Mezei István gyermekkori zarándoklata

  Én is jártam Andocson, méghozzá hét évesen és gyalogosan.  Az öreglaki processzióval mentünk vagy harmincöten négy máriás zászlóval, egy templomi feszülettel, no meg egy ördögűző füstölővel. Mali Józsi bácsi navigálásával, vezetésével, aki sekrestyés és harangozó volt egy személyben, és már többször megjárta az oda vezető utat, valóban torony iránt. Csak férfiak, ifjak és pár gyerek vett részt a menetben, pár osztálytársam is velünk tartott, a plébános úr már öreg volt, betegeskedett, és neki odahaza miséznie kellett. Édesapám idegenkedett a tervemtől, ő a háború előtt még buzsákon segédjegyző volt, a háború után már Öreglakon tanácstitkár. Bennragadt a közigazgatásba és annak következményeiben. Korábban azért üldözték, mert néha nem ment misére, később azért mert néha mégis elment az Édesanyámmal a templomba. Igaz csak a sekrestyében húzták meg magukat, de az egész falu tudta, hogy ott vannak.
         Hiába volt minden, Édesanyám megrakta a kis tarisznyámat minden földi jóval a két és félnapi,  hosszú menetre. Volt pár kulacsom, megtöltöttem őket kútvízzel, ami később kevésnek bizonyult. Kora hajnalban indultunk, és Vasad után hagytuk el a falu határát, azon túl számomra ismeretlen volt táj, és a hegyen völgyön átvezető poros dűlőutak, erdei ösvények, léniák szövevénye vezetett. Velünk jött a kántor, az Androsics Pista bácsi, és a falusi férfikórus pár tagja is. Ők rögtön egyházi énekkel kezdték a napot, és útközben rázendítettek többször is megtörve a gyaloglás monoton csendjét. Később a többiek is csatlakoztak hozzájuk. Két nap után már én is fújtam a Szűz Máriás, Szent Lászlós egyházi indulókat. A gémes kutak voltak az eligazodási pontjaink, mert többnyire lakatlan vidéken között. A településeken kopaszra nyírt, kíváncsi gyerekhadak csatlakoztak hozzánk, némelyek a település határáig kísérték a csapatunkat. Élt a mező, ha szegényesen is, de éltek a falvak . A bárányfelhők alatt sűrű rengetegeken haladtunk, a fák közül egy-egy őz, szarvas kilesett a furcsa éneklő menetet látva, hallva, aztán visszaiszkolt a tölgyfák közé. Kissé erőltetett menetben az észak-dél irányú dombvonulatokon átkelve napnyugtára jutottunk el Andocsra.  Számtalan gyülekezet érkezett egy időben a kegyhelyre, és örvendezve, barátsággal üdvözölték egymást a régi ismerősök. Az elszállásolás lehetetlen volt már estére, egy füves réten, valahol az apátság mögött pokrócokba bugyolálva tértünk nyugovóra, de alvás helyett inkább beszélgettünk. Csak másnap volt módunk jobban körül nézni. Akkora épületegyüttest, annyi embert és zászlót, annyi sátrat addigi életemben még nem láttam. Kezdődtek a misék, és mindenki énekelt. A templomba csak a töredékünk jutott be, a többség szabadtéri szertartásokon vett részt. Mikrofon nem volt akkor, talán még áram sem, a természet és házak akusztikája gondoskodott arról, hogy valami a fülünkbe jusson. A latin szavakat ismertem, de nem értettem, a többiek sem, itt azonban varázsos hangulattal teltek meg a számomra. A kegyelemkérő magyar prédikációkat tátott szájjal hallgattuk.
            Csak bámultam a búcsú sátorsorainak kincseit, gazdagságát.  Édesanyám induláskor egy húszast csúsztatott a zsebembe, de itt az kevésnek bizonyult. Ebédre, vacsorára is csak a hazaiból jutott. Itt már színes népviseletbe öltözött, bő szoknyás asszonyok és lányok sokasága díszítette a névtelen, de megnevezett tömeget, minden csoport egy kis táblára írt falunévvel büszkélkedett. Mindenki tudja, hogy honnan, milyen messziről jöttek. Asszonyok a közelebbi településekről gyalogoltak Andocsig.
Többször is elénekeltük Himnuszt és a Szózatot, itt hallottam először a Szózat dallamát, melyet Egressy Béni komponált, a szívemig hatolt. Már gyermekfejjel tudtam, bármit hoz a sors, jót vagy rosszat, én itt fogok élni, majd meghalni. Késő délutánra már szédültem a tömegtől, a sátraktól, ringlisektől. A szerény vacsora után a többiekkel együtt hamar álomba zuhantam, másnap hosszú út várt ránk hazafele. Ismét hajnalban indultuk a már ismert ösvényeken. Fáradtabb és csüggedtebb volt a társaság, és ritkábban zendült fel az ének. Siettünk, alkonyatra meg kellett érkeznünk. Így is lett, holtfáradtan ugyan, de sötétedésre már leballaghattunk az öreglaki völgybe levezető kanyargós makadámon. Büszkék voltunk a zarándoklatunkra és a teljesítményünkre, bevittük a feszületet és zászlókat másnap a templomba. Az élménybeszámoló sem maradhatott. Hetekig csak andocsinak neveztek bennünket a faluban, de aztán megfeledkeztek mindenről. Nem úgy a néphatalom, két hét múlva Apámat berendelték a Fonyódi Járási Pártbizottságra, mert nagyon éber volt a Rákosi rendszer az ideológiai kihágások felett. A városok éheztek, a falvakat kifosztotta, tönkre tette a vasszigorral végre hajtott beszolgáltatás, közben a pedagógusokat felhasználva azt figyeltették, kinek gyereke jár hittanra, ki jár templomba, milyen a kapcsolata a plébánossal. Ez volt a számukra az osztályharc, mely egyenlőtlen erőviszonyok közt folyt. Apám ügyét a boglári Nemes elvtárs, rettegett főinkvizítor vette kézbe. „ Hallottuk, Mezei elvtárs, hogy a maga felesége rendszeresen jár templomba.” – szólt a vád.  „Kedves elvtársak, nem tehetek semmit ez ellen, azt mondta feleségem, hogy ő akkor is minden vasárnap misére megy, ha önök engem kirúgnak az állásomból, sőt..” – felelte az Apám. Felröhögtek az elvtársak, elmondták Apámat minden nyámnyila papucsférjnek.” Hogy képes egy vezető egy faluban fegyelmet tartani, amikor a családjában sem tud rendet teremteni”? Nem rúgják ki, mondták az elvtársak, de a büntetést nem kerülheti el, és hazaküldték. Később tudtuk meg, átminősítettek, lefokoztak bennünket paraszti származásúból egyébre két b-vel, deklasszált társadalmi maradékot, söpredéket jelentett ez akkor. Az anyai Nagyapám vasutas volt, az apai Nagyapám nyolc gyermeket felnevelő, taníttató cseléd ember, aki előbb a somogyvári  Széchenyi gróf alatt szolgált, majd az öreglaki Jankovics grófnál egész  a háborúig. Ezekből, a Mezeikből hiányzik az osztályharcos öntudat, hangzott felettünk az ítélet, ebben igazuk volt. Apám csak legyintett, és tette a dolgát. Realista volt az irreális realitások korában, egész életében köpönyegforgató szélhámosok és félőrült akarnokok vetté körül.  „Így volt ez mindig, így is marad ebben az országnak nevezett gödörben”- mondogatta gyakran. Zavaros rend uralkodott felettünk akkor is, képtelenség volt a változásokat követni, csak kapkodtuk a fejünket, leginkább az iskola igazgató elől, aki még kántorként azért pofozta meg a bátyámat, mert miseidő alatt a Templom alatti Tilos, azaz a berek jegén korcsolyázott, engem meg azért már párttitkár korában, mert Anyám akaratát követve elmentem a misékre. Pedig lemaradtam kedvenc rádióműsoromról, a Csim Bum cirkuszról és Csilicsala bácsi varázslatos meséiről, nem hallhattam Bilicsi Tivadart, Ascher Oszkárt, Keleti Lászlót és Ráday Imre lágy hangját, nem nevethettem Bukfencen, Szamócán és az Istállómesteren. A naivitás romantikus korából jöttem, tán abban élek ma is, de azok az indokolatlan pofonok egy időre visszarántottak a valóságba, és gyűlöletet váltottak ki bennem.
   Hitemet és emberségemet igyekezve megtartani mindig idegenkedtem a vallási bigottságtól, szemforgatástól, a politikai szélsőségektől, a hatalom buta gőgjétől, mely torzítja a lelket, és mindentől, mely elveszti emberközpontúságát, emberi arculatát. A vallások, vagy a vallásellenes nézetek óhatatlanul kapcsolódnak a politikához. Lehet, ez sajátos gondolatmenet, de ezért is szakadnak el sokan, ha tudat alatt is, a közélettől, és atomizálódik a társadalom. Egyébként is mi várható egy egyéb származásútól két b-vel. Ma, Boldogasszony napján, sokan felkeresik az andocsi búcsút, és megtekintik a Szűz Mária szobrot, de aki járművel jön, az jórészt csak látogató, vagy kíváncsi turista, nem zarándok. Aki kegyelemért, oltalomért fohászkodik, ha teheti, gyalog, két lábon járuljon a Szűzanya elébe. De mit is mondok, hol vannak már azok az idők. Ma gondolatban végigjárom egykori zarándokutamat, nem fáradtan el, mert a lélek fárad el utoljára.

Köszönöm azoknak, akik követték a 65 évvel ez előtti gyermeki zarándoklatomat és emlékeimet, mert sokak számára felidézett évek és az említett nevek sora már csak történelem. Hát, ezt is megértem!    

 Baráti unszolásra született ezen írás Boldogasszony napján, 2019. aug. 15.

Mezei  István