Az éjszaka nem sötétség, hanem egy sűrű, bársonyos szorítás, amelyben a csend lüktetni kezd. Nem szavakra vágyom, hanem arra a fojtott morajlásra, ami torkod mélyén születik, mikor a bőröm bőrödhöz ér, mint amikor a száraz föld találkozik az első viharfelhő súlyával.
   Láthatatlan tűz emészti a távolságot közöttünk. Ahogy közelebb lépsz, a levegő megvastagszik, s megtelik elektromossággal. Tekinteted nem csak néz, érint. Úgy siklik végig rajtam, mint forró viasz a sima márványon, nyomot hagyva ott is, ahol még nem ért hozzám kezed. Ez a vágy nem szelíd fuvallat, egy lassú, kikerülhetetlen gejzír, ami a mélyben készül kitörni, feszítve minden egyes gátam.
   Mikor végre összeérünk, a világ megszűnik létezni.
   Kezed felfedezőútjai nem ismernek térképet, mégis minden rezdülésemre pontos választ adnak. Úgy fonódunk össze, mint két egymásba rohanó folyó, ahol már nem tudni, hol ér véget az egyik sodrása, és hol kezdődik a másiké.
   Érintésed perzselő homokvihar, ami lecsiszolja a gátlásokat.
   Lélegzetünk, forró pára a tükrön, s elhomályosítja a külvilágot.
   Nem egyszerűen akarlak, szomjazom lényedet, mint sivatag az esőt. Minden mozdulat egy újabb fejezet ebben a néma vallomásban, ahol a test a legőszintébben felel. Vágyunk nem pusztító tűz, hanem egy kohó, melyben az énjeink összeolvadnak, hogy valami egészen új, izzó és megismételhetetlen szülessen a pillanat hevében.
   Mélyebbre evezünk az érzékek tengerén, ahol a szavak már csak visszhangok, s minket az önkívület hullámai sodornak tovább.
   A levegő a szobában már nem oxigén, hanem tiszta vágyakozás. Minden érintésed egy parázs, amit a bőröm selymére ejtesz, és ahol a kezed elidőzik, ott lángra kap a csend. Nem csupán testem, hanem az akaratom is megadja magát ennek a lassú, módszeres ostromnak.
   Ahogy ujjaid végigszántanak hátam ívén, olyan, mintha egy hangszer húrjait feszítenéd pattanásig. Mozdulataidban nincs sietség, csak egyfajta fenséges kegyetlenség, ahogy pontosan tudod, hogy a várakozás édes kínja hogyan változtatja a vért folyékony arannyá.
   Forró leheleted nyakam hajlatában végigfut gerincem mentén, mint a villám a nyári éjszakában.
   Már csak emlék a gát, amit átszakított a vágy mindent elsöprő áradata.
   Mozdulataink ritmusa végleg eggyé forr, megszűnik a tér s az idő. Nem két test vagyunk már, hanem egyetlen lüktető tér, ahol a gravitáció ereje is megszűnik. Úgy kapaszkodom beléd, mint aki egy szakadék szélén áll, de nem a zuhanástól félek, hanem attól, hogy véget ér ez a mámoros lebegés.
   A vágy ezen a ponton már nem kérés, hanem parancs. Egy közös zuhanás ez a fénybe, ahol a lélegzetünk üteme diktálja a világ forgását, és ahol minden egyes sejtünk azt üvölti: még.
   A vihar nem múlik el nyomtalanul, csak átlényegül. Ahogy a mindent elsöprő hullámok elcsendesednek, nem az üresség marad utánuk, hanem egy sűrű, mézízű nyugalom, amelyben testünk még mindig egymásba kapaszkodik.
   A bőrünk most olyan, mint a kihűlő hamu, amely alatt még vörösen izzik a parázs. A szoba félhomályában a körvonalak elmosódnak, és csak a két szívritmus marad, amelyek lassan, fokozatosan találnak vissza a saját, megszokott ütemükhöz. Ez a szent kimerültség állapota, ahol a gravitáció újra nehézzé válik, de már nem teher, hanem biztonságos ölelés.
   Már nincs szükség a feszültségére.
   A csend itt nem némaság, hanem a legmélyebb intimitás nyelve.
   Tekinteted lágyabb, mint korábban, benne van a közös titok és a megérkezés békéje.
   Érintésed már csak egy könnyű ujjnyom vállamon, mint egy aláírás az elkészült mű végén.
   Lélegzetünk, mély sóhajok, amelyek kimossák a feszültség utolsó morzsáit is tüdőnkből.
   Már úgy fekszünk itt, mint két hajótörött, kiket egy vad óceán vetett partra egy ismeretlen, de gyönyörű szigeten. A vágy forró tüze helyét átvette a testi hála, az ösztönös tudat, hogy a másik lénye a menedékünk lett. Bőrünk illata összekeveredett, egyetlen közös aromává vált, ami még órákig emlékeztetni fog arra, hogy hol jártunk.
   A sötétség most már nem szorít, hanem betakar. Ebben a selymes félálomban a világ újra távolivá és jelentéktelenné zsugorodik, míg a valóság egyetlen pontba sűrűsödik,
ami az itt és most, a te meg én.

TM