A lagzi csodálatos volt. A fényképek sokasága is bizonyította, amelyeket most, pár héttel az esemény után a „férjecskéjével”, ahogyan Lacit az esküvő után szólította Marika, nézegettek. Már a családi házuk külsején dolgoztak. Marika úgy vett részt ebben a tevékenységben, hogy a munkásoknak, akik minden szombaton nagy erőbedobással dolgoztak, finom magyaros ebédet készített, és időről időre kivitte a pálinkás butykost, és körbe kínált minden munkást. Ez már csak így illett, hiszen a munkások többnyire ingyen dolgoztak. Laci focista barátai, és már Marika fiatal kollégái is eljöttek segíteni, hogy a fiatalok minél hamarább az új házzal büszkélkedjenek.

A következő tavaszon már a ház külseje is rendben volt. Most szombatonként csak a fiatal pár dolgozgatott, hogy a ház előtti virágos kert szép legyen, és a hátsó zöldséges kert friss zöldséggel lássa el a háztartást.

- Én nem azt akarom, hogy szép legyen a virágos kertem, hanem hogy legszebb legyen a faluban.- hangoztatta Marika, és a sziklakert terveit rakta le, amiben természetesen Laci is hathatósan segített.

- Jó napot adjon Isten, fiatalság!- köszönt rájuk az útról az öreg Róza néni, aki a rosszmájúságáról, és pletykálkodásáról volt híres. A faluban, ha tehették, inkább kerülték a társaságát, de azért a köszönésére illő volt válaszolni.

- Jó napot magának is Rózsi néni!- köszöntek a fiatalok, és végezték volna tovább a munkájukat, de az öreg néninek még volt valami a „bögyében”.

- Szép itt nektek minden, de mikor jön már a trónörökös?-

Ezt azért mondta, mert a faluban ő volt a legvehemensebb szóvivője annak, hogy a fiatalok a sok munkától talán nem is szeretkeznek, ha lassan egy évvel a lagzi után sem jön a baba.

- Magának szólunk majd legelébb!- mondta epésen Marika, mire az öregasszony dunnyogva elcsoszogott.

A fiataloknak is nagy szívfájdalmuk volt, hogy Marika sehogyan sem lett állapotos. Ők igazán mindent megtettek, de valahogy a gólya mégsem akart jönni. Persze, egy év még semmit sem jelent, biztatták egymást, és közben minden butaságokat elolvastak a teherbeesés lehetőségeiről. Laci már annyira ment, hogy lassan tornagyakorlatokká változtatta az intim pillanatokat. Szerencsére Marikának volt annyi esze, hogy minden butaságba nem ment bele.

- Eljön a baba, ne félj, hiszen szeretjük egymást. De azt nem lehet siettetni- bíztatta férjét. Igaz, hogy néha már ő is depressziós, csüggedt lett. Főleg ilyenkor, mikor egy kívülálló tapintatlan megjegyzésekkel szurkálta őket.

A házuk előtti virágos kert is olyan lett, mintha Tündérország bejárata lenne. Aki arra ment, megállt egy pillanatra megcsodálni a szebbnél szebb virágokat, rózsabokrokat.

De a világ is változni kezdett. Az új rendszer nem csak azt hozta el, hogy mindenki szabadon utazgathatott, persze, ha volt rá pénze, meg hogy olyan árubőség lett az üzletekben hogy addig soha. Ez a rendszer hozott mást is, olyan dolgokat, amelyek nem voltak ennyire jók. Már nem csak elvétve lehetett hallani arról, hogy valaki munkanélküli lett. Kassán is voltak kisebb vállalatok, amelyek csődöt mondtak, és bezárták kapuikat. Megjelentek az újgazdagok, akiknek honnan, honnan nem, annyi pénzük lett, hogy akár az országot is megvehették, de ha rátették a kezüket egy üzemre, inkább kiszedték és pénzzé tették az értékét, mert arra nem volt elég tudásuk, hogy az új, a konkurenciaharccal, korrupcióval, maffiafenyegetésekkel teli környezetben irányítsanak egy vállalatot.

Laci sokszor gondolkodott, honnan is kerültek ezek az újgazdag. mindenható emberek. Hiszen ismert is egy párat, aki azelőtt egyszerű munkás, sofőr, vagy jobb esetben mérnök volt, most meg milliárdos, mindenható nagyvállalkozó. Rájött, hogy ezek az emberek mindég nagyon jól tudtak helyezkedni. Régen vehemensen támogatták a kommunista rendszert, most meg szintén az legerősebb párt támogatói és talpnyalói. Úgy kerülnek vagyonokhoz, hogy egyszerűen beadják az igénylésüket, és a felső irányító szervek megszavazzák azt. A szabadrablás és maffiavilág köszöntött be az országba., és ez lassan még a nagyvállalatokra is kiterjedt. Hiába nevezték a Kelet szlovákiai vasműveket a Szlovákia ipara zászlóvivőjének, ha egy a vályúnál, egészen miniszteri poszton lebzselő  „erős” ember szemet vetett rá. Úgy hírlett, hogy egy szlovák korona volt az a szimbolikus, és nevetséges összeg, amit ezért az üzemkolosszusért fizetett.  Persze, nem lett volna baj, ha értett is volna az irányításához. De ő csak még gazdagabb akart lenni. Így a „zászlóvivő”, lassan „sereghajtó” teher lett. Nagyon sok alkalmazott reszketett attól, mikor kapja meg az értesítést, hogy feleslegessé vált, és holnaptól nincs munkája.  Laci ugyan fiatal, tehetséges gépészmérnök volt, de olyan idők jártak, hogy nem a tehetség, hanem a pénz és ismeretség döntött.

Marikának a munkahelye biztos volt, hiszen egyelőre tanítókra azért szükség volt, de a fiatal házasok életébe belopózott a bizonytalanság, és vele a feszültség és veszekedések. Marika hiába nyugtatta Lacit, hogy ha minden kötél szakad, akkor sincs semmi veszve, hiszen az ő keresetéből megélnek, és idővel kitalálnak valamit, de Laci idegességében sokszor elég nyers tudott lenni. A múltkor is tapintatlanul megvádolta Marikát, hogy talán ő a hibás azért, hogy nem esik teherbe. Ez már Marikának is sok volt.

- Most már elég, betelt a pohár. Holnap elmegyek kivizsgáltatni magamat, de te is megteszed ugyan azt. Én is tudni akarom az igazságot!

Folyt.köv.