolás győztese.