Talán ez nem is mese, amit most elmondok néktek gyerekek. Én is úgy hallottam.

Réges-rég vadregényes Erdélyország kicsinyke falujában volt egy magyar zászló. Tudjátok, amelynek színe piros, fehér, zöld.

Ez a zászló díszelgett egy magyar ember takaros házán. Vidáman lengette a szél és hirdette, hogy ebben a távoli falucskában dolgoz, magyar emberek élnek és dolgoznak. Aki csak látta, az mind büszkén nézett fel rá, s tudta, ameddig ez a zászló a házon lobog, addig az itt élő emberek békességben, boldogságban élnek ezen a vidéken.

Jó sora volt a magyar zászlónak. Mindig a legnagyobb tisztességben tartották. Ünnepek és más fontos események előtt a ház gazdája mindenegyes alkalomkor kimosta, kivasalta és csak ezek után rakta vissza a helyére, ahonnan beláthatta az egész falut.

Valószínűleg így lett volna a világvégezetéig, de egy nap idegen, morcos kinézetű katonák érkeztek a faluba. Nagy hanggal, mindent felforgatva járták végig a magyarok házait.

Feldúlták az emberek otthonait, erőszakkal elhajtották az állatokat, és ami megtetszett nekik azt magukkal vitték. Nem könyörültek meg senkinek, sőt aki ellenállt azt még le is lőtték vagy jól megverték, legyen az nő vagy öreg.

Hiába könyörögtek, hogy csak egy tyúkocskát vagy malacocskát hagyjanak meg nekik a katonák, azok nem értvén a magyar nyelvet erőnek erejével elhajtották a jószágot.

Kifosztották a falut. Az embereknek nem maradt semmijük. Néhol még a lakóházat is felgyújtották szórakozásból.

Már majdnem elvonultak, amikor az egyik katona felnézett a zászlós házra és elkiáltotta magát:

─ Nem akarom látni azt a magyar zászlót a házon. Azonnal cseréljétek le mienkére!

Egyszerre hárman is ugrottak teljesíteni a parancsot. Berontottak a házba, fel a padlásra, és nem tellett bele egy perc a magyar zászló eltűnt a padlás kicsi szellőzőnyílásából, majd ugyanilyen gyorsasággal az idegen katonák zászlaját lengette a szél.

─ Ettől a naptól fogva, új zászló fog lobogni ezen a házon! – mondta az előbbi ember. – Aki újból kirakja ezt a piros, fehér, zöld rongyot, az halál fia.

A falusiak megrettenve nézték az új zászlót. Senki nem értette, miért nem jó a régi zászló. Hiszen senkit nem bántott, ellenben egységbe kovácsolta az embereket. Az új zászló idegennek hatott, és féltek tőle, mint a katonáktól. De semmit nem lehetett tenni ellene. Senki nem akart ujjat húzni az új hatalommal. Jobban teszik, ha szomorúan is, de engedelmeskednek, akkor talán valahogy átélhetik a nehéz éveket.

Ezt remélték a falusiak. Úgy gondolták, amikor majd az idegen katonák elmennek, minden a régi lesz. Zászlójuk is visszakerül a helyére, és hirdeti, hogy itt magyarok élnek.

Sajnos nem így történt. A magyar zászlót soha többé nem rakhatták ki. Helyette az új zászlónak kellett lobognia télen – nyáron.

Szegény magyar zászlót egy idős parasztember felvette a sárból és titkon kabátja alá rejtve hazavitte a házába. Ott is el kellett rejtenie, mert az idegen katonák megtiltották használatát. Törvényben kimondták, kinél ilyen zászlót látnak és találnak, azt börtönbe vetik.

Keresték is sokáig a levétele után. Mindenkit kikérdeztek, de az emberek hallgattak. Pedig nem beszéltek össze. Még a legkisebb gyermekecske is tudta, nem szabad elárulni, hol a magyar zászló.

A falu apraja nagyja érezte a magyar zászló az egyetlen reménységük. Amíg csak ők tudják, hollétét addig bízhatnak és van remény. De ha az idegen katonák kezébe kerül, vége lesz mindennek.

Az öreg otthon jól elrejtette. Még ha az egész házat is felforgatnák, akkor sem találnák meg. Olyan biztos helyre dugta, ahol nem is sejtené az ember.

Testére csavarta és éjjel – nappal ott őrizte. Még a legforróbb nyári nap sem vált meg tőle. Igaz a Nap hevétől gyakran kövér vízcseppek gördültek végig a borostás orcáján. Ilyenkor azzal védekezett, hogy már öreg és gyönge ember, s nem bírja a meleget.

Az idegen katonák nagyon mérgesek voltak, hogy eltűnt a magyar zászló. Nap, mint nap végigkutatták a házakat, de nem találták. Az öregembernél is gyakran szimatoltak. A parancsnok felküldte embereit a padlásra, hogy nézzenek át mindent, hátha ott lett elrejtve a piros, fehér, zöld zászló.

Mindenesetben a katonák piszkosan porosan tértek vissza, és csalódottan jelentették, nem találták meg a keresett tárgyat.

Közben a parancsnok eszegetett, iszogatott, amit éppen talált az öreg kamrájában.

Amikor már minden házat, viskót átkutattak az idegen katonák cselhez folyamodtak.

Gyerekeknek pénzt ígértek, ha elárulják, hol a magyar zászló.

A falu szélén élt egy nagyon szegény és beteges asszony. Volt neki egy fia. Édesanyját csak egy nagyon drága gyógyszer tudta volna meggyógyítani. Szegények voltak. Pénzük is nem volt elegendő, amivel kiválthatták volna a patikaszert. Hiába kértek a szomszédoktól, azok is éppen olyan szegények voltak, mint ők.

Egyik nap reggeljére a gyerek anyja nagyon beteg lett. Még a papot is elhívták hozzá. Csak a drága gyógyszer menthette volna meg. Ha időben megkapja, akkor talál a Halál némi haladékot ad neki. Ezt a szegényasszony fia is jól tudta.

Lesz, ami lesz – gondolta. Elment az idegen katonák parancsnokához.

─ Kapitány úr, tudom, hol a piros, fehér, zöld zászló – mondta. – Ha ad annyi pénzt, amin gyógyszert vehetek beteg édesanyámnak, felfedem a rejtekhelyét.

Az idegen katonák parancsnoka kapott az alkalmon. Mindent megígért, csak már tudja meg, hová rejtették a magyar zászlót.

─ Előbb vegye meg a gyógyszert, s utána elárulom a helyét! – alkudozott a fiú.

A parancsnok belement az alkudozásba, és a leggyorsabb lován elküldött egy katonát a városban levő patikába.

Amikor a szegény asszony kezében volt a gyógyszer, a fiú így szólt az idegen katonákhoz:

─ Most pedig vitéz urak, jöjjenek velem! Elvezetem kendeket a magyar zászlóhoz.

Az idegen katonák parancsnokukkal az élen elindultak a fiú után. Végigmentek a falu egyetlen utcáján, majd megálltak az öregember háza előtt.

─ Vitéz urak, – nyitotta újból szóra a száját a fiú – megkérem az öreget, hadd menjünk át a kertjén, hogy lerövidítsük utunkat a zászlóhoz.

Az öreg beleegyezett a kérésbe, és utat engedett a katonáknak. A kert végéből egy sötét dűlő vezetett a sziklás hegyek felé. Erről a katonák némi keveset tudtak. Nem is sejtették, hogy a fiú, hová vezeti őket.

Sokáig gyalogoltak. A kapitány egyre türelmetlenebb lett.

─ Te gyerek, ha becsapsz engem, felakasztalak, karóba húzatlak. Mikor érünk már oda?

─ Nem sokára, kapitány úr. Nem sokára – mondta mosolyogva a fiú.

A menetelés alatt észre sem vették, hogy egyre sötétebb lett. Már alig láttak az orruk hegyéig.

A szegényasszony fia ment elől, s őt, mit sem sejtve követték a katonák. Még csak véletlenül sem gondoltak arra, hogy a gyerek halálba vezeti valamennyit. Hiszen ő haladt az élen és nem lesz tán bolond, hogy szakadékba vezeti a csapatot.

Pedig a fiú ezt tette. Jól ismerte a környéket. Sokat járt errefelé birkákat legeltetve. Mindig nagyon vigyázott pajtásaival, hogy az állatok még csak véletlenül se keveredjenek a szakadék szélére. Ha egy bárány mégis idetévedt, halálra zúzta magát az iszonyatos mélységbe.

A fiú csak ment elszántan, s mondogatta a mögötte lévő idegen katonáknak:

─ Hamarosan megérkezünk. Már csak pár lépés és ott leszünk.

A szakadékhoz érve elhallgatott, és mindenre elszánva magát egy nagyot lépett előre. Még csak egy jajkiáltás sem jött ki a száján, úgy vetette magát le a szakadékba.

Az idegen katonák követték. A fáradtságtól és a sötéttől nem tudtak figyelni. Egymásután potyogtak le az éles, kemény sziklákra.

Egytől egyig mind ott lelte halálát, és talán még ma is a kövek között porladnak csontjaik a fiúéval együtt.

Sokáig várták vissza a faluba. Az öregember sejtette, mire készül a fiú, amikor a kis csapat átmasírozott a kertjén. Igaz nem gondolta, hogy szegény maga is odaveszik. Azt remélte, hogy talán valahogy túljár az eszükön és megmenekül.

Amikor híre ment, mi történt a szakadéknál, az öregember letekerte a magyar zászlót a derekáról. Kis fekete szalagot kötött rá és a padlása szellőző nyílásán, hirdetve, él még a magyar, hiszen a piros, fehér, zöld színű zászlót lengeti a friss tavaszi szél.

Ezenkívül még azt is üzente a világnak, ha kell valamennyien készek meghalni hazájukért, népükért.

Hogy így volt-e, vagy nem, ki tudja? Én is úgy hallottam egy kismadártól, aki Erdélyországban járt és ezt a történetet ő dalolta el nekem egy szép nyári alkonyatkor, amikor kint ültem a kispadon az almafánk alatt.