Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Locsogó fazék

Adalberto
Adalberto képe

   Volt egyszer fazék. Nagyon szeretett locsogni. Be nem állt a szája. Reggeltől estig beszélt és beszélt. Mindegy, hogy kivel beszélt. Egyszer még az öreg seprűvel is szóba elegyedett.
–Mi van te vén szemétkergető? Látom, ma is csak a napot lopod. Miért vagy ilyen búval bélelt?
–Hozzám szóltál? – kérdezte csodálkozva a seprű, és mérgesen a fal felé fordult. - Hagyjál nyugodtan. Öreg vagyok már minden ostobaságokról csacsogni egy fazékkal. Inkább te is tennéd a dolgodat, minthogy velem szórakozol. Nincs más tennivalód a szünet nélküli karattyoláson?
A seprű kioktatása nem hozta ki a béketűrésből a fazekat, sőt ellenkezőleg ez csak jobban feltüzelte.
–Még hogy én karattyolok? Tévedsz, barátom. Múltkor is fontos dolgokról értekeztem a sótartóval. Ja, te ezt úgysem értenéd. Nem jártál te iskolába, hogy megértsd, amit a nagyok beszélnek. Seperni mindenki tud. Nem kell hozzá nagy tudomány. Egyet jobbra, egyet balra és már kész is a munka. Mit gondolsz nélkülem, mi lenne ebben a házban? A családnak bennem készül el az ennivaló.
   El tudod képzelni, hogy ez, milyen felelős teljes munka? Ugye nem? Te csak seperni tudsz, de már azt sem nagyon. Elkoptál, öregem. Eljárt feletted az idő. Meddig is van egy seprűnek a virágkora, ifjúsága? Nézzük csak meg! Ha jól emlékszem, valamikor a tavasz tájékán vett a gazdaasszony a vásárban. Milyen nagy hetykén vonultál be a házba, mintha te lettél volna a seprűk királya.
  Pedig már akkor is lógott az egyik cirokod. Bizonyára a megcsinálód rosszul kötött be. Olyan ez, mintha engem lyukasan árultak volna a boltban. De velem ilyen nem fordulhatott volna elő, mert akkor senki sem vett volna meg. Mire jó egy eleve már a vásárlásnál lyukas fazék?
   Semmire. Ugye? Kifolyna belőlem a leves meg a víz. Mi fazekak mind egytől egyig első osztályúak vagyunk. Mi vagyunk a ház előkelői, akiket a ház apraja – nagyja tisztel és megbecsül.
   Na, ott hagytam abba, hogy valamikor tavasszal kerültél ide selejtesen. Mi van most? Ha nem tévedek a nyár vége. Alig telt el pár hónap, és már te, barátom tropa vagy. Vagy tévednék? Kétlem. Nem szoktam tévedni.
   Egy fazék mindig igazat beszél. Szépen néznénk ki, ha sületlenségek hagynák el az ajkamat. Nem de? Hogy nézel ki. Valósággal rossz rád nézni. Jaj, ne mondd, hogy keményen dolgoztál! Azt hiszed nekem fenékig tejfej az életem? Még csak én dolgoztam istenigazából. Minden nap ott kuporogni a forró tűzhelyen sokszor órák hosszan. Te már rég kipurcantál volna. Ti seprűk nem bírjátok a tüzet. A cirok szálaitok egy – kettőre lángra kapnának, és elhamvadnátok, mintha nem is letettek volna.
   Amikor én javában dolgozom, akkor te szunyókálsz a sarokban. Tudom, most azt mondod, minden piszkot neked kell eltakarítani. De ez olyan nehéz munka? A gazdaasszony nyakon ragad és egy másodperc alatt végzett is a munkával. Aztán megint mehetsz pihibe.
   Csak ne tudnád annyira sajnáltatni magad! Engem, mikor hallottál panaszkodni? Mi fazekak nap, mint nap robotolunk, szenvedünk.
 Mi van, akarsz valamit mondani? Ne strapáld magad! Úgyis csak panaszkodni tudsz. Nem akarom nyávogásodat hallani. Unok minden nyavalygást. Vegyél példát rólam, és jobban teszed, ha befogod a szád. Lassan ez a nap is elmúlik. Micsoda délelőtt volt! Igazából nem is értem, miért kellett korán kelnem. Hiszen még csak vendégek sem érkeztek. Olyan szépet álmodtam, amikor egyszer csak nyikorogva kinyílt a konyhaajtó és jött a háziasszony. nem tudom, miért nem szól a férjének, hogy olajozza meg az ajtót. Képzeld el, mindjárt engem vett elő a szekrényből. Annyira álmos voltam, hogy majdnem leragadt a szemem, de ez egyáltalán nem érdekelte gazdaasszonyomat. Se szó, se beszéd azonnal telepakolt mindenféle alapanyaggal, és irány a tűzhely. Az meg kegyetlenül forró volt. Ha az emberek értenék nyelvemet, akkor bizonyára meghallották volna káromkodásomat.
   Ugye most nem kívánod, hogy megismételjem. Jó, ha tudod nem szeretek káromkodni, de ilyen esetek mindig kihoznak a sodromból. No de, lépjünk túl rajta! Öt perc múlva már fortyogott bennem az ebéd. Te is érezheted az illatát. Vagy mégsem? Igen, igen most már emlékszem az öregasszony kivitt az udvarra. Hallottam ám, mit mondtál, amikor bejöttél. Panaszkodtál, hogy mennyire fáradt vagy. Ó, Istenem, egy kis munka mennyire ki tud borítani! Azt mondod, nagy az udvar és megállás nélkül sepertek veled. Majd, ha ráérek, akkor sajnállak. Milyen érzés a napfényen, szép időben sétafikálni az udvaron.
   Ide figyelj, te seprű, ne sajnáltasd magad ennyire, mert még elsírom magamat! Lennél csak a helyemben. Egy percig sem bírnád ki. Könyörögnél, hogy vegyenek le a tűzhelyről. Ismerlek bennetek. Mindig nagy a szátok, aztán ha bizonyítani kell, ínatokba száll a bátorságtok. Jól van, csak kuksolj ott a sarokban, és élvezd a jó illatot, ami belőlem jön ki minden nap. Mi van? Most meg mi nem tetszik? Felhúztad az orrod? Seprű vagy és mindig az is maradsz.
   Belőled sohasem lesz fazék. Fazéknak születni kell, és akárkiből nem lehet. Ne ingtasd azt a kócos fejed! Ne tégy úgy, mintha több lennél nálam! Nem is értem, miért álltam szóba veled. Mégis csak egy ócska seprű vagy. Én mindig előkelőségekkel szoktam társalogni. Tudod kikkel? Gondolom, soha életedben nem találnád ki. Múltkor is a Herendi aranyszélű étkészlettel beszélgettem. De nem ám közönséges dolgokról, mint veled. Megvitattuk a világ ügyes-bajos dolgait. Velük aztán lehet cseverészni. Mind egytől egyik intelligens, nagytudású urak. Nem vacak, akármilyen  udvaron tanultak illemet. Bárcsak most is velük lehetnék!
 Istenem, milyen jó volt velük! A nagy levesestáltól mindig tanulok valami újat. Képzeld el, minap is elmesélte, hogy bátyja, aki Amerikában él látta USA elnökét egy vacsora alkalmából. Ott volt ám csak nagy felhajtás. Annyi volt a magasrangú vendég, mint égen a csillag és réten a fűszál.
 De jó lett volna ott lenni! Sajnos nekem csak ez a ház jutott. Biz’ Isten, ha fiatalabb lennék, elszöknék innen. De most már hová menjek? Elszaladt velem is az idő. Lassan megöregszem. Igaz még jól bírom a munkát. Sok fiatallal ki mernék állni, versenyezni. Ennek ellenére halkan megsúgom neked reggelente, amikor a gazdaasszony megfogja a füleimet, beléjük nyíllal a fájdalom. Aztán, ahogyan telnek – múlnak, a percek megfeledkezem erről.
 Tudod, mi fazekak belevaló legények vagyunk. Nem most jöttünk le a falvédőről. Van bennünk szufla, és nem is akármilyen. Egy fazék a ház legfontosabb tárgya. Mi lenne nélkülünk? Kihalna az emberiség. Igen mi vagyunk a legősibb tárgya az emberiségnek. Már a kőkorszakban is létezünk. Igaz akkor még agyagból készítettek bennünket. De mégis csak fazekak voltunk. Állítólag a közeli múzeumban van is egy ősöm. Minden vágyam egyszer találkozni vele és kifaggatni, hogyan is volt annak idején. Gondolom, érdekes dolgokat tudna mesélni nekem. Nem is értem, a mostani fazekakat, lábasokat, miért nem viszik el egy ilyen helyre, hogy kicsit megismerkedjünk a múltunkkal. A múltját mindenkinek ismernie kellene.
Nem de? Neked is, te kócos, vén seprű. Vajon téged érdekel, kik voltak az őseid? Ne tekergesd a fejed! Úgy sem hiszem el. Mindenkit érdekel a múltja. Honnan jött és hová tart.
 Téged ez nem érdekel? Persze, hogy nem. Hiszen te csak egy kócos, vén seprű vagy. Ugye? Jaj, minek is vitatkozom veled! Mindig megfeledkezem erről. Pedig már előbb is megfogadtam magamban, hogy úgy teszek, mintha itt sem lennél. Nem érdemled meg, hogy szóba álljak veled.
 Istenem, ha megint társaloghatnék az aranyszélű porcelán étkészlettel. Az lenne ám fenséges.
 Idejutottam, hogy egy seprűnek koptatom a számat. Micsoda világ. Fertő. Hol van a régi úri társaság? Már az is szörnyű, hogy egy fedél alatt kell élnem veled. Nem is értem, hogy egy kócos, vén seprű, hogyan lehet bent a házban. Cirokjaid bacikat hordoznak, és még szétszórod azokat. Megfertőzöd az egész ház népét. Hallottam, hogy egyszer ilyen fertőzés miatt kipusztult mindenki, aki csak a közelben tartózkodott. Gondolom, ezt senki sem szeretné.
 Milyen iszonyatos lehet egy kihalt ház. A tűzhelyben nem ég a tűz, és az ott lakók nem főznek bennünk, fazekakban ebédet. Ez olyan lehet, mint egy temető. Az is. Idővel még a legjobb minőségű edény is rozsdás lesz. Senkinek nem lesz kedve bennünk ebédet készíteni. Egyszóval ahányan csak vagyunk, egy nap azt vesszük észre, hogy a szemétdombon vagyunk. Újakat vesznek helyettünk. És ami a legrosszabb ez ellen nincs apelláta. Meg sem hallgatnának minket. Kit érdekelne síralmunk.....
Hirtelen a konyhában, az ablak mellett száradó gyúródeszka felcsattant, és szigorú hangon mondta:
–Muszáj nekünk minden nap ezt a sok, sületlen locsogást hallgatni? Befoghatnád már a lepcses, nagy szádat! Elég legyen, mert mindjárt lelöklek az asztalról és minden zománc pattogva lehull rólad. Tegnap is egész délután karattyolt. Unom már. Tűnj el innen, ha nem tetszik. 
A fazék elhallgatott. Durcásan hátat fordított a társaságnak, mint akit vérig sértettek. Látszott rajta, hogy magában dunnyog valamit, de ezt már hangosan nem merte kimondani. Féltette a szép, piros zománcát. Még csak elképzelni is rettenetes volt, ha valóban ez megtörténne vele.
                                                                                                                                            

Rovatok: 
Mese