Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy nagyon öreg király a lányával, Hajnalkával a kacsalábon forgó aranyvárban.

A királykisasszony olyan gyönyörű volt, hogy párját nem lehetett találni hetedhét országban. Azért a Hajnalka nevet kapta, mert amikor megszületett, a hajnal első aranyló napsugara éppen bekukucskált a szoba ablakán.

Mindenki nagyon örült a kislány születésének, de sajnos édesanyja nem sokáig nézegethette, babusgathatta kicsinyét. Egy csúnya betegség elragadta az élők sorából.

Édesapja az öreg király nevelte fel Hajnalkát nagy szeretettel. Mindent megadott neki, amit csak kívánt. Semmiben sem szenvedett hiányt. Mindenhová magával vitte. Vadászatra, országjárásra, de még egyszer még a háborúba is. Egy pillanatra sem akarta magára hagyni a kislányát.

Hajnalka sok mindent látott édesapja mellett. Úgy forgatta a kardot, hogy még egy fiúnak is dicsőségére vált volna. Bajvívásban megszégyenített sok vitézt.

Egy idő után a környék legényei nem is mertek kiállni ellene. Inkább mindig azt üzenték, ha a királykisasszony párviadalra kérte őket, hogy most nem érnek rá, fontos elintézendő dolguk van.

Végül Hajnalkának nem volt társa, akivel összemérhette volna az erejét.

Ez nagyon elszomorította. Attól tartott, ha nem lesz kivel gyakorolni, akkor elfelejti a kardforgatást.

Szomorúan sétálgatott a kertben, amikor váratlanul előtte termett egy emberke. Olyan kicsi volt, mint egy babszem. Így szólt a királykisasszonyhoz:

–  Ha kívánod, akkor velem megvívhatsz.

–  Veled? – ámult el a királykisasszony. – Hiszen nap, mint nap erős vitézeket győzök le, te meg egy parányi emberke vagy. Csak rád fúvók, és már le is győztelek.

–  Tegyünk egy próbát! – ajánlotta a kicsi ember. – Fogadjunk valamiben, hogy nem győzöl le!

–  És mi legyen a fogadás tárgya?

–  Hozzám jössz feleségül, ha nem sikerül legyőznöd engemet. Ellenben, ha te kerekedsz felül, rabszolgád leszek, amíg a világ a világ.

Megegyeztek, és nekiálltak felkészülni a bajvívásra. A királykisasszony biztos volt benne, hogy az embereke csúnya vereséget szenved. Az egész bajvívás nem tart tovább néhány pillanatnál.

Úgy gondolta egyet, kettőt suhint a kardjával, s az ellenfele máris a porba hull.

Teljes erővel egymásnak estek. Az emberke kezében a kard helyett egy hatalmas furkósbot volt, de azt olyan jól pörgette, hogy Hajnalka még csak a közelébe sem tudott kerülni.

Órákig küzdöttek egymással, amikor az emberke egy óvatlan pillanatban úgy eltalálta a királykisasszony kardját, hogy az kirepült a kezéből, és egyenesen a vár legmagasabb tornyába szállt fel. Talán még ma is ott díszeleg, ha valaki le nem vette.

–  Megadod magad, királykisasszony? – kérdezte az emberke.

Eleinte a királykisasszony nem akarta elismerni a vereségét, de amikor a furkósbot újból felemelkedett, kénytelen volt belátni, ezt a csatát elveszítette.

Emberére talált, aki legyőzte. Ilyen még nem fordult elő vele az életében. Ezen még csak valahogy túltette volna magát, de feleségül is kell mennie az emberkéhez. Pedig ő mindig délceg, jóképű királyfiról ábrándozott.

Most a világ szégyenére, ezzel a babszem emberkével kell frigyre lépnie. Mit szólnak majd a barátnői, ha megtudják, ki lesz a férje. Mindenki kineveti, kicsúfolja. Nem lesz maradása a földön. Inkább meghal, minthogy feleségül menjen az emberkéhez.

Hiába kérte, hogy az emberke tekintsen el a fogadástól. Vegyék úgy, hogy ez az egész csak egy jó játék lett volna. A legyőzője nem kegyelmezett neki.

Pedig ígért ezüstöt, aranyat, drágaköveket cserébe. Egész életében a várban lakhat, mint kedves vendég.

Az emberke hajthatatlan maradt, s így Hajnalka kénytelen volt teljesíteni a fogadást.

Édesapja sem tudott tenni ellene semmit. Egy király nem rúghatja fel a fogadást, mert még az alattvalók megharagudnának érte.

Nem volt, mit tenni, ki kellett tűzni a menyegző napját. A várban mindenki lázasan készülődött a kézfogóra. Sütöttek – főztek, a szabó tizenkét inasával szabta – varrta a menyasszonyi ruhát.

Ezalatt a királykisasszony szünet nélkül a könnyeit hullatta, hogy egy babszem nagyságú férje lesz.

Egyik este, amikor már mindenki lefekvéshez készülődött a várban, egy vénséges öregasszony lopózott fel Hajnalka szobájába. Vele volt egy koromfekete macska, aki egy pillanatra sem vált meg gazdájától.  

–  Édes lelkem, ne búslakodjál a leendő férjed miatt! Ha megfogadod tanácsomat, boldog feleség válik belőled – mondta az öregasszony.

A királykisasszony szemei reménykedve felcsillantak, és kíváncsian várta, milyen tanáccsal látja el a későesti látogatója.

–  Amikor elérkezik az esküvőd napja, kérd meg leendő férjedet, mielőtt a pap elé járultok, nézzetek be a konyhába, ahol a szakács sürgölődik, készíti a finom ünnepi lakomát. Amint beléptek a konyhába, kapd ki a szakács kezéből a fakanalat, és azzal háromszor paskold meg a vőlegényed hátát. Vigyázz, nehogy túl nagyot csapjál rá, mert akkor agyoncsapod! Utána kiáltsd el jól hangosan háromszor: „Tyúkhúsleves főj! Vőlegényem, nagyra nőj!”

A királykisasszony furcsállta, amit a mamóka mondott, és valójában nem is igen hitt benne.

Ki tudja miért, mégis megfogadta az öregasszony tanácsát. Megköszönte a segítségét, és készülődni kezdett az esküvőre.

Az ország minden részéből érkeztek vendégek. A rengeteg aranyhintó be sem fért a vár udvarába, még a szomszédos város határában is álltak hosszú sorokban.

Végre összeállt a násznép, és már éppen indulni akartak a templomba, amikor Hajnalka a babszem vőlegénye fülébe súgta:

–  Édes mátkám, drágaságom, még mielőtt a pap elé járulnánk, és kimondanánk a boldogító igent, nézzünk be a konyhába, nehogy a szakács elsózza a finom tyúkhúslevest!

A babszem vőlegény nem ellenezte a menyasszonya kérését, sőt örült, hogy milyen gondos kis asszonykája lesz.

–  Mindjárt jövünk – mondták az öreg királynak, és beszaladtak a konyhába.

Ott a királykisasszony azonnal kikapta a fakanalat a szakács kezéből, amivel háromszor elpáholta a leendő férjét, majd jó hangosan háromszor mondta: „Tyúkhúsleves főj, vőlegényem nagyra nőj!”

Amire ez harmadszorra elhangzott a babszem vőlegény hirtelen nőni kezdett, de olyan gyorsan, hogy még a fakanalat sem volt ideje letenni a királykisasszonynak. Nem tellett bele egy pillanat egy jóképű, magas dalia állt mellette.

–  Köszönöm, drágaságom – kapta az ölébe a dalia Hajnalkát. – Megszabadítottál a varázslattól, nem leszek tovább babszem emberke, amit egy csúf, vén boszorka kívánt nekem még fiúcska koromban, amiért meghúztam macskájának a farkát. De ez a vén szipirtyó elfelejtette, ha egy szép leányzó háromszor megpaskolja a hátamat fakanállal, és kíván valamit, akkor elszáll az átok, és megnövök.   

Nagy volt az öröm a várban. Mindenki örült, hogy a királykisasszony megtalálta a méltó párját. Hiszen mindig ilyen legényről álmodozott.

Most már mehettek a templomba, hogy a pap összeadja őket egy életre.

Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy három éjjel, három nap tartott a vigadalom. Mindenki annyit ehetett, ihatott, amennyit csak akart. A kutyák is rántott hússal szaladgáltak az udvaron.

Amikor az utolsó vendég is hazament, Hajnalka keresni kezdte az öregasszonyt. Bejárta a vár minden helyiségét. Kérdezgette mindenkitől, hogy hol lehet? De senki sem látta, sőt nem is emlékeztek, hogy ilyen öregasszony lett volna a várban. Eltűnt a macskájával együtt, és soha többé nem került elő.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!