Botrik ott állt, és várta a buszt, közben mindkét kezével a táskáját szorongatta, mert ki tudja, akármelyik pillanatban elvehetik tőle. Jobban féltette mindennél, pedig tudta, hogy már értéktelen, ami abban található. Siető emberek jöttek-mentek a járdán, ügyet sem vetve az ő aggódó pillantásaira. A menetrendet tanulmányozta, még fél óra, még fél óra, dünnyögte magában. A kocsija szervizben volt, valami meghibásodás miatt, amihez ő nem értett, napok múlva lesz csak kész, ezért kénytelen volt busszal közlekedni. Toporgott egy kicsit, aztán meggondolta magát és leült. Elővette telefonját, megnézte az órát, de az idő csak vánszorgott. Egy fiatalember ült le mellé, fején fülhallgató, ütemesen mozgatta lábát a zenére, még a szemét is behunyta. Botrik belemerült telefonjába, talált egy érdekes hírt. Valami legeslegújabb tudományos kutatásról, a föld megmentéséről, a klímaváltozásról, de még a Mars lakhatóvá tételéről is volt benne szó. Azt olvasgatta, igazából hitte is, meg nem is, amit ott leírtak. Eközben eszébe jutott az esemény, ami miatt most itt ücsörög. Reggel már fáradtan érkezett a munkahelyére, mert előző éjszaka sokáig írta a dokumentációkat a kutatásáról. Hitte, hogy jó úton jár, és az izgalom nem hagyta, hogy pihenjen. Amikor beérkezett, a laboratórium hideg fehér fényében hirtelen egy vörösen világító petricsészét pillantott meg. Botrik döbbenten nézte egy pillanatig, majd remegő kézzel maga elé tette. A mikroszkóp alatt parányi lényt látott, ami egy mikrochiphez hasonlított, de áramkörökkel és lábakkal. Sikerült! Végre sikerült! Az új létforma, amely mentes minden emberi gyarlóságtól, betegségtől, és programozható. Már látta magát Nobel díjasként, az orvosi kutató társadalom elismert tudósaként. Látta luxus életét, úszómedencés házát a tengerparton, amit azzal ki is érdemelt. Talán még egy modell barátnője is lehet ezek után. Ábrándosan bámult maga elé, a homloka gyöngyözött nagy izgalmában. Aztán megtörtént a baj. A petricsészét elejtette. Nagy örömében annyira remegett a keze, hogy a padlóra esett, és eltörött. Lekapta sárga kesztyűjét, és próbálta a vörös folyadékot visszalapátolni egy másik edénybe, több kevesebb sikerrel. A mikroszkóp alatt azonban már látta, hogy nagy a baj, nincs meg a létforma. Négykézláb kereste, nagyítót vett elő, de nem találta. Leroskadt, és csak zokogott. Siratta álmait, vágyait, a Nobel díjat. Megtörten indult haza, táskájában a laptopjával, a kutatási anyagokkal, leírásokkal, és várta a buszt. Ekkor vette észre, kezén a sebet. Biztos a petricsésze darabjai vágták el, amikor szedegette össze. Megigazította a szemüvegét, hogy jobban megvizsgálja. Egy apró lábat látott a seb szélén. Hangosan felnevetett, gyorsan elővett egy papírzsebkendőt, belecsomagolta az ujját, arra pedig ráhúzott egy nylon zacskót, amiből hamar kidobta a szendvicsét. Mégis megvan! Megvan! És mekkorát nőttél! Suttogta a zacskónak. A fiatalember furcsán nézett rá, kicsit el is húzódott tőle, majd felállt, talán jobbnak látta elmenni. Nem lehet veszélytelen olyan ember, aki bekötözött ujjával beszélget. Megjött a busz. Botrik felállt, tett egy lépést, és összeesett. Mire a mentő kiérkezett, már csak a halál beálltát tudta a mentővel érkező orvos megállapítani. Valószínű szívroham, írta a mentőápoló a beteglapra, és csak a hullaszállítóra vártak. Belerakták egy fekete zsákba, a zippzár eltakarta a mosolygó arcot. Azt viszont nem értették, hogy került sok apró mikrochip a járdára. A segítő lábak széttaposták őket, azok pedig vörös foltokat hagytak a cipőtalpakon. Azonban az egyik mentős kesztyűjén volt egy apró lyuk, a kezén pedig egy parányi sérülés. Botrik ott mászott be.