Olvastam egy gyönyörűt, egy szívemnek, lelkemnek nagyon is szükséges biztatót.
Sokat fog nekem segíteni.
Mert eldöntöttem: Nem a múltban élni, folyton vissza-visszatérni hozzá. Tiszta lap önmagammal, az érzéseimmel szemben. Nehéz, de meg lehet csinálni, és én meg is fogom.
Visszatérni hozzám! Az igazi, hirtelen és mohó önmagamhoz, aki ha érez, akkor az szívből jön! Semmi langy, semmi kételkedés vagy bizonytalanság. Az nem én vagyok! Igazából nem.
Mikor hetedikben, 13 évesen megláttam, és ahogy végigcsináltam a két évet...az az igazi Én!
Minden hirtelen és meggondolatlan butaságommal, merészségemmel és huncutságommal együtt. Szerettem azt az énem, s szeretném most is szeretni.
Tehát ez a feladatom. Csak én. A Jóisten segítségét, s a tiedet is kérem Papa. Te tudod, mert hasonlítunk ebben. Megérted, mi az a tűz, a hatalmas lánggal égő, mely megvakítja azt, ki belenéz. Aki bele mer nézni!
Kár, hogy nem tudunk beszélni most. Hiányzol nekem, ugye elhiszed? Hiányzol most, hiányzol évek óta és szeretnélek látni, belenézni szemeidbe, nem csak a fényképeken keresztül. Bár még azokon át is látom a tüzet, átjutsz vele hozzám! Te ebben igazán jó voltál, hát segíts most nekem, kérlek.
A rózsát még mindig őrzöm, leszárítva is gyönyörű, illatos. Nem bánom, hogy életem első szál vörös rózsáját nem a szerelmemtől kaptam, mert szerelem így is volt benne elegendő!
Láttad a könnyeimet, mikor megkaptam? A szívem összeszorult és sírtam, mintha valami rossz dolog történt volna. Hátul a kocsiban, halkan, mások meg ne hallják. Nem érthették, hogy mit érzek.
Tehát Papa, mit mondasz? Megcsináljam? Fogod majd a kezem?
Soha nem feledem, mikor még voltál, minden találkozásnál lehajoltál és kérted az elmaradhatatlan két puszit tőlem. Tartottad már beesett arcocskádat, s ujjaddal mutattad a puszi helyét. Tőled kislányként sem sajnáltam soha, pedig másra, ha csak mosolygott rám, képes voltam nyelvet ölteni, mert a rajongást nem bírtam elviselni.
Most nekem van szükségem arra, hogy érezzem szereteted. Ha nem is két puszival, csak egy suttogással, egy szélfúvással, melyből meghallom:" Linus! Linuskám..."
Bár nagyon rég volt, hogy igazán tudtam, velem vagy, mert kaptam valamit, amit csak Te küldhettél onnan fentről. De hiszem és hinni fogom mindörökké. Hiszem a mát, a holnapot, a szeretet mindent átívelő erejét és a szerelmet, mely talán egyszer az enyém lesz.
Mert ez a valóság, ez vagyok én. Csak én.