Érdekes az emberi természet, gyerekkorban mindég arról álmodozunk, hogy felnőttek leszünk, mikor meg öregszünk, mindég a gyerekkori emlékek jutnak eszünkbe, vagy olyan fiatal kori emlékek, mikor a mi gyerekeink még „kicsinyek” voltak. Mindég szívesen ábrándozok a Mikulást váró kora decemberekről, meg a Jézuskát váró karácsonyokról. Igaz, hogy egy csomag gyümölcsöt, meg cukorkát szokott hozni nekünk a Mikulás bácsi, és nagyapám minden Mikulás utáni reggel meglátogatott egy -két almával, dióval, vagy ha tudott a „Mikulás bácsi” venni, akkor még egy kis csomag mogyoróval is.
     Mindég azt állította, hogy a Mikulás bácsi elfelejtette nálunk letenni ezt a kis csomagot, és vele küldte el. Mi ezt boldogan elhittük, hiszen tudtuk, hogy a Mikulás bácsi már öreg, és feledékeny. Akkor még nem volt televízió, ezért a Mikulás bácsit nem láttuk, mert az óvodában ugyan néha eljött a Télapó, de valahogy mi azt egy másik bácsinak hittük, mert úgy gondoltuk, a Mikulás bácsit az Istenke küldi. Ezért kipucoltuk a cipőket, kiraktuk az ablakba, és korán reggel rohantunk megnézni, hogy mit is tett bele az a titokzatos Mikulás bácsi. Sajnos, az enyémben mindég volt virgács is. Anyukám azt szokta mondani, hogy biztosan azért, mert a Mikulás bácsi tudja, hogy én néha azért rosszalkodni is szoktam. Persze, mikor beszéltem a többi barátokkal, kiderült, hogy ők is kaptak virgácsot. Ezért megnyugodtam, hogy nem csak én vagyok néha „rossz” gyerek.
   A karácsonyt még nagyobb áhítattal vártuk, mint a Mikulás bácsit. A legkisebb gyerek is érezte, hogy itt nem a karácsonyfa alatt sorakozó játékok, édességek garmadája a fontos. Akkor még tudtuk, hogy a szeretet többet ér ezer ajándéknál.  Most két történetet szeretnék elmesélni. A Mikulásit már az én gyermekeim élték meg, a karácsonyi meg velem esett meg kezdődő kamasz koromban.

A Mikulás bácsinak olyan ingje van, mint apukának…

   Ez a történet a nyolcvanas évek végén esett meg. Akkor a szakközépiskola tanári gárdája csupa kezdő, vagy aktív szülőkből állt. Ezért az egész csapat úgy határozott, hogy szervezzünk egy igazi Mikulás ünnepséget, amit nem az iskola vezetősége, meg persze, „pártunk és kormányunk” erőszakol ránk, hiszen akkor csak a megszokott, és régen unalmas télapó ünnep lenne. Valahogy sikerült nyélbe ütni, hogy péntekre és szombatra megkaptuk egy üzem kiránduló központjának szállodáját, hiszen ilyenkor úgy is pangott az ürességtől. Mi, szülők repdestünk a boldogságtól. Így pénteken este a gyerekeknek megtartjuk a Mikulás ünnepséget, és még szombaton is közös programokat szervezhetnek a családok.
   Minden le volt zsírozva, ezért ment is minden, mind a karikacsapás. Lesz szállás, vacsora, és szombaton reggeli meg ebéd is, és lesznek ajándékok a gyerekeknek. Eddig minden rendben, de a többség úgy határozott, hogy ne a cipőkbe tegyük az ajándékokat, hanem legyen igazi Mikulás is. Igen ám, de ki lesz a Mikulás bácsi…? Mivel én vezettem a színjátszó szakkört, rám esett a választás. Valahonnan kerítettünk egy Mikulás jelmezt, így nem is volt semmi gond. Este a vacsora után az egyik munkatársam megbeszélés szerint elhívott a közös asztaltól, mert állítólag van egy dolog, amit csak én tudok megoldani. Felvettem a Mikulás jelmezt, a puttonyt, teli ajándékokkal, és csengetésre mentem is a gyerekekhez. Ahogy öregesen ballagok, hallom a társaságból:
 -Nézzétek, a Mikulás bácsi fiatalodik.
    Nem tudtam mire vélni ezt a megjegyzést, és az utána következő hangos röhögést, de később kiderült, hogy az álarc hibás volt, és a Mikulás bácsinak leesett a vattából készült fél szakálla. Persze, én ebből semmit sem tudtam, ezért nyugodtan leültem az elkészített székre, szólítottam a gyerekeket, és osztogattam az ajándékokat.
   Meglepetés csak akkor ért, mikor a Mikulás bácsi elment, én visszaültem a családomhoz. A három éves Szilveszter, meg az öt éves János fiaim elég gyanúsan néztek rám.
– Apuka, ez tényleg a Mikulás bácsi volt?- kérdezte Szilveszter.
-Hát persze, hogy a Mikulás bácsi, hiszen láttátok, meg beszéltetek vele- mondtam.
Jancsi fiam kicsit hamiskásan nézett rám.
-Érdekes, a Mikulás bácsinak ugyan olyan ingje volt, mind apukának, kilátszott az ingujja.

A Karácsonyfa

   Mikor még egészen kicsiny voltan (boldog idők), és hittem abban, hogy a karácsonyfát a Jézuska hozza, boldogan vártam a Vilia estét, mikor az egész család a vacsora befejeztével kiment az első szobába, hogy megnézze, járt - e már a Jézuska, és milyen ajándékokat hozott. Természetesen soha nem csalódtam. A Jézuska mindég gyönyörű karácsonyfát, és sok - sok más ajándékot hozott. Persze, ahogy múltak az évek, lassan megtudtam, hogy ezeket az ajándékokat nem is a Jézuska hozza, és még a karácsonyfát is édesanyám, meg édesapám „öltözteti”. Már hét éves voltam, mikor elég tapintatlanul egyik nagynényém ezekről a dolgokról felvilágosított. Nagyon nehéz volt ezt megtudnom, és még sírtam is. Persze, mikor már a szüleimnek nem kellet titokban készíteni a karácsonyfát, ez a feladat rám hárult. Szívesen is tettem, hiszen olyan boldog voltam mikor láttam a négy éves öcsén ragyogó, boldog szemeit.
   Már elég korán reggel jól felöltöztem, mert az első szobában fűtés nem volt, és boldogan díszítettem a szép fenyőfát.  Mikor minden szaloncukor, minden aranyalma a helyére került, megcsodáltam művemet, és éppen raktam volna fel a gyertyákat, amit majd este a szüleim meggyújtanak, mikor hirtelen nyílott az ajtó, és a kisöcsém vigyorogva berohant:
- Igaza volt Pistinek az óvodában, hiszen a karácsonyfát nem is a Jézuska hozza! – kiabálta.
Földbe gyökerezett a lábam. Én fagyoskodok a hideg szobában, hogy örömet szerezzek az öcsémnek, ő meg bolonddá tesz.
De azért a szép karácsonyestének úgy örültünk, mint régen.