Jancsi, ma reggel rosszkedvűen ébredt, ami nála nem volt megszokott, hiszen mindig nagy lelkesedéssel várta egy-egy új nap kezdetét, reménykedve mindig egy- egy csodában.

És valóban, számára minden nap egy új csoda volt.

    Csöndesen, mint egy visszajáró lélek, ki az éj leple alatt nesztelen suhan, úgy lépett ki a házból, még azt sem vette észre, hogy édesanyja már kora reggel sürög-forog a konyhában… Persze ez nála minden napos volt. 

    De Jancsinak, valahogy ez a reggel mégis más volt…

Mikor az udvarra ért, nagy, szokatlan nyüzsgés fogadta: gazda, sógor, koma, szomszéd, a malac ól előtt állva, nagy hanggal, egymás szavába vágva döntögették a nagyvilág sorsát, miközben a pálinkás poharak csupán néhány másodpercre ízlelhették a jó illatú szilvapálinka fenséges ízét.

A kisfiú némán figyelte őket, mikor édesanyja szólította:

— Jancsikám.

— Mit segíthetek édesanyám? – kérdezte csöndben, de a tőle megszokott illemtudással.

— Menj át ”kovács” Nagyék, és kérd el Mariska nénédtől a kis teknőt.

— Jó. – felelte Jancsi, de még a kapuig sem ért mikor édesanyja utána szólt:

— De nehogy letanyázz Sándor bátyáddal, sőt, ha a műhelyben van, be se menj köszönni, mert akkor ítéletnapig sem jössz haza.

    Jancsi szótlanul folytatta útját. Nem kellett messze mennie, hiszen az öreg kovácsmester három házra lakott tőlük. Mikor odaért az öreg már a kovácsüllőt hangolta, mint ahogy azt tette minden reggel, szokásához híven. Sokszor kérdezték is tőle, hogy: „Sándor bátyám, mért üti minden reggel a szűz-üllőt, ha izzó portékát nem tesz rá?” – „Mért ütöm, mért ütöm? – vágta rá az öreg mindig – Hallgatom a hangját, hogy nem repedt-e meg az éjszaka… azért!” – „De hát mitől repedt volna meg az éjszaka, ha nem bántotta senki?” – „Mitől, mitől? Talán rosszat álmodott… attól.” – volt a válasz mindig.

    Jancsinak, édesanyja intő szavai ellenére, első útja mégis az érces üllő-csengéstől hangos műhelybe vezetett. Megállt az ajtóban, de nem szólt semmit. Mikor az öreg mester észrevette az ott némán ácsorgó fiút, rászólt hangosan:

— Tán jó reggelt kedves bátyám, vagy mi a fene? Még mielőtt átesnék rajtad!

— Jó reggelt.

— No, hát téged meg mi lelt?

— Álmodtam…

— No?

— Sárkánnyal…

— Sárkánnyal?

— El akart vinni.

— És nem mentél?

— Minek mentem volna? Jól vagyok én itt édesanyámékkal.

— No, jól van… ha nem mentél, hát nem mentél.

— Sándor bátyám szokott sárkányokkal álmodni?

— Sárkányokkal? Minek, hiszen nincs abból már egy sem ezen a vidéken. Én már csak tudom, hiszen én csaptam agyon az utolsót.

— Agyon csapta? – kérdezte a kisfiú, majd a kisteknőre gondolt… de a kíváncsiság mégis erősebb volt nála, s bár tudta, hogy édesanyjától szidást kap érte, nem mozdult.

És az öreg kovácsmester, mit sem habozva, már kezdte is a nála mindig végtelenbe nyúló mesét:

— Agyon én, a rusnya csúf dögit. Hát, képzeld el, ahogy ballagok a ”hármas híd” fele… mert ugye azt tudni kell, hogy annak meg ott volt a fészke a ”kárászosban”, mélyen a föld alatt. De én azzal mit sem törődtem, mert az bizony kilenc esztendőnként csak egyszer ébredt fel, akkor elkapott egy jó kövérke gyereket, olyasformát, mint te vagy, azzal jól lakott, aztán újabb kilenc esztendeig színét sem láttuk. Akkor meg még ugye csak két esztendő telt el az előző eset óta.

Na, de ahogy mondtam, megyek, már épp lépnék a hídra, mikor éktelen morgást hallok a hátam mögött. Hátra fordulok, hát ott áll mögöttem és nagy mérgesen tátogatja a pofáját. Belenézek, hát volt akkora foga, mint ennek a kovácsülőnek a szarva. Na, mondom neki, most jóval kezdtél. Erre a szóra felugrottam a híd korlátjára, onnan meg egyenesen az ő hátára. Hej, mindjárt el is kezdett fickándozni alattam, de én nem engedtem. Na, ezek után, hogy nem bírt velem, kitárta a szárnyait, mert az is volt neki, és irány az égbolt. Repült, repült egyre feljebb, már olyan magasan voltunk, hogy a földgolyót apró borsószemnek véltem látni. Na, gondoltam, ennek már a fele se tréfa, akkor elővettem a zsebemből egy kalapácsot, éppen ez volt – mutatott az üllőnek támasztott kétkezes kalapácsra –, na, ezzel aztán úgy fejbe kólintottam, hogy az mindjárt kimúlt. 

Elkezdtünk zuhanni visszafele, de olyan sebességgel ám, hogy a csizmám sarka izzott a levegőben, mint ahogyan a patkó szokott a kohó parazsában. Na, nekem se kellett több, előkaptam a bicskámat, a sárkány egyik szárnyát levágtam, azzal aztán, mintha madár volnék úgy vitorláztam le a földig. A sárkány meg lezuhant, de olyan lyukat ütött a földbe, hogy nem láttam az alját. Na, gondoltam, beledobok egy nagy követ, aztán majd meghallom, hogy hol az alja. Hát ott álltam egy jó darabig, már közben elszívtam egy pipára való dohányt is, de az még mindig nem érte el az alját. Ott egye meg a fene, gondoltam, és elindultam utamra. Majd, hát nagyjából, egy hónap múlva megint arra járok, hát, gondoltam, már csak odanézek. Ahogy ott bámészkodok, egyszer csak nagy puffanást hallok a gödörből. Hát Uram csodája – szörnyülködött az öreg, két kezét az égre emelve –, akkor ért le az aljára a kő, amit hetekkel azelőtt beledobtam!

    Közben hangos malacvisításra lettek figyelmesek, ami a kerteken keresztül könnyen érte el a kovácsműhely nem épp csöndes falait.

— Na – kapta fel hirtelen fejét az öreg –, hol van disznóvágás?

— Nálunk. – válaszolta Jancsi, majd eszébe jutott a kisteknő, amiért küldték. – Megyek is, mert édesanyám már várja a teknőt.

— Na, hát várj már még egy percet, hadd fejezzem be. – marasztalta az öreg.

— De hát édesanyám… – szólt volna Jancsi, de az öreg szavába vágott:

— Majd megmondod, hogy nénéd tartott fel. De hiszen úgy is tudja… na, szóval, ahogy mondtam az úgy volt, majd mentem a dolgomra. Mikor végeztem, jövök hazafele, bizony már jó éjszaka volt, éjfél körül járt az idő, én meg éppen ott a nagy gödörnél. Hát hallom, hogy az ”ördögsziget” felől valami túlvilági hang kezd terjengeni a vidéken. Olyan csúnya visítás, huhogás volt, hogy még a hideg is kirázott tőle, pedig nem igen szoktam hátrább lépni senki fiától. Na, mondom, ébredeznek a boszorkányok meg a lidércek, jó is lesz tán sietni. Késő volt, mert mire ezt kigondoltam, már ott is voltak nem messze. Mert azok bizony megérezték, ha valami halandó arra kószált. Na, de én is gondoltam ám egy nagyot: nádkévéből gyorsan csináltam egy emberforma bábut, ráadtam a kabátomat, én meg elbújtam. Mikor aztán odaértek, rájuk kiáltottam, hogy: ehhun vagyok, ni! Majd a bábut beledobtam a gödörbe. Ezek aztán utána eredtek mind ahányan voltak. Na, mondtam magamnak: Sándor, ezek már jó helyen vannak, gyorsan földet rájuk! Úgy is volt, betemettem egy perc alatt, aztán még jól meg is tapostam, nehogy ki egye őket a fene.

— És azóta egyet sem látott Sándor bátyám?

— Nem én. Na, de ne is jöjjenek erre a vidékre. Te meg eredj, mert anyád már vár, aztán még azt találja mondani, hogy én tartottalak fel.

    El is indult Jancsi a kisteknővel. Édesanyja már a kapuban várta, épp indult volna utána:

— Gyere már, gyere te csavargó, már azt hittem sosem érsz haza azzal a teknővel. Ugye megint Sándor bátyád tartott fel valami ostoba mesével?

— Nem. – válaszolta halkan.

— Hát akkor mégis ki?

— Néném-asszony. – mondta Jancsi szégyellősen lesütött szemekkel.

— Na hiszen! – csattant fel az anyja hangos nevetéssel, amihez csatlakoztak a disznóvágásra egybegyűltek is. – Hiszen amit Mariska nénéddel te beszélni szoktál, afelől már százszor is megjárhattad volna!

    Viccelődtek is egész nap, mondván: „annyit beszélsz, mint a ”kovács” Nagy Sándor bátyám felesége, közben meg a teknő nem halad előre!”

    De Jancsit ez nemigen érdekelte, az ő fejében még mindig a sárkány járt, hogyha az eljönne érte, mint az álmában, hát bizony ő is fejbe vágná egy kalapáccsal. 

Csak azt nem értette, hogy az öreg Sándor honnan vett annyi földet, amivel egy perc alatt betemette azt a lyukat, amelyiknek az a kő egy hónap alatt ért le az aljára…

 

Rácz Endre ©

2016 01. 17. Szerep