Mit is írhatnék róla? Hiszen ő, csak! a mama volt.

  Eszmélésem óta örökké dolgozott. Állandóan főzött, mosott, vasalt, takarított. Kertet gondozott, állatokat nevelt - tyúkokat, a tojásért, majd a húsáért, - malacokat etetett, hízlalásra. Negyven kacsát, huszonkét libát tömött évente.  Fejte a teheneket. A kifejt tej legalább felét eladta, a pénzből nekünk pótolt a vásárban vett ruhaanyagra. Mert persze varrt is. És a pihenő időtöltése az volt, hogy átjöttek a szomszéd nénik, együtt foltoztak, stoppoltak, hímeztek, sőt, Margit nénivel még szőttek is. És közben folyt a pletykálgatás is.

    A mama ilyenkor jókedvű volt. Úgy tudott kacagni, hogy a könnyei is kicsordultak. Pedig mennyit dolgozott. A nagymosás nálunk egy egész nap tartott, és néha még másnapra is maradt mosnivaló. Kézzel, teknőben. Visszagondolni sem kellemes rá. Amikor mosógépet lehetett kapni, az elsők között vettünk, mert az nagyon jó dolog volt. Könnyítette az asszonyok munkáját. Magam is szoktam mondani ezekre a már modern gépekre, hogy amely férfi kitalálta a mosógépet, az nagyon szerethette a feleségét, vagy édesanyját, hogy egy ilyen szerkezettel könnyítette meg a munkáját.

   Minden héten hat szakajtó kosár kenyeret dagasztott, amit a pékhez kellett elvinni, hogy az kemencéjében kisüsse.

   Már harmincöt éves volt, amikor én nyolcadik gyermekeként megszülettem. Azt mesélte rólam, megszenvedett velem. Nem volt elég teje a táplálásomra, ezért a nővérem az unokatestvérem mamájához hordott szoptatásra. Állandóan síró, később követelődző, dacos, akaratos gyermek lettem. Külön nevelési módszert kellett alkalmaznia hozzám.

   Máig emlékszem, hogyan tanított meg az ablak pucolásra. Míg ő főzött, nekem ukászba adta az ablak pucolást. Nem fűlt a fogam hozzá, de apelláta nem lehetett. Vettem a lavórt, egy rongyot, újságpapírt és kényszeredetten megpucoltam az ablakot - körülbelül tíz perc alatt - és indultam játszani.

- Hová mész? - kérdezte. - Nem azt mondtam, hogy pucold meg az ablakot?
- Már kész vagyok.
- Micsoda? Ennyi idő alatt? Na hadd lássam!

   És a mama sírva fakadt... azt mondta, ez tiszta légyszar, jól van, ne csinálj semmit, majd én megcsinálom! És, nekilátott. Ott álltam mögötte, leszakadt a bőr a képemről, könnyei a szívemig értek. Már a második szárnyat én pucoltam, igen nagy gonddal. A mama elégedett volt!

   Amikor a hálószoba bútort megvettük, a hozzá tartozó toalett tükröt csak nekem engedte megtisztítani. Mert, hogy én tudom a legszebben megcsinálni,- ezt mindig hozzátette - és én milyen büszke voltam erre a kivételezésére.

   Ha mosom az ablakokat, kis együttérző mosoly mindig van a szájam szögletében, a mama kivételezett velem, amikor a munkára tanított.

   Már nagylányként, pestről jártam haza, amikor csak lehetett. Minden ilyen alkalommal felosontam a padlásra, ahol a rendkívül finom befőtteket tartottuk, egyet felbontottam és megettem. Pár ilyen eset után, - éppen otthon vagyok - azt mondja idesanya a legkisebb öcsémnek, menj fel a padlásra gyerekem, hozzál le egy üveg befőttet a nagyobb üvegekből. Mert ugye neked nem jut leányom abból a befőttből, hiszen nem vagy itthon. Ezért nem haragszom, de azért igen, hogy az üres üveget otthagyod piszkosan, alig bírom kimosni belőle a beleragadt szirupot.

   Ezt a kis dádát én szivesen elviseltem. Jancsi öcsémmel boldogan faltuk a befőttet. Ma is szeretem, és ha eszem, a történet mindig eszembe jut.

   Fentebb említettem, hogy mennyi libát, kacsát tömött, téli időszakban, minden vasárnap reggelire hízott libamáj volt. A mama az én részemet, - mert nem voltam otthon, - befőttesüvegben zsírral leöntve eltette, és amikor hazajöttem, magammal vittem élelmem pótlására. Az irodában megkínáltam belőle a szobán belüli kollégákat, és ami megmaradt, a hűtőbe tettem. Másnapra csak egy kevéske zsír volt az üvegben. Valaki a májat kiette belőle.

   Még egy igen jellemző esetet elmesélek a mamáról. Megérezte, ha bajban vagyok...

Tél idő, - egyetlen csizmám volt,- mert mindig úgy gondolkoztam, ha csak egy is van, az legyen egyedi, csinos, divatos. A csizmát maszeknál csináltattam, sok pénzért. Trottör sarokkal, szőrme díszítéssel, igazi bőr árú. És ez a fránya sarok, beakadt a villamoslépcső rácsozatába, és letörött. Nem volt pénzem a megjavíttatására, várni kellett fizetésig. Másnap papucscipőben mentem dolgozni, havas, latyakos úton. Hazafelé sírtam, úgy fázott a lábam már, hogy fogom kibírni még egy hétig, amíg fizetést kapok?        Otthon levél várt. Édesanyám írta. És, a levélből kiesett száz forint, csak úgy küldte a mama, vegyek rajta magamnak valamit. Sírva rohantam a cipészhez, aki még akkor rögtön meg is csinálta a csizma sarkát, fizettem hatvan forintot, és másnap újból meleg lábbelit vehettem fel. Nem lehetett lebeszélni a képzetemről: a mama megérezte, hogy bajban vagyok.

   Amikor újból itt totyogok az ősi birtokunkon, ahol gyermekeskedtem, és ahová visszatértem már idősen, gondolok rá, egyedül vagyok, beszélgetek vele, és csak mondom, szinte kiáltva:
    Hiányzol ! Nem hallod?
         Mama ...