Élt egyszer egy manókirály, és volt neki egy fia. A király úgy tervezte, ha majd megöregszik, akkor a fia követi a trónon.
       Amikor a királyfi felcseperedett, hívatta az édesapja, és mondta neki:
– Fiam, egy napon, te fogsz ülni itt a trónon helyettem. Arra kérlek, mindig legyél jó és igazságos uralkodó, hogy a manók szeressenek és tiszteljenek, mint engemet! Ígérd meg, hogy jó királyuk leszel a manóknak!
– Ígérem édesapám, nem fogok szégyent hozni a nevedre – válaszolta komolyan a manó királyfi.
– Örülök, ha te is így gondolod, de tudd meg, hogy a manók királya lehess, ki kell állnod három próbát. Utasítom a szakácsot, süssön számodra hamuban sült pogácsát, a vincellér hozzon fel a pincéből egy pint tüzes bort! Amikor ezzel mind megleszünk, akaszd a nyakadba a tarisznyádat, és indulj el felfedezni a világot! A vándorlásod közben kell kiállnod a három próbát. Még talán a tudósok tudósa sem tudja, mi fog várni rád, mi lesz az a három próba. Ne is kérdezd, úgysem tudnék felelni rá. Annyi bizonyos, nem lesz könnyű. Ha csak az egyik próbát is elvéted, soha nem lehetsz a manók királya.
Mialatt a királyfi hallgatta az édesapját, a szakács megsütötte a pogácsát, a vincellér felhozta a pincéből a pint tüzes bort, a manók királya elbúcsúzott a fiától. Az meg nyakába akasztotta a tarisznyát, és elindult világot látni.
A királyfi három éjjel, három nap megállás nélkül koptatta a lábát. A harmadik éj vége felé nagyon elfáradt, és leheveredett a bársonyos fűbe, egy nagy fa alá. Azon nyomban elaludt. 
Ki tudja meddig aludt volna, ha ne ébred fel vidám leánykacajra. A közeli réten lányok kergetőztek, s virágot szedtek néhányan.
A királyfi meglapult a fűben. Kicsi volt ezért senki sem vette észre. Legalább is sokáig így tűnt, amikor a lányok közül az egyik arrafelé tévedt, ahol a királyfi hasalt elrejtve magát egy hatalmas lapulevéllel.
– Nini, lányok! – kiáltott fel meglepődve. A fűben van egy kicsi emberke.
Az összes lány odaszaladt, és csodálkozva nézték a pöttöm manót, természetesen fogalmuk sem volt, hogy ki ő?
Először azt hitték, hogy valami bábú, de amikor az megmozdult ijedten ugrottak hátra.
– Hiszen ez mozog! Él a kicsi bábú – mondta az egyik lány nagy kerek szemekkel.
Az a lány, amelyik először a királyfira talált, felemelte, és a kötényébe tette.
– Hazaviszem, szép dobozba teszem. A doboz lesz a háza. Úgy fog élni benne, mint egy királyfi.
A többi lány is szívesen hazavitte volna, de a bíró lányával senki sem mert ellenkezni. Inkább ráhagyták, csak annyit kértek tőle, hogy néha ők is játszhassanak vele!
– Nem bánom – egyezett bele a bíró lánya. – Minden csütörtökön eljöhettek hozzánk játszani, de most haza kell vinnem. Úgy látom nagyon elfáradt a szegényke, és lehetséges, hogy már éhes is. Anyámmal készítetek számára valami ennivalót. Mialatt anyám főz neki, én berendezem a lakhelyét egy szép dobozban.
A királyfi, ha akarta volna varázslattal kiszabadulhatott volna, de nagyon kíváncsi volt, hogy mi fog történni? Aztán még az is lehet, hogy ez az első próba, amit teljesítenie kell.
Amíg a bíró lányának a kötényében utazott a közeli falu felé, egy keveset falatozott a hamuban sült pogácsából, és egy jó nagyot ivott a magával hozott pintes üvegből. Így már egészen jól érezte magát, és vidáman várta, hogy megérkezzenek a bíró házához.
A megérkezés után mindenki látni akarta a pöttöm emberkét. A falusiak még csak nem is sejtették, hogy a manókirály fiával van dolguk.
Ahogy ígérte a bíró lánya egy szép, faragott fadobozban lett az otthona. Uri dolga volt, a bíró lánya kényeztette, minden jóval ellátta.
Annyira jól érezte magát, hogy majdnem megfeledkezett, hogy tulajdonképpen, miért is vette a nyakába a nagyvilágot. Valójában nem akart elmenni a bíró házából, pedig megtehette volna.
De volt még valami, ami visszatartotta, megtetszett neki a bíró lánya. Valósággal a manók mennyországában érezte magát, amikor bejött hozzá a lány, és kényeztette, becézgette. Még sohasem látott ilyen szép leányzót. A manólányok között is sok szépség akad, de ilyen gyönyörű messzi földön nincsen. 
Csak egy probléma volt. Méretben nem illetek egymáshoz. A lány túl nagy volt hozzá képest. Valójában a királyfi nem volt nagyobb, mint egy cicakölyök. Különben is a manók nem kelnek egybe emberi lényekkel. Ha véletlenül ezt egy manó mégis megszegné, az soha többé nem mehetne vissza a manók országába.
Ez nagyon elszomorította a királyfit. Egész nap búskomoran ült a fadobozban berendezett lakhelyén. Semmihez sem volt kedve.
Szomorúságát a bíró lánya is észrevette, és ijedten fordult a királyfihoz:
– Miért vagy szomorú, emberke?
De választ nem kapott, mert minden manónak meg volt tiltva, hogy az emberekkel beszéljenek. Némának kellett tetetni magát.
A lány tovább beszélt kiöntve a szíve bánatát:
– Tudod, kicsi emberke, én is szomorú vagyok. Szüleim férjhez akarnak adni, olyan emberhez, akit én nem szeretek. Legszívesebben elszöknék, elmennék világgá. Képzeld el vőlegényemet még nem is láttam. Azt mondják dúsgazdag öregember. Jaj, Istenem, nem tudom, mit tegyek?
A királyfi majdnem elszólta magát, de az utolsó pillanatban lakatott tett a szájára.
A bíró lánya megetette, megitatta a kedvencét, és még egy kicsit sírdogált a fadoboz mellett.
Miután kiment a szobából, a királyfi újból egyedül maradt. Most már tényleg tanácstalan volt. Nagyon sajnálta a bíró lányát, s érezte, hogy valamit feltétlen tennie kéne.
Fel – le, járkált a fadobozban, és törte a fejét. Szeretett volna valami okosat kisütni, hogy megmentse az öreg kérőtől a szépséges bíró lányát, akibe halálosan beleszeretett. De semmi nem jutott az eszébe. Jó lenne, ha a három próbát is tudná teljesíteni, meg a bíró lányán is segíthetne, s a végén bevallhatná neki, hogy mennyire szereti. Éjjel – nappal csak rá gondol.
Furcsa érzések kerítették a hatalmába, amelyek egyre jobban kínozták. Csak akkor érzett némi megnyugvást, ha a lány bejött a szobába és vele volt.
– Jaj, kicsi emberke! – kezdte egyik nap a lány leülve a fadoboz mellé. Holnapután érkezik a vőlegényem, és szüleimmel megegyeznek az esküvő napjában. Nem tudom, mit tegyek, hogy soha ne történjen meg ez a frigy? Bárcsak tudnál beszélni, és tanácsot adhatnál! Mondd, miért vagy ilyen apró emberke, hiszen arcocskád oly kedves, gyönyörű szemeid vannak, s ha nem lennél ilyen pöttöm, akár daliának is beillenél.
Ez zene volt a királyfi füleinek. Csak meg kellene szólalnia, és bevallani, hogy ő is szerelmes a lányba. Ha ezt megtenné, soha többé nem mehet vissza a manók országába. Oda lenne a királyság, apró kisemberként élhetné le a megmaradt életét.
Legjobb lenne tovább állni, eltűnni a bíró házából, s folytatni a megkezdett világ körüli utat.
Mindig csak halogatta, majd holnap vagy holnapután, akkor eltűnik, mint a kámfor, és elfelejti a szépséges bíró lányát. De ez olyan nehéz elhatározás volt, és nem érzett erőt hozzá, hogy megtegye.
Éjjel, amikor nem jött álom a szemére, elhatározta, hogy megvárja a vőlegényt, és megnézi, milyen férje lesz a bíró lányának. Utána, ha már mindent látott eltűnik örökre.
Nagy volt a készülődés a bíró házában. Sütöttek, főztek, csinosították a házat, hogy minden rendjén legyen, amikor a kérő megérkezik.
Közben a bíró lánya egész nap itatta az egereket. Az asztalra leborulva annyira sírt, hogy majd elázott a szoba a könnyeitől. Édesapja hiába vigasztalta, nem tudta megnyugtatni.
– Meglásd, lányom, jó sorod lesz a férjed mellett! Gazdag ember, annyi pénze van, mint a pelyva. Soha semmiben nem leszel szűkében. Igaz a leendő férjed kicsit öregecske, de ez legyen a legkisebb baj!
A bíró lányát semmivel sem lehetett megvigasztalni, felvidítani. Csak sírt reggeltől estig és estétől reggelig.
Eljött a nagy nap. Mindenki izgatottan várta a leánykérés boldog pillanatát. A falusiak leskelődtek a kerítésen át, hogy, mikor érkezik a vőlegény?
Egyszer csak feltűnt a falu határában egy hatfogatú hintó, amelyben pöffeszkedve ült egy csúf, kampós orrú öregember. Az arca ragyás volt és a szemei olyan beesettek voltak, mintha már halni készülne.
Mindenki riadtan nézte, ahogy kikászálódott a hintóból. A bíró mindjárt elébe sietett, de a lánya, amint meglátta a kérőjét bemenekült a szobába, ahol a királyfi búslakodott a fadobozban.
A bíró lánya sírva hajolt a fadobozra, és könnyei, mint záporeső hullottak annak a lakójára.
Egy idő után a könnycseppek mindent eláztattak, de legjobban a királyfit. Csupa latyak lett a sok könnytől. Valóságos vizes káddá vált a fadoboz. Még szerencse, hogy tudott úszni, mert bizony könnyen belefulladhatott volna a nagy vízbe.
– Hé, leányka! – kiáltotta el magát megfeledkezve, hogy egy manónak nem szabad megszólalni emberek előtt. – Ne hullasd már rám a könnyeidet, mert megfulladok ebben a nagy könnyáradatban!
Először a bíró lányának fel sem tűnt, hogy a fadobozban lakó emberke szólította meg. Nagyobb volt a bánata, mint most ezzel foglalkozzon.
– Hogyne sírnék, amikor ma a vénember apámtól megkéri a kezemet, és egy öreg, ragyás képű lesz a férjem. Legalább olyan jóvágású lenne, mint te, akkor még az sem érdekelne, ha kisebb nálam. Egész nap a kötényemben hordanám, tenyeremből etetném, de ha erre a vénségre ránézek sírni, támad kedvem.
A királyfi repdesett a boldogságtól. Ha tehette volna a bíró lányának a nyakába ugrott volna, és össze-vissza csókolgatná, de kicsi volt, és csak álmodozva nézett felfelé.
Sok időnek kellett eltelnie, mire a bíró lánya észbe kapott, hogy az emberke a fadobozban tud beszélni, és az előbb megszólította.
– Te tudsz beszélni? – kérdezte csodálkozva. – Eddig, miért nem hallottam a hangodat?
– Tudd meg, kedves leányka – kezdte, s a szavaiba némi szomorúság vegyült – én a manók királyának a fia vagyok. Nagy hibát követtem el, hogy megszólaltam, és szóba álltam egy földi ember lányával. Nem lett volna szabad. Ezért most életem végéig bűnhődnöm kell. Soha többé nem mehetek vissza a manók országába. Édesapámat nem válthatom föl a trónon, amikor annak eljön az ideje. Ameddig világ a világ bolyonganom kell országról országra. Soha nem nyerhetek nyugalmat.
– Kicsi emberke, ez most miattam történt? – sírta el magát megint a bíró lánya, és a szívéhez emelte a királyfit.
Mire a bíró lányának a szíve hármat dobbant valami olyan dolog történt, amire senki sem gondolt.
Váratlanul a királyfi nőni kezdett és egy szempillanat alatt szép, magas dalia vált belőle, aki szerelemmel ölelgette a bíró lányát.
A két szerelmes először észre sem vette a változást. Csókjaik elkábították egymást. Csak álltak megkövülten, mint akik soha nem akarnak elválni egymástól.
A királyfi tért magához előbb. Ölelve a lányt végignézett magán.
– Nini, hiszen megnőttem! – kiáltott fel boldogságtól csillogó szemekkel. – Csoda történt. Nem vagyok már manó. Igaz a varázserőmet is elveszítettem. Egyszerű, földi halandó lettem.
– Édes mátkám, veled tartok, ha az életed úgy parancsolja, járjuk be együtt a földgolyó összes országát kéz a kézben. Ígérem, soha nem hagylak el.
Alig, hogy ezt kimondta, megjelent a vénember a lány édesapjával.
– Jer, lányom, itt van a számodra kijelölt vőlegény! Szeretné az ujjadra húzni a drágakövekkel kirakott jegygyűrűt.
A bíró lány megpróbált tiltakozni, de akkor újabb csoda történt, megszólalt egy égi hang, ami nem volt más, mint a manókirály.
– Fiam, megbuktál a manók próbáján, s így nem lehetsz az utódom. Az lesz a büntetésed, hogy emberként kell leélned az életed. Utoljára még az egyszer segítek neked. Látom, mennyire szereted a bíró lányát. Küldök számotokra egy szellőt, kapaszkodjatok fel a hátára! A szellő egy olyan helyre visz benneteket, ahol boldogan élhettek, míg meg nem haltok.
Nem kellett sokáig várniuk, a nyitott ablakon egyszer csak belibbent egy szellő és a két szerelmes fiatal villámgyorsan felugrott rá, amely elrepítette őket az Óperenciás – tengeren túlra. Itt találtak egy kicsi házat, ahol boldogan élhették életüket. A ragyás képű vénember, még ha akarta volna, akkor sem tudott volna ide eljutni.
    A királyfi nem bánta, hogy nem lett belőle manókirály. Igaz emberként sokat kellett dolgoznia, hogy eltartsa a családját. Feleségével mindig megértették egymást, és így az élet nem is volt olyan nehéz.
Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!